Sziasztok!
Hűha, én aztán jól eltűntem, de legalább indokoltan. Bár úgy köszöntem el Tőletek, hogy nem nagyon lesz időm az írással foglalkozni, néha-néha mégis elkapott az ihlet, és összehoztam (vagy legalábbis, elkezdtem) valamit. Megfigyeltem, hogy a szünet ellenére viszonylag sokan felnéztek az oldalra, sőt mi több, volt, aki rám is írt a folytatással kapcsolatban. Ezért is döntöttem úgy, hogy bemásolok néhány részletet az alakulóban lévő novelláimból.
Jó olvasást, és élvezzétek a tavaszt<3
Maja
*****
"Az egerek
koncertje hirtelen lecsendesül, egyidejűleg a gyomrom is kordul egyet. Óvatos
mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy megállapítom, mennyire jól időzít az én
titokzatos befogadóm. Nagy talpai az ingatag létra fokait érintik, a fülembe
jól ismert zajok jutnak el. Láncdohányos!
– húzom el a szám cinikusan, amint megállapítom, hogy szegény már megint
rohant, és már megint majdnem kiköpte miatta a tüdejét. Tapasztalt errefelé,
elvégre az ő házában vagyunk – már, amennyire háznak lehet nevezni ezt a
porfészket. Tudatos léptekkel közelíti meg a szőnyeghalmot, de azért a
biztonság kedvéért megemeli a hangját.
– Money!
Most jött el az én
időm. Gyakorlott mozdulattal csúsztatom a kezem a zsebembe, az ujjaim rögtön rá
is találnak az öngyújtóra. Igyekszem gyorsan, érzéketlenül működésbe hozni a
szerkezetet, és elhitetni C-vel, hogy nem jelent semmit. Azért teszem, hogy rám találjon – suttogom magamban. – Nem érdekel, hogy tűz, és hogy ég, nem
fogok rongálni. Hiszen jól vagyok. Minden oké. Minden a legnagyobb rendben,
Monica.
Voltaképpen
feleslegesen nyúlok a gyilkos tárgyért. Alig halászom ki a pulcsimból, máris
szembe találom magamat C sárfoltos nadrágjával. Az ujjam a tetejére téved,
lenyomom a gombot, a következő pillanatban pedig a tűz izzó fénye a fiú
alakjára vetül, még magasabbá láttatva ezzel őt. Őrült vagyok, kétségtelenül.
Mégis, az a pimasz lobogás, az a hang, hogy tegyem meg újra… borítsam csak
lángba a tetőt, hiszen ennek már úgyis mindegy. Nem lesz semmi, ha megteszem, C
ügyes srác, úgyis elmenekül, és meghúzza magát valahol, én meg…
Én meg leszek
valahogy…
– Megint kiömlött a
benzin – sóhajt fel a fiú kényszeredetten. – Ne bámulj, kösz.
Megrázom a fejem.
Bármennyire is ellenszenves néha a srác, az ilyen esetekben jól jön a segítsége
– még ha nem is tudatosan ment meg az őrülettől. A hangja visszahúz a
valóságba, a világba, ahol normális vagyok, és nem akarok rombolni. Meg aztán,
nem ez az egyetlen ok, amiért még nem léptem le. Lévén, hogy nincs sok kedvem
emberek közé menni, kajához sem juthatnék valami könnyen. Még szerencse, hogy C
minden nap hoz elegendő élelmet a kútról. Máris kizártuk az éhenhalás
lehetőségét, hurrá.
Ezúttal egy
fóliába rejtett szezámmagos zsemlét, egy sonkás szendvicset, meg egy doboz
jegeskávét nyom a kezembe. Utóbbi kettőt a párnám mellé helyezem, elvégre
reggelire is kell valami. Már éppen nekikezdenék a nap második, és egyben
utolsó étkezésének, amikor eljut a fülemhez C mindennapi köhintése. Értetlenül
nézek rá, nem értem, mit akar már megint. Úgy tűnik, sikerült ismételten
leégetnem magam, a srác nyilván úgy gondolja, ennyi együtt töltött nap után
olvasnom kellene a gondolatai között. Vagy legalábbis sejtenem kéne, mivel
zárja a napi rituáléját.
Igazából tisztában
vagyok vele, csak nem támogatom. Nem irigységből, inkább csak azért, mert
ilyenkor rádöbbenek, hogy tényleg semmi
hasznom. Még C tüdeje is miattam megy tropára.
– Most jön az a
rész, hogy ne pattogjak, mert tudod, mit csinálsz?
– Édes, drága,
egyetlen, szentlélek Money! – csattan egymásnak a vízhólyagokkal díszített
tenyérpár. – Dolgozom, vágod? Nem itthon lógatom a lábam, hanem napi szinten
lehúzom a seggem a városba, hogy összeszedjek neked egy kis kaját. És, ha eddig
nem esett volna le, a munka kurva sok stresszel jár. Szóval, kérlek, add ide
azt a gyújtót!
Tudtam, hogy nem
tehetek ellene semmit. Megint ugyanott tartunk, mint tegnap, tegnapelőtt,
azelőtt, és mindig. Kelletlenül nyújtom át neki a tárgyat, ami tönkretette az
életemet, majd figyelem, ahogy előhalássza a cigarettáját, és meggyújtja azt.
Egy hanyag mozdulattal ejti a szőnyegre az öngyújtót, majd ráérősen feltornázza
magát, és a fal hiányos részéhez sétál. Én továbbra is a padlóra hullott
szerkezetet figyelem, és abban reménykedek, hogy ezúttal más lesz. Nem veszem
fel, nem rakom zsebre, csak hagyom, hogy megrohadjon ott, azzal a sok átkozott
emlékkel együtt." ~ Aki szerette a tüzet
*****
"A
nagy Derek Hale szinte könyörgött, hogy menjek el, mert nem állok készen az
éjjelre. Nem ismert eléggé. Nem értette, hogy érte bármit kibírok. Végül együtt hallgattuk végig a tombolását. A
vöröslő szemek szinte lyukat égettek a hátamba. Az alfa azt várta, hogy
megtörjek, és hazamenjek. Hogy magára hagyjam az első szerelmemet.
Csalódnia
kellett.
Mióta
Jackson vérfarkassá vált, a Hold háromszor jelent meg teljes alakjában az
égbolton. Én három éjszakát virrasztottam a csónakház előtt állva. Egyszer sem
törtem meg. Tudtam jól, hogy nem történhet semmi olyasmi, ami megváltoztatja az
érzéseimet. Vagy azt, ami maradt belőlük.
Három
hónap alatt közelebb kerültünk egymáshoz, mint az együtt töltött majd’ egy év
során bármikor. Megmutatott magából valamit, amit korábban még senki sem
láthatott: a gyengeségeit. Lehulltak az álarcaink. Nem voltam többé a divatos
göncökben parádézó, álomszép barátnő, mint ahogy ő is kivetkőzött a szexi
csapatkapitány szerepéből. Rengetegszer megtört. Először akkor, amikor Derek
egy teljes hétre elhagyta a várost – hogy miért, arról sosem beszélt. Az alfa
Isaac Lahey-re bízta, hogy segítsen Jacksonnak a távollétében. Csakhogy nem
számolt a ténnyel, miszerint Jackson tette árvává a szomszédját. Isaacet sosem
arról ismertük, hogy olyan könnyen kifejezné az érzéseit – ezúttal sem tett
másképp, a tőle megszokott fapofával magyarázott a volt barátomnak. Őt azonban
már a puszta tudat is padlóra vágta, hogy hidegvérrel megölte a fiú apját.
Aznap
éjjel kopogást hallottam az ablakomon. Idegesen kapcsoltam ki a hajszárítót,
úgy néztem ki a nyári zápor áztatta udvarra. A rám villanó, gyémántkék szemek
mindent elmondtak. Kérdés nélkül engedtem be Jacksont a szobámba. Amint
megláttam a rosszfiús vonások közé férkőzött zavarodottságot, meg az íriszében
ülő bűntudatot, éreztem, hogy gáz van. Talán még sosem öleltem olyan erősen
magamhoz, mint akkor. Úgy szorítottuk egymást, mintha az utolsó mentsvárat
jelentenénk a másiknak. Néhány perc, fél óra, vagy talán egy – nem rémlik,
mikor kezdett beszélni. Mindent elmondott. Küzdött a démonjaival. Eleinte
Mattet szidta, amiért pórázon rángatta. Aztán kibukott belőle az igazság. A
történtek után nem bírt Isaac szemébe nézni. Mindig magát látta viszont benne,
ahogy darabokra szaggatja Mr. Lahey testét. Azzal győzködtem, hogy azt nem ő
tette, hanem a testét uraló szörny. Azt mondta, fogjam be, mert nem éltem át,
amit ő.
Majdnem
veszekedésbe torkollott az éjszaka. Ha nem temeti a párnámba az arcát, biztos
elküldöm a búsba. Nem hagyhattam, hogy újra kihasználjon, de megesett rajta a
szívem. Kezdtem megérteni, min ment keresztül. Akkor láttam először sírni. Sebezhetőnek
tűnt, de koránt sem szánalmasnak. Sőt, inkább erősnek, amiért végre bevallotta,
hogy ő sem legyőzhetetlen.
Onnantól
kezdve elválaszthatatlanná váltunk. Egyszer teliholdkor Derek Hale azt mondta,
én jelentem Jackson életében a biztos pontot. Nem árult el sok újdonságot. Arról
persze nem mesélt, mi vihet rá egy vérfarkast, hogy elszakadjon a támaszától.
– Miért
pont London?
Igyekszem
elrejteni a lelkemben bujkáló fájdalmat. A pillantásom az utcára szegezem.
Néhány iskolatársunk vonul végig a járdán. Hallom, miről csevegnek. Szomorúak,
amiért lassan vége a vakációnak. Lesütöm a pilláim, és arra gondolok, bár sose
jelenne meg az az átkozott Porsché.
– Nem
is tudom – érkezik a válasz. – Voltál már úgy, hogy valami megmagyarázhatatlanul
vonzott? Nem tudtad, miért, de tudtad, hogy így kell lennie.
Persze, hogy voltam, vágnám rá, ha az
össze méltóságomat elvesztettem volna. Veled,
te idióta!" ~ (Át)változás
*****
"Öltem már embert. Sokat. Nem megtorlásból, kötelességből. Most szembesülők először a bosszú keserédes zamatával. Fojtogató, és elveszi a nyelvemen pihenő szavakat – akárcsak a zsák, amit az elrablóim húztak a fejemre." ~ Meg fog halni, ugye tudja?
*****
"Szinte már vártam,
hogy hozzám vágjon egy névjegykártyát. Annyira beleillett volna a képbe. Az a
béna öltöny, amiben csak a milliomos sznobok parádéznak, a tenyérbemászó
szöveg, a rangja, meg az egész kisugárzása. A puszta látványa taszított. Pont
úgy nézett ki, mint azok az utolsó köcsögök, akik megvezetik a népet. Mérget
mertem volna venni rá, hogy a korabeli nők térde még így is megremeg a
látványától. Napbarnított – vagy szolizott – bőr, lélekig hatoló kék szemek, sötétbarna, dús haj, bugyiszaggató
félmosoly, és hozzá akkora egó, hogy azt a Holdról is látni. Ha fiatalabb lenne
huszonöt évvel, Anett még el is menne vele egy körre. Vagy talán még így is, ha
eleget dumál vele…
– AngelArtot
mondott? – emelkedett meg az ofő hangja. A következő pillanatban már helyet is
cseréltünk, anélkül, hogy észrevettem volna.
Úgy tűnt, Hajdúnak
ennyi elég ahhoz, hogy elfelejtse az izgalmakat. Kár, hogy rám nem hatott
Domján reklámja a cégéről, mindössze néhány infót szedtem össze róla. Viszont
semmilyen designerüzlet nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy feledtesse velem a
szeretőmet. Idegbeteg módjára kaptam a mobilomért. Ha újdonsült ismerősünk nem
kap utána, ripityára törik a képernyője.
– Khm, köszönöm –
vettem át tőle. Még húsz perc, a francba!
– Ha már az üzlet
nem érdekel, legalább ez – tárta szét a karját.
– Ja, legalább…
Inkább nem
említettem meg, hogy nem vettem észre, mikortól kezdtünk tegeződni. Azzal
nyugtattam magam, hogy nemsokára úgyis kijön Dóri, Domjánról pedig soha többé
nem hallok. Utólag visszagondolva nem értem, miért irritált annyira a férfi. Talán
az bökte a csőröm, hogy velünk ellentétben olyan lazán kezeli a helyzetet.
Mondjuk, ez érthető, elvégre mint a verseny egyik fő szponzora jelent meg. Nem
volt más dolga az evésen, az iváson és a féktelen vigyorgáson kívül.
– Dávidnak jó a
feje, csak néha kicsit szétszórt. Viszont a tanulásban remekel – ajándékozott
meg Hajdú egy büszke mosollyal. – Képzelje, már két érettségit is letett!
Informatikából a középfokút, angolból pedig az emeltet.
– Nahát,
gratulálok! – biccentett elismerően.
Látszott rajta,
hogy még hozzáfűzne valamit, de a szavak – legnagyobb megkönnyebbülésemre –
elpártoltak tőle. Persze, nem tartott sokáig a szerencsés állapot. Ezúttal
arról faggatózott, nem érdekelnek-e a művészetek. Azt hiszem, ennél még azt is
könnyebben elviseltem volna, ha csak a saját hangját szereti hallgatni.
– Nem az én terepem
– húztam el a számat, aztán Domján csuklójára böktem. – Még tetkót se
szeretnék, szóval…
Úgy tűnt, ez
használt. Máris felcsillant a szeme, és fentebb húzta az ingujját, hogy
megcsodálhassuk a mintát. Továbbra sem csillapodott a szívverésem, de azért
közelebb hajoltam hozzá. Érdekelt, mit varrathat magára egy vezérigazgató, és
miért nem szedették le vele még a pályája elején. Ha jól tudom, irodai körökben
nemigazán díjazzák az ilyesmit.
– Sosem engedném a
gyerekemnek, hogy így mérgezze a bőrét – bökött a csuklóján kibontakozó ábrára.
Kicsit furán hatott, mintha maga is értené, mire utal. Egy gonosz szemű fejet
ábrázolt, amit simán ördögnek tippelnék, ha nem egy glória lebegne felette. Tuti
valami elvont cucc, amit a közönséges halandók nem érthetnek. Dórinak persze bejönne. – Én sem
gondoltam át teljesen, amikor megcsináltattam. Emléknek azért szép.
– Mintha hiányozna
a másik fele – érintette meg a tanár a minta szélét. – Egy barátjával közösen
készítették?
– Igen, olyasmi…
Most ő kapta el a
pillantását, amitől összeszűkült a szemem. Az emberek általában tartózkodnak a
tanároktól. Nem csak a diákok, a felnőttek is. Nem szívesen teregetik ki a
titkaikat előttük.
A perceket mintha
egy súlyos lánc akadályozta volna az előre haladásban. A verseny vége felé már
kibotorkált néhány fiatal a termekből. Bár hamarabb abbahagyták a munkát, nem
tűntek magabiztosnak. Mintha egy másik világból érkeztek volna, tétován hívták
a szüleiket, vagy beszéltek a tanáraikkal. Művészek,
mormoghattam volna, de nem tettem. Minduntalan az járt a fejemben, vajon ki
festhetett ügyesebben, mint Dóri. Annak a göndör hajú srácnak nem tetszik a
mosolya, tisztára, mint egy őrült zseni. És az a csaj, a skót kockás
szoknyában, mindjárt összeesik. Egész dögös, de nem vállalnám a szájon át
lélegeztetését. A végén még elhappolja a szeretőm győzelmét.
Csengettek.
Ismertem az érzést. Amikor egy utolsót húzol a lapáttal, hátha az segít. Amikor
még egy szót átírsz az érettségin. Amikor látod a volt szeretőd rázkódó vállát,
és tudod, minden adott az új vadászatra. Vajon ezt érezte Blanka, amikor Gergő
szakított vele? És Anett, amikor dobtam? Talán még Dóri fejében is hasonló
dolgok játszódtak le, amikor tökön rúgott a parkban. Az utolsó perc emléke. Mindig fájdalmas. Néha fizikailag.
A versenyzők
elözönlötték az aulát. Megőrültem volna, ha nem állok fel. A lábam elzsibbadt,
a szívem a torkomban vert. Ismeretlen arcok tömkelege áramlott felém, de egy
tekintet sem időzött el a vonásaimon. Ők nem a sármomért érkeztek ide, hanem a
jövőjükért. Mégis mindent megadtam volna, ha felragyog egy szempár az arcom
láttán. Egy megfáradt, őrült, tengerkék szempár." ~ Az utolsó ecsetvonás