2019. február 6., szerda

Az ítélet: magány

Minden a te hibád. A saját kardodba dőltél, bízva abban, hogy a kifröccsenő véred majd hőssé tesz a nézők szemében.
Túlélted, ők pedig őrültnek hittek. Még csak nem is sajnáltak miatta. Tudták, hogy a feltűnésért teszed, és kényszeres vágy hajt, hogy megmutasd, más vagy, mint ők.
Voltaképpen nem is tévedtél akkorát. Te gyenge vagy, de nem azért, mert lassan gyógyulnak a sebeid. Nem is azért, mert eszeveszetten kajtatsz a lehetőségek után, aztán amikor az egyik álmod beteljesülni látszik, ostoba módon felnyitod a szemed és félkómásan azt suttogod: "Ez nem lehet igaz. Velem ilyen nem történhet meg."
Az tesz téged szánalmassá, amiért egyesek arany szobrot kapnak. Játszol. Fellépsz, akár egy művész. Attól sem riadsz vissza, hogy másokat is bevonj a darabba, csak hogy elhitesd a közönséggel, hogy ez vagy te. Még csak nem is akarod tökéletesnek láttatni az életedet. Egyetlen cél lebeg a szemed előtt: figyelmet szeretnél - az már mindegy, milyen áron. Gyűlölöd a riválisaidat, folyton a módszereiket kritizálod, meg sem próbálsz kapcsolatokat kiépíteni.
Ne aggódj, idővel rá fognak jönni, aztán még jobban elfordulnak majd tőled. Legalább lesz még egy okod, hogy magadra öltsd a mártír maszkját.

A bíróság meghozta az ítéletet. Önbizalomhiány, megtévesztés, felsőbbrendűség-érzet, lassú felfogás és a komfortzónád el nem hagyásának vádjával állsz most előttük. Életfogytiglant kapsz a világ legnagyobb zárkájában. Itt kell élned, amíg nem sikerül feltűnés nélkül a kardodba dőlnöd.
Magányra ítéltek.
Minden a te hibád.

2018. szeptember 27., csütörtök

Őrült és halott

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozat, a Trónok harca, amit még az is ismert, aki nem nézett, akkora hype-ot kapott. Maja sokat hallott róla. Majának nem volt hozzá kedve, aztán nyáron mégis elkezdte, mert hát valahogy le kell  vezetni a KRESZ-vizsgával járó feszkót. És láss csodát, Majának tetszett. Már az elején megimádta a főszereplőt, na nem olyan nagyon fangörcsösen, de éppen eléggé ahhoz, hogy kisebb szívrohamot kapjon, amikor az első évad kilencedik részében lefejezték szegényt. (Igen, jól olvastátok. Az első évadban meghalt a főszereplő) De a java még csak ezután jött, amikor Maja rájött, hogy a főszereplő legidősebb fia, bizonyos Robb Stark mennyire hihetetlenül imadnivalóanhelyesbadassokosviccesjófejmenőtökéletes, szóval innentől kezdődhetett a nagy fangörcsölés, barátok zaklatása a Robb-imádattal, 200+ kép lementése, csak a szokásos. 
Na igen. Csakhogy Robb meghalt. Nem is kicsit. Nagyon. Nagyon. Durván.(Jöjjön már a hatodik évad Arya bosszújával, a lelkemnek szüksége van egy halott Freyre!) 
Szóval megfogadtam, hogy soha többé nem szeretek meg ennyire egy karaktert sem, mert nem éri meg. Eldöntöttem, hogy mostantól szkeptikusan, totálisan érzelemmentesen állok az emberkékhez, és nem hagyom, hogy elrabolják a szívem megmaradt darabjait. Ez tök jól ment egészen... nos, két részen keresztül, csak aztán jött a negyedik évad egy új szereplővel, aki viszont az ötödikben már nem lesz benne bizonyos, khm, hogy is mondjam, egészségügyi okok miatt
Igen, eltaláltátok. Megint megimádtam egy karaktert. És igen, ő is meghalt. Mindezt egy és ugyanazon évad alatt. De legalább lett ihletem egy novellához, az is valami :D 
Jó olvasást, és bocsi a rögtönzött kirohanásért, a GoT ezt teszi az emberrel. De nézzétek, nagyon jóóó <3 

Puszi, Maja<3 


Tartalom: Oberyn halála után Ellaria hazafelé tart, miközben felidézi a megismerkedésüket, majd megfogadja, hogy bosszút áll szerelme gyilkosain
Szereplők: Ellaria Sand, Oberyn Martell 
Időpont: 2018. szeptember
Megjegyzés: amikor ezt a novellát írtam, még csak a 4x10-nél tartottam, szóval nem tudtam túl sokat a párosról, így az egész cselekmény a fantáziám szüleménye, nem biztos, hogy GRRM is így képzelte el a páros megismerkedését, illetve Ellaria múltját. 
 
***** 

Egyszer sem hazudott neki, a legfontosabb ígéretét mégsem tartotta be. Arra kérte, ne hagyja egyedül ebben a világban. A férfi azt felelte: „Soha”, néhány perc múlva pedig szilánkosra tört a koponyája.
A sötétség gyászos fellege a saját színére festette a kocsikat. A díszes pompa, a nemes paripák selymes sörénye, a hercegi szolgák sokasága mind semmisnek hatott. Elhalványult a fényük: a szolgák hallgatásba burkolództak, a lódobogás lelassult, Dorne büszke díszeit pedig koromfekete zászlók váltották fel. Így vette kezdetét Oberyn Martell utolsó utazása.
Ellaria szerette a bort. Élvezte, ahogy az édes mámor győzelmet arat az érzékei felett és lecsillapítja a lelkében tomboló hurrikánt. A Lannisterek még ezt az örömöt is elvették tőle: valahányszor belekortyolt a vérvörös folyadékba, úgy érezte, a szeretője nyelve hatolt az ajkai közé. Ha keveset ivott, az utolsó csókjuk jutott eszébe, ami jeges borzongást hozott magával. Napok teltek el a párbaj óta, de a nő még mindig nem hitte el, hogy soha többé nem túrhat a hollófekete tincsek közé. Oberyn nem markol a csípőjébe, nem suttogja a nevét vágytól túlfűtött hangon, és nem sötétül el a szeme a bosszútól. Vége van. Gregor Cleagane nem csak meggyilkolta, hanem meg is szégyenítette, amikor úgy végzett vele, ami még egy utolsó szajhára nézve is megalázó lenne.
A gyászoló szerelmes kénytelen volt mélyebben a pohár fenekére nézni a felejtéshez. Halk, szomorú kacaj szakadt fel a torkából, amikor rájött, hogy Oberyn az első találkozásuk alkalmával is Tywin Lannister udvara miatt forrongott. Ellaria másodpercre pontosan fel tudta idézni a bordélyban történteket.
A város legbefolyásosabb polgárai keresték fel, dúsgazdag, bíborkelmés urak, akik elunták a feleségük társaságát, és ifjú hölgyek combjai közé vágytak. Mindent megtett, amit parancsoltak neki, mesteri ügyességgel játszotta el, hogy a partnereihez hasonlóan örömet leli a kéjelgésben, miközben szabad perceiben arról fantáziált, milyen lenne kést döfni a hájas torkukba. Undorodott tőlük. Mindenkitől undorodott, aki betette a lábát a város legfülledtebb barlangjába. Gyűlölte a tulajdonosokat, amiért nem fizették meg eléggé. Gyűlölte a férfiakat, akik megmondták neki, mit tegyen, és fel se merült bennük, hogy neki is lehetnek önálló gondolatai, vágyai, amiket még senkivel sem élhetett ki. Leginkább a többi szajhát gyűlölte, az ostoba fruskákat, akik az arcába mosolyogtak, de amint hátat fordított nekik, az istenekhez fohászkodtak, hogy mielőbb oltsák ki az életét. Mindent irigyeltek tőle: a különleges szépségét, a tartását, a formás idomait, a vállára omló, dús fürtjeit, a pillantását, ami láttán Dorne valamennyi férfija elcsábult volna... Nem is sejtették, mennyire mulattatja Ellariát a féltékenységük. Ideig-óráig ki is tartott a jóleső állapot, aztán a nő rájött, hogy velük is végezne, ha lehetősége adódna rá.
Meg akarta ölni őket. Mindenkit, aki olcsó hazugságok mögé rejtőzve próbálja menteni az irháját.
 Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy el kellene hagynia a bordélyt. Tudta, hogy reménytelen álmokat kerget, a legősibb mesterségen kívül semmihez sem értett, de világot akart látni. Megismerni más városokat, embereket, rájönni, mi mindent rejt a többi utcasor.
Az ábrándozásnak egy újabb vendég közeledése vetett véget. A léptei határozottságáról tanúskodtak, a fal koppanása pedig arról, hogy aznap éjjel nem vetette meg az italt. Ellaria egy szempillantás alatt változott át a vad álmokat kergető nőből szolgálatkész szajhává. Hívogató mosolyt varázsolt az ajkára, megigazította a frizuráját, és az ellenséges pillantását is maga mögött hagyta. Tudta, hogy ezt a megpróbáltatást le kell győznie, ha azt akarja, hogy egy nap jobbra forduljon a sorsa.
 Ez nem az a nap.
Pont akkor érintette a csizma sarka a padlót, amikor a szavak elhagyták a száját. Nem aggódott emiatt, megszokta, hogy a férfiakat hidegen hagyja, mi van a fejében. A szempilláját rebegtetve pördült meg a tengelye körül, de amikor megpillantotta az előkelő lábbeli viselőjét, kiszökött az arcából a vér.
 Ismerte őt. Számtalanszor látta már, amikor a távoli utazásairól visszatért Dorne büszke falai közé. A kíséretével rendszerint a kéjbarlang előtt vonult végig, alkalomadtán be is tért egy-egy éjszakára. Azt suttogták róla, nem csak a harctéren, hanem az ágyban is kellően tüzes, legyen dolga akár nővel, akár férfival. Számtalan pletyka keringett róla a városban, amelyek többsége hihetetlennek hatott, már-már az istenekhez hasonló képet festett a hercegről. Nem csoda hát, hogy Ellaria meglepődött a véreres, karikás szemek, a gyűrött kelme és a semmibe révedő tekintet láttán. Való igaz, itt a legtöbb úrról lehullt az álarca, kiderült, kik is ők valójában. Minden jel arra utalt, hogy ezen az éjszakán az Oberyn Martell nevét övező híresztelések is révbe érnek, és néhány óra alatt sutba vágják a férfiról kialakított eszmét.
Ellaria gyorsan összeszedte magát, és közelebb lépett hozzá. Közben nem mulasztotta el végig mérni az aznapi fogását. A ráncos öregemberek és a termetes kereskedők után valóságos felüdülést hozott számára a magas, széles vállú kardvívó. A szabályok tiltották, hogy sokáig legeltesse a szemét a partnerein, de a karakteres állkapocs, a telt ajkak, és a hullámos, ébenfekete hajtincsek elrántották a fogadalmától. Még az sem szegte kedvét, hogy Martell orra hosszabbra nőtt az átlagosnál, az íriszébe pedig a bánat és a düh ültetett parazsat a szenvedély helyett.
 Nagyuram!
Puha ujjai finoman futottak végig Oberyn mellkasán, a bőrét enyhe verejték itatta át, amikor megérintette a herceget. Felnézett az arcára, de nem kapott reakciót, mintha a férfi nem is tudná, miért érkezett ide. Amikor szétnyíltak az ajkai, Ellariát megcsapta a dorne-i bor jellegzetes szaga, ami valamelyest enyhített a viszolygásán. A részegekkel mindig hamarabb végzett, és annyival kevesebb fáradtságot vett igénybe a kényeztetésük.
 Ne hívj így!
A mély hang a könyörgés és a parancsolás határán egyensúlyozott, de inkább az előbbi felé hajlott. Mintha kifejezetten fájt volna neki a származása, és azt kívánta volna, bárcsak a pórnép gyermeke lenne. A szajha mérget mert volna venni rá, hogy amennyiben nem született volna gazdagnak, bogárfekete íriszét sem tennék vizenyőssé a könnycseppek maradványai.
 Ahogy óhajtod – búgta gyengéden. –  Mindent megteszek, amit kívánsz.
 Megölnéd Tywin Lannistert a kedvemért?
 Ellaria arcán döbbenet lett úrrá, önkéntelenül hagyta abba a herceg vetkőztetését. Leplezetlen döbbenettel nézett Oberyn arcára. Azt hitte, csúfot űz belőle a kicsinyes tréfával, de Dorne Vörös Viperájának meg sem rezdültek a vonásai. Ugyanolyan eltökéltséggel vizslatta hősnőnket, mint pár perccel korábban.
– A többség azt felelné, nincs az a pénz – Ellaria lassan formálta a szavakat, mintha alapos megfontolást igényelne a kiejtésük. Nem tudhatta, hogy megbízhat-e benne. Nem tudhatta, hogy pár hét múlva élete szerelmeként fog gondolni a fekete hajú férfira. – De ha az ember a testéből él, átértékeli a dolgokat. Az első, amit megtanul, az, hogy van az a pénz. Mindig van az a pénz.
Oberyn először mosolyodott el, amióta a szobába lépett. Szórakozottam fogta meg a nő kezét, de a hangja arról árulkodott: nagyon is tudja, mit akar.
  Nem fogod megölni – mondta. – Én ölöm meg, de nem csak őt. Az összes szaros rokonának elvágom a torkát, a testvéreitől kezdve a legutolsó fattyáig! Az Ördögfiókának talán megkegyelmezek, mivel őt gyűlöli, de a többi... a nyápic Lancel... Cersei... Jaime... levágom őket, mind egy szálig, aztán a vén szarházival is végzek. Semmi másra nem vágyom jobban – mélyesztette össze a pillantásukat, Ellaria pedig nem tudta eldönteni, hogy a herceg mérhetetlen bosszúvágya miatt ver hevesebben a szíve, vagy a csókoktól, amit Oberyn az ellenségei felsorolása közben hintett el az ujjain. –  Semmire ezen a világon, minthogy lássam Tywin arcát, amikor rájön, hogy vége van. Az agyatlan családjával együtt a nevét is örökre eltöröltem.
Ezúttal távolról sem hasonlított egy iszákos csavargóra. Bár a lehelete borízű volt, a szemében gyülekező könnyek kimosták a zavart a pillantásából. Ellaria nézte a markáns vonásokat, és azon gondolkozott, hány éves lehet a vendége. Úgy ítélte meg, vele egy korban járhat, mindössze az őt körülvevő bosszúszomj miatt mutatkozik úgy, mintha több, mint negyedszáz év pora tapadt volna a lábához.
 Ne hidd, hogy ennyiben hagyom. Van még valaki – fújta ki a levegőt. –  Valaki, akit az igazság nevében fogok meggyilkolni – Az ébenfekete íriszt mintha a szajha arcához szegezték volna. Oberyn egyre keményebben szorította a nő hüvelykujját, Ellaria rájött, miért teszi ezt. Az a legnagyobb ujj az ember kezén, az volt az egyetlen, amit még nem érintettek a telt ajkak. Bizonyára az jelentette a legnagyobb megpróbáltatást, az utolsó próbatételt azelőtt, hogy a hős elnyerje méltó jutalmát. –  Tudod, kiről beszélek? Nem? Sejtettem. Hiába nyalják a seggét Királyvárban, Dorne-ba nem jutott el a híre. Okosnak tűnsz – lépett közelebb hozzá. – Vagy legalábbis okosabbnak, mint a többség. A szépséged az égikerti szüzekével vetekszik. A lehető legveszélyesebb párosítás.
 Még szerencse, hogy szereted a veszélyt...
 Ó, igen. Kiváltképp, ha a Lannistereket sújtja.
Ellaria most jött rá, hogy mosolyog. Nem úgy, mint a fülledt délutánokon és éjszakákon, amikor úgy érezte, hogy pár óra leforgása során a fél város alá befeküdt, hanem őszintén. Pedig már azt hitte, az elmúlt évek kitörölték az emlékezetéből ezt a mozdulatot.
 Ha most azt mondod, sejtelmed sincs, kinek akarom elvágni a torkát - suttogta Oberyn a fülébe. , azzal hatalmas csalódást okozol. Gyűlölöm, ha csalódnom kell egy veszélyes asszonyban.
 Hazugság és önámítás - dünnyögte Ellaria, miközben szabad kezével a partneréhez nyúlt. Hallottál már rólam, tudod, hogy sosem okozom csalódást. Nincs az a pénz, hogy itt hagyj, mielőtt meg nem...
 – Mindig van az a pénz.
Az ajkába harapott, hogy elfojtsa kitörni kívánkozó nevetését. Oberyn bosszút forralt a Hét Királyság egyik legbefolyásosabb háza ellen, nyilvánvalóan nem lett volna jó döntés ilyen helyzetben nevetni. A végén még azt hiszi, belőle űz gúnyt.
  Lássuk csak, Robert Baratheon? –  A kérdése válasz nélkül maradt. –  Esetleg a fia, Joffrey?
  Robert tud élni. A legszörnyűbb uralkodó, akit Westeros valaha látott, de élni, azt tud. Miért fosztanám nem ettől az örömtől? Miért végeznék egy ártatlan csecsemővel? Nem, kedvesem, én nem vagyok Gregor Cleagane, hogy gyermekekbe mártsam a kardom.
 Gregor Cleagane. Ellaria számtalanszor hallotta már ezt a nevet, de sosem gyakorolt rá nagy hatást. A hírhedt történetek nem hozták lázba, és a Hegyként emlegetett óriás túl messzi élt tőlük ahhoz, hogy akár csak egyszer is felkeresse a bordélyukat. Mégis, ahogy Oberyn száját elhagyta ez a két szó, Ellaria lelkében szunnyadó undor ismét felszínre tört. Tudta, hogy ő képtelen lenne kioltani egy gyerek életét, és képtelen lenne együtt hálni egy olyan emberrel, aki ilyet tett, és nem bűnhődött meg miatta. Csak napok múltán jutott el a tudatáig, hogy ez voltaképpen nem igaz, sőt óhatatlan, hogy a vendégei között helyet kapott egy-két csecsemőgyilkos is. Igazából azért gyűlölte a Hegyet, mert az megtörte Oberynt.
  Mit tett?
A ruhájába akarta törölni a tenyerét, de Oberyn megakadályozta ebben. Megcsókolta a hüvelykujját, aztán felnézett Ellariára.
  Az unokahúgom öt éves volt, az unokaöcsém három. Megölte őket. Levágta őket, mint az állatokat! – Most már üvöltött, Ellaria önkéntelenül hátrált pár lépést, minek következtében a falnak simult a hátával. Dorne ifjú hercege kis híján összepréselte a közelségével. –  Tywin adta a parancsot, de a Hegy végzett velük. Megölt két gyermeket, fel tudod ezt fogni?! A rohadékok végignézették vele... végignézették vele, ahogy meghalnak, aztán...
 Elhalt a hangja, nemes homloka a szajha vállüregének hanyatlott. Ellaria gondolkodás nélkül ölelte magához, néhány pillanat múlva pedig forró cseppek folytak végig a nyakán. Végül hát Oberyn Martellről is lehullt a lepel. Csakhogy rá az elődjeivel ellentétben jó fényt vetettek a titkai. Ellaria eleget tapasztalt ahhoz, hogy tudja, nem attól válik valaki erőssé, ha sosem törik meg. Olykor a könnyek nagyobb erőről árulkodnak a merev vonásoknál. Azt ordítják a világ képébe: ember vagyok! Halandó, aki nem szenvedett mindig, nem is fog örökké szenvedni, de most, most lehetetlen szíve elveszett darabjait összeterelni.
 – Ott volt a vérük a kezén. Meg sem száradt, hanem lefolyt a karján, egyenesen a nővérem arcába. Nem voltam ott mellette, de amikor meghozták a hírt, láttam őt. Bárhová nézek, mindig őt látom. A reménytelen könyörgését a gyermekeiért, a fájdalmát, amikor az az állat megerőszakolja – sorolta elhaló hangon. –  A Hegy megölte a testvéremet, és tudod, mit csináltak a nagy, dicső Lannisterek? Végignézték az egészet. Az egész kibaszott város végignézte, és nem tettek semmit, érted?! Rhaegar Targaryen áruló volt, egy utolsó, szarházi kis hímringyó, a nővéremnek pedig az volt az egyetlen bűne, hogy hozzáment, és gyermekeket adott neki! Mégis megölték! Mégis százszor többet szenvedett, mint az a pöcsfej, és nem tehettem semmit, érted? –  Időközben olyan közel került a nőhöz, hogy akár meg is csókolhatta volna. Ellaria gyorsan száműzte a fejéből a gondolatot. A herceg borbűzös leheletéből ítélve örülnie kellett volna, hogy hamar végez vele, de lényének egy része arra vágyott, hogy beszéljen még, adja ki magából a fájdalmát, még ha nem is a bizalom, hanem a mámor tette ilyen őszintévé. Érdekelték a férfi a titkai, mint ahogy az is, hogy igaz-e, amit az ágybéli szokásairól suttogtak. –  A családom azt mondja, gyászoljak, de ne forrongjak. Hagyjam Őt békében elmenni. Csak egy őrült próbálná megölni Gregor Cleagane-t. Egy őrült, aki gyűlöli az életét, és minden vágya, hogy örökre feledésbe merüljön a neve. A Hegy letépné a fejedet a nyakadról. A végén a térdeden csúszva könyörögnél, hogy oltsa ki az életedet. A bosszúval nem mész semmire, az nem hozza vissza a nővéredet. Folyton ezt szajkózzák. Őrült vagy, Oberyn, és ha így folytatod, nem csak őrült leszel, hanem halott is. Te mit gondolsz, kedvesem? – túrt bele a hullámos hajzuhatagba. –  Szerinted is őrült vagyok?
Az érintése forró borzongást ébresztett Ellariában. Az ajkuk milliméterekre araszolt egymástól, a nőnek hátrébb kellett húzódnia, hogy partnere szemébe nézve őszinte választ adjon a kérdésére.
  Nem vagy őrült, Oberyn Martell. Merész vagy. Nagyon-nagyon merész.
 Néhány másodpercre a bogárfekete írisz a férfi szemhéjának takarásába menekült. Amikor újfent ráemelte a pillantását, inkább tűnt büszkének, mint reményvesztettnek. Mintha ez a három mondat az egész világot jelentette volna számára.
  Mi a neved?
A torkában dobogott a szíve. Pusztán reménykedni tudott, hogy ez nem hallatszik a beszédén.
  El... Ellaria.
Hallatszott. Egy újabb könnycsepp szabadult ki Oberyn szemzugából, s vékony csíkot húzott a napbarnított bőrön.
 A nővérem... –  Megint hallatszott. A nővéremet Eliának hívták.
 Utoljára a bordély vezetője kérdezte meg a nevemet – És még mindig hallatszott. – Tizenkét éve történt. Anyám akkor adott el a rohadéknak.
Egy hosszú pillanatig szótlanul meredtek egymásra. Bármit is mondtak volna, azzal csak még egy nyílvesszőt lőnek a másik mellkasába. Egy idegen sajnálata egy csepp vigasszal sem szolgál, még akkor sem, ha egy hasonlóan összetört lélektől érkezik is az. Sűrű köd szállt a szobára, eltompítva ezzel Ellaria az emlékezetét. Nem tudta, a beszélgetés, vagy a herceg szájíze miatt érzi magát részegnek. Nem tudta, melyikük csókolt előbb. Azt sem, hogy melyikük könnyei tapadtak a bőrére. Minden elhomályosult körülöttük. Nem számítottak a szomszédos szobákban kéjelgők, a palotákban és sarki kocsmákban mulatók, az ágyukban és a föld mélyén szunnyadók, ketten maradtak a világban. Ellaria Sand és Oberyn Martell. Dorne két leghíresebb lakója, két bosszúszomjas, gyűlöletben és magányban forrongó, megtört szív, akiknek egyetlen céljuk, hogy porig rombolják dicstelen világukat, és együtt tekintsenek le a lángoló romokra. Minden csók, érintés, és elhaló sikoly mögött kimondatlan szavak rejtőztek. Azon az éjszakán szorosabb láncok feszültek közéjük, mint azok, amik a rabokat kényszerítik maradásra.
Oberyn minden nap felkereste a bordélyt, és minden nap Ellariához ment. Nem ismeretlenként lépett be a szobájába, hanem a szövetségeseként. Aztán már nem a szövetségeseként, hanem a szeretőjeként. Egy hónap elteltével még a megszokottnál is vakmerőbben csillogott a szeme, felszólította a szajhát, hogy pakoljon el mindent, ami számít neki, mert el fogja vinni innen. Ellaria az ágy lábához lépett, és felvette a verset, amit a szerelmétől kapott. Kivétel nélkül minden szempár rájuk szegeződött, amikor végig mentek a fülledt folyosókon. Ellaria érezte az ellene irányuló féltékenységet és pusztító gyűlöletet, válaszul az ostoba csitrik képébe nevetett. Mindig is így képzelte el a magasztos pillanatokat, amikor a királyi pár végig vonul nincstelen alattvalói között. Csak akkor komorult el az arca, amikor megálltak a ház tulajdonosa előtt, és szerelme megkérdezte a férfit, mivel tudná kiváltani a lányt. A dülledt szemű, potrohos leánykereskedőt még az sem térítette el a hitéből, hogy a herceg a fél vagyonát kínálta neki Ellariáért cserébe.
  Amíg lélegzem, a kurva nem hagyja el a bordélyt!
 Oberyn kése a homlokába fúródott. A férfi nem lélegzett többé. Ellaria elhagyta a bordélyt.

 Tizenöt éve történt. Tizenöt év boldogsága egy szempillantás alatt vált semmissé. Váratlanul, egy halálos zuhanásban, amire nem lehet felkészülni. A csattanás hallatán kis híján megállt a szíve. Letekintett a kezére; üvegszilánkok, bor, és a tulajdon vére. A pohár darabjaira esett szét, pusztán az emlékezetében élt a régi, tökéletes formája.
A pohár. 
Oberyn koponyája. 
A szíve. 
Mind összetört, a maradványaik pedig örökké eltűntek a világról. A szilánkokat kihajította a hintó ablakán. Néhány hónap, és a szeretett férfi teste eggyé válik Dorne földjével. Amit nem tudtak a koporsóba rakni, Királyvár népe fogja az aréna homokjába taposni. A szíve megfagyott. A szerelmet a gyűlölet szorította ki a helyéről.
Ebben különböztek. Oberyn szerette a családját és a barátait. Ő nem ismerte az apját, az anyját gyűlölte, amiért annak idején eladta, barátokról meg csak nem is álmodozott.
Oberyn mesélt neki Cersei Lannisterről. A régens királynő Joffrey halála után azt kérdezte a szeretőjétől, mit ér a hatalom, ha nem védheted meg azokat, akiket szeretsz. Ellaria ismerte a választ.
Megbosszulhatod őket.
Az nem bosszú, ha megölöd a gyilkosukat. Az nem fáj eléggé. Attól még nem tudják meg, milyen érzés, ha a szemed láttára leheli ki a lelkét az, aki a világot jelenti számodra. Attól még nem hullik darabjaikra a szívük. Ellaria azt akarta, hogy ugyanúgy szenvedjenek, mint ő. Meg fogják ízlelni a gyász és a szenvedés keserű elegyét, és nem tehetnek ellene semmit. Bele fognak halni. A tehetetlenségük az őrületbe kergeti őket, míg végül felbolygatott elméjük taszítja őket a legsötétebb koporsó mélyére.
 A nő belebámult az éjszakába. A csillagok közül egy merész, őrült, bogárfekete szempár nézett le rá. Azt suttogta, van az a pénz. Mindig van az a pénz.

2018. augusztus 9., csütörtök

Az utolsó ecsetvonás, avagy hová tűntem (már megint)?

Sziasztok! 
Akik bejelöltek Facebookon, illetve rendszeresen követik a blogomat, bizonyára nem lepődnek meg azon, hogy mostanában egy új történeten dolgozom. Eleinte azt hittem, a regény -és novellaírás egy időben megoldható, csak az a "probléma", hogy mostanában annyira elkapott az ihlet, hogy kénytelen voltam/vagyok újra elhanyagolni a MATT-ot. Ez az után még inkább érvényben lesz, hogy elkezdem feltölteni a fejezeteket a másik blogomra.
Na, de miről is hadoválok éppen? Elmondom, az elejétől kezdve. 



A 2016-17-es évem izgalmasan telt, rengeteg pozitív és negatív élményben volt részem, amik csak gyűltek és gyűltek, aztán végül oda vezettek, hogy leültem írni egy novellát. Előtte is próbálkoztam ilyesmivel, de ez volt az első, amire azt mondta, hogy "Ez igen! Ezt meg kell mutatnom másoknak!" Kiírtam a falamra, hogy kinek lenne kedve elolvasni, viszonylag sokan visszajeleztek, én meg azon kaptam magam, hogy a történeten agyalok. Folyamatosan. Nem tudtam szabadulni a karakterektől, főleg a két főszereplő, Dóri és Dávid nőttek a szívemhez. Néhány napra rá el is készült A különleges párja, A tökéletes is, ami ugyanazokat az eseményeket mutatta be, a fiú szemszögéből. (Legyen annyi elég, hogy nem véletlenül nem került fel a MATT-ra.) Ám ennyi nem volt elég. Tovább agyaltam, pörögtem, fejben a mellékszereplők életét is tönkretettem kidolgoztam, aztán egyszer csak azt gondoltam: "Ebből regényt kell írni." 



2017. június 9-én gépeltem le az első sorokat. Most, 2018. augusztus 9-én túl vagyok a prológuson, és 31 fejezeten, a történet a vége felé közeledik.  Rendben, Maja, zseniális vagy, ez mind szép és jó, de nem mutatnál valami konkrétabbat? Ó, pardon. Fülszöveg megteszi? 

"Létezik egy fogadó Pest külvárosában, ahova azért mennek az emberek, hogy búslakodjanak. Nem is sejtik, mennyi titkot rejtenek az épület falai.
Hollósy Dávid, a gimi nőcsábásza sem sejtette, hova vezet, ha egy fogadás miatt becserkészi Kertész Dórit. A lány veszélyesebb, mint gondolná, de nem (csak) azért, mert mesteri pontossággal rúg az ember lába közé. Rajong a hányattatott sorsú kortárs művészekért, remek esélyekkel vág neki egy világszintű rajzversenynek, melynek fődíja egy ösztöndíj Párizs egyik neves egyetemére, és dől belőle a szarkazmus. Dávidhoz hasonlóan nem beszél a félelmeiről - legalábbis, eleinte mindketten így tervezték.
A szálak a fogadóhoz vezetnek. A barátságok erőssége megkérdőjeleződik. A múlt senkit sem hagy nyugodni, a büszkeség életeket tesz tönkre. Már csak reménykedhetnek, hogy egy nap fény derül az igazságra."



 Vannak ám karakterképeim is, hála a tehetséges Majra Loranchnak, akit nem kergettem az őrületbe a bajaimmal, és hihetetlen találó montázsokat készített a történet főbb szereplőihez. 


Látszik, hogy nem vagyok profi az ilyen dolgokban, az írás és a kinézet elképzelése megy, a kódolás, képszerkesztés már annál kevésbé. Még jó, hogy itt van nekem a barátnőm, Thea Quincey, és segít elkészíteni a design-t. (Vagyis, az egészet ő csinálja, de így jobban hangzik... :D) Nemsokára azt is megleshetitek ;) 


A kérdés már csak az, mikor kezdem el feltölteni a fejezeteket. Nos, ha minden jól megy, még a nyáron befejezem a regényt, utána átnézek/átírok néhány dolgot, és kezdem is. Legalábbis, így terveztem, aztán rájöttem, hogy basszus, ha mégse sikerülne befejeznem augusztus végéig, meg suliidőben se nagyon érnék rá, akkor sem akarom még egy évvel eltolni. Szóval legkésőbb augusztus végén hivatalosan is megnyitom a blogot, Ti pedig közelebbről is megismerhetitek a kis drágáimat. Viszont. A különlegest leveszem a blogról. Bocsi, de tele van spoilerekkel, ráadásul csomó dolgot átírtam benne, az meg átverés lenne. 


Remélem, azon a blogomon is velem tartotok! Aztán csak óvatosan, mert bár az előolvasóim szerint vannak benne aranyos és vicces jelenetek, bizony a pofonok, a csalódások, a rejtélyek és a félresiklott életek is fontos szerepet töltenek meg ebben a 35+2 fejezetben. 

Mindenkit puszil, Maja<3