Na igen. Csakhogy Robb meghalt. Nem is kicsit. Nagyon. Nagyon. Durván.(Jöjjön már a hatodik évad Arya bosszújával, a lelkemnek szüksége van egy halott Freyre!)
Szóval megfogadtam, hogy soha többé nem szeretek meg ennyire egy karaktert sem, mert nem éri meg. Eldöntöttem, hogy mostantól szkeptikusan, totálisan érzelemmentesen állok az emberkékhez, és nem hagyom, hogy elrabolják a szívem megmaradt darabjait. Ez tök jól ment egészen... nos, két részen keresztül, csak aztán jött a negyedik évad egy új szereplővel, aki viszont az ötödikben már nem lesz benne bizonyos, khm, hogy is mondjam, egészségügyi okok miatt.
Igen, eltaláltátok. Megint megimádtam egy karaktert. És igen, ő is meghalt. Mindezt egy és ugyanazon évad alatt. De legalább lett ihletem egy novellához, az is valami :D
Jó olvasást, és bocsi a rögtönzött kirohanásért, a GoT ezt teszi az emberrel. De nézzétek, nagyon jóóó <3
Egyszer sem hazudott neki, a legfontosabb ígéretét mégsem tartotta
be. Arra kérte, ne hagyja egyedül ebben a világban. A férfi azt felelte: „Soha”, néhány perc múlva pedig
szilánkosra tört a koponyája.
A sötétség gyászos fellege a saját színére festette a
kocsikat. A díszes pompa, a nemes paripák selymes sörénye, a hercegi szolgák
sokasága mind semmisnek hatott. Elhalványult a fényük: a szolgák hallgatásba
burkolództak, a lódobogás lelassult, Dorne büszke díszeit pedig koromfekete zászlók
váltották fel. Így vette kezdetét Oberyn Martell utolsó utazása.
Ellaria szerette a bort. Élvezte, ahogy az édes mámor győzelmet arat
az érzékei felett és lecsillapítja a lelkében tomboló hurrikánt. A Lannisterek
még ezt az örömöt is elvették tőle: valahányszor belekortyolt a vérvörös
folyadékba, úgy érezte, a szeretője nyelve hatolt az ajkai közé. Ha keveset
ivott, az utolsó csókjuk jutott eszébe, ami jeges borzongást hozott magával.
Napok teltek el a párbaj óta, de a nő még mindig nem hitte el, hogy soha többé
nem túrhat a hollófekete tincsek közé. Oberyn nem markol a csípőjébe, nem
suttogja a nevét vágytól túlfűtött hangon, és nem sötétül el a szeme a
bosszútól. Vége van. Gregor Cleagane
nem csak meggyilkolta, hanem meg is szégyenítette, amikor úgy végzett vele, ami
még egy utolsó szajhára nézve is megalázó lenne.
A gyászoló szerelmes kénytelen volt mélyebben a pohár fenekére nézni
a felejtéshez. Halk, szomorú kacaj szakadt fel a torkából, amikor rájött, hogy
Oberyn az első találkozásuk alkalmával is Tywin Lannister udvara miatt
forrongott. Ellaria másodpercre pontosan fel tudta idézni a bordélyban
történteket.
A város legbefolyásosabb polgárai keresték fel, dúsgazdag,
bíborkelmés urak, akik elunták a feleségük társaságát, és ifjú hölgyek combjai
közé vágytak. Mindent megtett, amit parancsoltak neki, mesteri ügyességgel
játszotta el, hogy a partnereihez hasonlóan örömet leli a kéjelgésben, miközben
szabad perceiben arról fantáziált, milyen lenne kést döfni a hájas torkukba.
Undorodott tőlük. Mindenkitől undorodott, aki betette a lábát a város
legfülledtebb barlangjába. Gyűlölte a tulajdonosokat, amiért nem fizették meg
eléggé. Gyűlölte a férfiakat, akik megmondták neki, mit tegyen, és fel se
merült bennük, hogy neki is lehetnek önálló gondolatai, vágyai, amiket még
senkivel sem élhetett ki. Leginkább a többi szajhát gyűlölte, az ostoba
fruskákat, akik az arcába mosolyogtak, de amint hátat fordított nekik, az
istenekhez fohászkodtak, hogy mielőbb oltsák ki az életét. Mindent irigyeltek
tőle: a különleges szépségét, a tartását, a formás idomait, a vállára omló, dús
fürtjeit, a pillantását, ami láttán Dorne valamennyi férfija elcsábult volna...
Nem is sejtették, mennyire mulattatja Ellariát a féltékenységük. Ideig-óráig ki
is tartott a jóleső állapot, aztán a nő rájött, hogy velük is végezne, ha
lehetősége adódna rá.
Meg akarta ölni őket. Mindenkit, aki olcsó hazugságok mögé rejtőzve
próbálja menteni az irháját.
Egyre gyakrabban gondolt
arra, hogy el kellene hagynia a bordélyt. Tudta, hogy reménytelen álmokat
kerget, a legősibb mesterségen kívül semmihez sem értett, de világot akart
látni. Megismerni más városokat, embereket, rájönni, mi mindent rejt a többi
utcasor.
Az ábrándozásnak egy újabb vendég közeledése vetett véget. A léptei
határozottságáról tanúskodtak, a fal koppanása pedig arról, hogy aznap éjjel
nem vetette meg az italt. Ellaria egy szempillantás alatt változott át a vad
álmokat kergető nőből szolgálatkész szajhává. Hívogató mosolyt varázsolt az
ajkára, megigazította a frizuráját, és az ellenséges pillantását is maga mögött
hagyta. Tudta, hogy ezt a megpróbáltatást le kell győznie, ha azt akarja, hogy
egy nap jobbra forduljon a sorsa.
– Ez nem az a nap.
Pont akkor érintette a csizma sarka a padlót, amikor a szavak
elhagyták a száját. Nem aggódott emiatt, megszokta, hogy a férfiakat hidegen
hagyja, mi van a fejében. A szempilláját rebegtetve pördült meg a tengelye
körül, de amikor megpillantotta az előkelő lábbeli viselőjét, kiszökött az
arcából a vér.
Ismerte őt. Számtalanszor
látta már, amikor a távoli utazásairól visszatért Dorne büszke falai közé. A
kíséretével rendszerint a kéjbarlang előtt vonult végig, alkalomadtán be is
tért egy-egy éjszakára. Azt suttogták róla, nem csak a harctéren, hanem az
ágyban is kellően tüzes, legyen dolga akár nővel, akár férfival. Számtalan
pletyka keringett róla a városban, amelyek többsége hihetetlennek hatott,
már-már az istenekhez hasonló képet festett a hercegről. Nem csoda hát, hogy
Ellaria meglepődött a véreres, karikás szemek, a gyűrött kelme és a semmibe
révedő tekintet láttán. Való igaz, itt a legtöbb úrról lehullt az álarca,
kiderült, kik is ők valójában. Minden jel arra utalt, hogy ezen az éjszakán az
Oberyn Martell nevét övező híresztelések is révbe érnek, és néhány óra alatt
sutba vágják a férfiról kialakított eszmét.
Ellaria gyorsan összeszedte magát, és közelebb lépett
hozzá. Közben nem mulasztotta el végig mérni az aznapi fogását. A ráncos
öregemberek és a termetes kereskedők után valóságos felüdülést hozott számára a
magas, széles vállú kardvívó. A szabályok tiltották, hogy sokáig legeltesse a
szemét a partnerein, de a karakteres állkapocs, a telt ajkak, és a hullámos,
ébenfekete hajtincsek elrántották a fogadalmától. Még az sem szegte kedvét,
hogy Martell orra hosszabbra nőtt az átlagosnál, az íriszébe pedig a bánat és a
düh ültetett parazsat a szenvedély helyett.
– Nagyuram!
Puha ujjai finoman futottak végig Oberyn mellkasán, a bőrét enyhe
verejték itatta át, amikor megérintette a herceget. Felnézett az arcára, de nem
kapott reakciót, mintha a férfi nem is tudná, miért érkezett ide. Amikor
szétnyíltak az ajkai, Ellariát megcsapta a dorne-i bor jellegzetes szaga, ami
valamelyest enyhített a viszolygásán. A részegekkel mindig hamarabb végzett, és
annyival kevesebb fáradtságot vett igénybe a kényeztetésük.
– Ne hívj így!
A mély hang a könyörgés és a parancsolás határán
egyensúlyozott, de inkább az előbbi felé hajlott. Mintha kifejezetten fájt
volna neki a származása, és azt kívánta volna, bárcsak a pórnép gyermeke lenne.
A szajha mérget mert volna venni rá, hogy amennyiben nem született volna
gazdagnak, bogárfekete íriszét sem tennék vizenyőssé a könnycseppek
maradványai.
– Ahogy óhajtod
– búgta gyengéden. – Mindent megteszek,
amit kívánsz.
– Megölnéd Tywin Lannistert a
kedvemért?
Ellaria arcán döbbenet lett
úrrá, önkéntelenül hagyta abba a herceg vetkőztetését. Leplezetlen döbbenettel
nézett Oberyn arcára. Azt hitte, csúfot űz belőle a kicsinyes tréfával, de
Dorne Vörös Viperájának meg sem rezdültek a vonásai. Ugyanolyan eltökéltséggel
vizslatta hősnőnket, mint pár perccel korábban.
– A többség azt felelné, nincs az a pénz – Ellaria lassan formálta a
szavakat, mintha alapos megfontolást igényelne a kiejtésük. Nem tudhatta, hogy
megbízhat-e benne. Nem tudhatta, hogy pár hét múlva élete szerelmeként fog
gondolni a fekete hajú férfira. – De ha az ember a testéből él, átértékeli a
dolgokat. Az első, amit megtanul, az, hogy van az a pénz. Mindig van az a pénz.
Oberyn először mosolyodott el, amióta a szobába lépett.
Szórakozottam fogta meg a nő kezét, de a hangja arról árulkodott: nagyon is
tudja, mit akar.
– Nem fogod megölni – mondta. – Én ölöm meg, de
nem csak őt. Az összes szaros rokonának elvágom a torkát, a testvéreitől kezdve
a legutolsó fattyáig! Az Ördögfiókának talán megkegyelmezek, mivel őt gyűlöli,
de a többi... a nyápic Lancel... Cersei... Jaime... levágom őket, mind egy
szálig, aztán a vén szarházival is végzek. Semmi másra nem vágyom jobban –
mélyesztette össze a pillantásukat, Ellaria pedig nem tudta eldönteni, hogy a
herceg mérhetetlen bosszúvágya miatt ver hevesebben a szíve, vagy a csókoktól,
amit Oberyn az ellenségei felsorolása közben hintett el az ujjain. – Semmire ezen a világon, minthogy lássam Tywin
arcát, amikor rájön, hogy vége van. Az agyatlan családjával együtt a nevét is
örökre eltöröltem.
Ezúttal távolról sem hasonlított egy iszákos csavargóra. Bár a
lehelete borízű volt, a szemében gyülekező könnyek kimosták a zavart a
pillantásából. Ellaria nézte a markáns vonásokat, és
azon gondolkozott, hány éves lehet a vendége. Úgy ítélte meg, vele egy korban
járhat, mindössze az őt körülvevő bosszúszomj miatt mutatkozik úgy, mintha
több, mint negyedszáz év pora tapadt volna a lábához.
– Ne hidd, hogy ennyiben
hagyom. Van még valaki – fújta ki a levegőt. – Valaki, akit az igazság nevében fogok
meggyilkolni – Az ébenfekete íriszt mintha a szajha arcához szegezték volna.
Oberyn egyre keményebben szorította a nő hüvelykujját, Ellaria rájött, miért
teszi ezt. Az a legnagyobb ujj az ember kezén, az volt az egyetlen, amit még
nem érintettek a telt ajkak. Bizonyára az jelentette a legnagyobb
megpróbáltatást, az utolsó próbatételt azelőtt, hogy a hős elnyerje méltó
jutalmát. – Tudod, kiről beszélek? Nem?
Sejtettem. Hiába nyalják a seggét Királyvárban, Dorne-ba nem jutott el a híre.
Okosnak tűnsz – lépett közelebb hozzá. – Vagy legalábbis okosabbnak, mint a
többség. A szépséged az égikerti szüzekével vetekszik. A lehető legveszélyesebb
párosítás.
– Még szerencse, hogy
szereted a veszélyt...
– Ó, igen. Kiváltképp, ha a
Lannistereket sújtja.
Ellaria most jött rá, hogy mosolyog. Nem úgy, mint a fülledt
délutánokon és éjszakákon, amikor úgy érezte, hogy pár óra leforgása során a
fél város alá befeküdt, hanem őszintén. Pedig már azt hitte, az elmúlt évek
kitörölték az emlékezetéből ezt a mozdulatot.
– Ha most azt mondod,
sejtelmed sincs, kinek akarom elvágni a torkát - suttogta Oberyn a fülébe. –,
azzal hatalmas csalódást okozol. Gyűlölöm, ha csalódnom kell egy veszélyes
asszonyban.
– Hazugság és
önámítás - dünnyögte Ellaria, miközben szabad kezével a partneréhez nyúlt. –
Hallottál már rólam, tudod, hogy sosem okozom csalódást. Nincs az a pénz, hogy
itt hagyj, mielőtt meg nem...
– Mindig van az a pénz.
Az ajkába harapott, hogy elfojtsa kitörni kívánkozó nevetését.
Oberyn bosszút forralt a Hét Királyság egyik legbefolyásosabb háza ellen,
nyilvánvalóan nem lett volna jó döntés ilyen helyzetben nevetni. A végén még azt
hiszi, belőle űz gúnyt.
– Lássuk csak, Robert Baratheon? – A kérdése válasz nélkül maradt. – Esetleg a fia, Joffrey?
– Robert tud élni. A legszörnyűbb uralkodó, akit
Westeros valaha látott, de élni, azt tud. Miért fosztanám nem ettől az örömtől?
Miért végeznék egy ártatlan csecsemővel? Nem, kedvesem, én nem vagyok Gregor
Cleagane, hogy gyermekekbe mártsam a kardom.
Gregor Cleagane. Ellaria számtalanszor hallotta már ezt a nevet, de
sosem gyakorolt rá nagy hatást. A hírhedt történetek nem hozták lázba, és a
Hegyként emlegetett óriás túl messzi élt tőlük ahhoz, hogy akár csak egyszer is
felkeresse a bordélyukat. Mégis, ahogy Oberyn száját elhagyta ez a két szó,
Ellaria lelkében szunnyadó undor ismét felszínre tört. Tudta, hogy ő képtelen
lenne kioltani egy gyerek életét, és képtelen lenne együtt hálni egy olyan
emberrel, aki ilyet tett, és nem bűnhődött meg miatta. Csak napok múltán jutott
el a tudatáig, hogy ez voltaképpen nem igaz, sőt óhatatlan, hogy a vendégei
között helyet kapott egy-két csecsemőgyilkos is. Igazából azért gyűlölte a
Hegyet, mert az megtörte Oberynt.
– Mit tett?
A ruhájába akarta törölni a tenyerét, de Oberyn
megakadályozta ebben. Megcsókolta a hüvelykujját, aztán felnézett Ellariára.
– Az unokahúgom öt éves volt, az unokaöcsém
három. Megölte őket. Levágta őket, mint az állatokat! – Most már üvöltött,
Ellaria önkéntelenül hátrált pár lépést, minek következtében a falnak simult a
hátával. Dorne ifjú hercege kis híján összepréselte a közelségével. – Tywin adta a parancsot, de a Hegy végzett
velük. Megölt két gyermeket, fel tudod ezt fogni?! A rohadékok végignézették
vele... végignézették vele, ahogy meghalnak, aztán...
Elhalt a hangja, nemes homloka
a szajha vállüregének hanyatlott. Ellaria gondolkodás nélkül ölelte magához,
néhány pillanat múlva pedig forró cseppek folytak végig a nyakán. Végül hát
Oberyn Martellről is lehullt a lepel. Csakhogy rá az elődjeivel ellentétben jó
fényt vetettek a titkai. Ellaria eleget tapasztalt ahhoz, hogy tudja, nem attól
válik valaki erőssé, ha sosem törik meg. Olykor a könnyek nagyobb erőről
árulkodnak a merev vonásoknál. Azt ordítják a világ képébe: ember vagyok! Halandó,
aki nem szenvedett mindig, nem is fog örökké szenvedni, de most, most
lehetetlen szíve elveszett darabjait összeterelni.
– Ott volt a
vérük a kezén. Meg sem száradt, hanem lefolyt a karján, egyenesen a nővérem
arcába. Nem voltam ott mellette, de amikor meghozták a hírt, láttam őt. Bárhová
nézek, mindig őt látom. A reménytelen könyörgését a gyermekeiért, a fájdalmát,
amikor az az állat megerőszakolja – sorolta elhaló hangon. – A Hegy megölte a testvéremet, és tudod, mit
csináltak a nagy, dicső Lannisterek? Végignézték az egészet. Az egész
kibaszott város végignézte, és nem tettek semmit, érted?! Rhaegar Targaryen
áruló volt, egy utolsó, szarházi kis hímringyó, a nővéremnek pedig az volt az
egyetlen bűne, hogy hozzáment, és gyermekeket adott neki! Mégis megölték! Mégis
százszor többet szenvedett, mint az a pöcsfej, és nem tehettem semmit, érted? –
Időközben olyan közel került a nőhöz,
hogy akár meg is csókolhatta volna. Ellaria gyorsan száműzte a fejéből a
gondolatot. A herceg borbűzös leheletéből ítélve örülnie kellett volna, hogy
hamar végez vele, de lényének egy része arra vágyott, hogy beszéljen még, adja
ki magából a fájdalmát, még ha nem is a bizalom, hanem a mámor tette ilyen
őszintévé. Érdekelték a férfi a titkai, mint ahogy az is, hogy igaz-e, amit az ágybéli
szokásairól suttogtak. – A családom azt
mondja, gyászoljak, de ne forrongjak. Hagyjam Őt békében elmenni. Csak egy
őrült próbálná megölni Gregor Cleagane-t. Egy őrült, aki gyűlöli az életét, és
minden vágya, hogy örökre feledésbe merüljön a neve. A Hegy letépné a fejedet a
nyakadról. A végén a térdeden csúszva könyörögnél, hogy oltsa ki az életedet. A
bosszúval nem mész semmire, az nem hozza vissza a nővéredet. Folyton ezt szajkózzák.
Őrült vagy, Oberyn, és ha így folytatod, nem csak őrült leszel, hanem halott is.
Te mit gondolsz, kedvesem? – túrt bele a hullámos hajzuhatagba. – Szerinted is őrült vagyok?
Az érintése forró borzongást ébresztett Ellariában. Az ajkuk
milliméterekre araszolt egymástól, a nőnek hátrébb kellett húzódnia, hogy partnere
szemébe nézve őszinte választ adjon a kérdésére.
– Nem vagy őrült, Oberyn Martell. Merész vagy.
Nagyon-nagyon merész.
Néhány
másodpercre a bogárfekete írisz a férfi szemhéjának takarásába menekült. Amikor
újfent ráemelte a pillantását, inkább tűnt büszkének, mint reményvesztettnek.
Mintha ez a három mondat az egész világot jelentette volna számára.
– Mi a neved?
A torkában dobogott a szíve. Pusztán reménykedni
tudott, hogy ez nem hallatszik a beszédén.
– El... Ellaria.
Hallatszott. Egy újabb könnycsepp szabadult ki Oberyn
szemzugából, s vékony csíkot húzott a napbarnított bőrön.
– A nővérem... – Megint
hallatszott. – A nővéremet Eliának
hívták.
– Utoljára a bordély vezetője kérdezte meg a
nevemet – És még mindig hallatszott. –
Tizenkét éve történt. Anyám akkor adott el a rohadéknak.
Egy hosszú pillanatig szótlanul meredtek egymásra. Bármit is mondtak
volna, azzal csak még egy nyílvesszőt lőnek a másik mellkasába. Egy idegen
sajnálata egy csepp vigasszal sem szolgál, még akkor sem, ha egy hasonlóan
összetört lélektől érkezik is az. Sűrű köd szállt a szobára, eltompítva ezzel
Ellaria az emlékezetét. Nem tudta, a beszélgetés, vagy a herceg szájíze miatt
érzi magát részegnek. Nem tudta, melyikük csókolt előbb. Azt sem, hogy melyikük
könnyei tapadtak a bőrére. Minden elhomályosult
körülöttük. Nem számítottak a szomszédos szobákban kéjelgők, a palotákban és
sarki kocsmákban mulatók, az ágyukban és a föld mélyén szunnyadók, ketten
maradtak a világban. Ellaria Sand és Oberyn Martell. Dorne két leghíresebb
lakója, két bosszúszomjas, gyűlöletben és magányban forrongó, megtört szív,
akiknek egyetlen céljuk, hogy porig rombolják dicstelen világukat, és együtt
tekintsenek le a lángoló romokra. Minden csók, érintés, és elhaló sikoly mögött
kimondatlan szavak rejtőztek. Azon az éjszakán szorosabb láncok feszültek
közéjük, mint azok, amik a rabokat kényszerítik maradásra.
Oberyn minden nap felkereste a bordélyt, és minden nap Ellariához
ment. Nem ismeretlenként lépett be a szobájába, hanem a szövetségeseként. Aztán
már nem a szövetségeseként, hanem a szeretőjeként. Egy hónap elteltével még a
megszokottnál is vakmerőbben csillogott a szeme, felszólította a szajhát, hogy
pakoljon el mindent, ami számít neki, mert el fogja vinni innen. Ellaria az ágy
lábához lépett, és felvette a verset, amit a szerelmétől kapott. Kivétel nélkül
minden szempár rájuk szegeződött, amikor végig mentek a fülledt folyosókon.
Ellaria érezte az ellene irányuló féltékenységet és pusztító
gyűlöletet, válaszul az ostoba csitrik képébe nevetett. Mindig is így képzelte
el a magasztos pillanatokat, amikor a királyi pár végig vonul nincstelen
alattvalói között. Csak akkor komorult el az arca, amikor megálltak a ház
tulajdonosa előtt, és szerelme megkérdezte a férfit, mivel tudná kiváltani a
lányt. A dülledt szemű, potrohos leánykereskedőt még az sem térítette el a
hitéből, hogy a herceg a fél vagyonát kínálta neki Ellariáért cserébe.
– Amíg lélegzem, a kurva nem hagyja el a
bordélyt!
Oberyn kése a
homlokába fúródott. A férfi nem lélegzett többé. Ellaria elhagyta a bordélyt.
Tizenöt éve történt. Tizenöt
év boldogsága egy szempillantás alatt vált semmissé. Váratlanul, egy halálos
zuhanásban, amire nem lehet felkészülni. A csattanás hallatán kis híján megállt
a szíve. Letekintett a kezére; üvegszilánkok, bor, és a tulajdon vére. A pohár
darabjaira esett szét, pusztán az emlékezetében élt a régi, tökéletes formája.
A pohár.
Oberyn koponyája.
A szíve.
Mind összetört, a maradványaik
pedig örökké eltűntek a világról. A szilánkokat kihajította a hintó ablakán.
Néhány hónap, és a szeretett férfi teste eggyé válik Dorne földjével. Amit nem
tudtak a koporsóba rakni, Királyvár népe fogja az aréna homokjába taposni. A
szíve megfagyott. A szerelmet a gyűlölet szorította ki a helyéről.
Ebben különböztek. Oberyn szerette a családját és a barátait. Ő nem
ismerte az apját, az anyját gyűlölte, amiért annak idején eladta, barátokról meg
csak nem is álmodozott.
Oberyn mesélt neki Cersei Lannisterről. A régens királynő Joffrey
halála után azt kérdezte a szeretőjétől, mit ér a hatalom, ha nem védheted meg
azokat, akiket szeretsz. Ellaria ismerte a választ.
Megbosszulhatod őket.
Az nem bosszú, ha megölöd a gyilkosukat. Az nem fáj eléggé. Attól
még nem tudják meg, milyen érzés, ha a szemed láttára leheli ki a lelkét az,
aki a világot jelenti számodra. Attól még nem hullik darabjaikra a szívük. Ellaria
azt akarta, hogy ugyanúgy szenvedjenek, mint ő. Meg fogják ízlelni a gyász és a
szenvedés keserű elegyét, és nem tehetnek ellene semmit. Bele fognak halni. A tehetetlenségük az őrületbe kergeti őket, míg végül felbolygatott
elméjük taszítja őket a legsötétebb koporsó mélyére.
A nő belebámult az éjszakába.
A csillagok közül egy merész, őrült, bogárfekete szempár nézett le rá. Azt
suttogta, van az a pénz. Mindig van az a pénz.
