Statisztika

Sziasztok! 

Ha már létrehoztam a blogot, gondoltam, kár lenne érte, ha csak úgy lógna a levegőben. Szóval, fel is rakom az első bejegyzést, amit elsősorban a Teen Wolf-fanoknak ajánlok. Jó olvasást, remélem, tetszeni fog :)

Tartalom: történet egy lányról, aki túl naiv volt.

Szereplők: Tracy Stewart, Theo Raeken, Corey, Deucalion

Időpont: 2017. július

Egyéb tudnivaló: a * jel utáni párbeszéd nem saját ötlet, a Teen wolf 5x20-ból vettem

UPDATE: közben készítettem egy trailert a novellához, amit ITT nézhettek meg.

Maja

****

A méreg dühös villámcsapásként sújtotta a testét. Izmai megfeszültek, majd elernyedtek, a feje a tartálynak koccant. Vékony szájából elővillantok hosszú, hegyes fogai, bizonyára egy üvöltést is hallatott volna, ha nem veszti eszméletét. Még a szemét is lehunyta, azt a tágra nyílt, szembogár nélküli, üresen sötét szemet, ami néhány perccel ezelőtt vérvörös színben pompázott.

Tracy elégedetten szemlélte a férfit. Amióta új testet öltött, sosem kételkedett magában. Tudta, hogy ha akarná, könnyűszerrel eltehetné Deucaliont láb alól. A gyilkolási ösztönei némiképp alábbhagytak az utóbbi időben, mégis jóleső érzés töltötte volna el a halott vérfarkas láttán. Ő, az egykor jelentéktelen gimnazista, Tracy Stewart kioltotta az alfák alfájának életét. Csábítóan hangzott, nagyon is csábítóan. Kár, hogy Theo nem lenne túlzottan elragadtatva halott szövetségese láttán.

A lány ajkát mélyről jövő, fáradt sóhaj hagyta el. Az ösztönei azt súgták neki, közeleg a vég. A mindent eldöntő harc, az utolsó kiméra levadászása. Tudta, hogy nem lesz egyszerű. Korábban már alkalma nyílt megcsodálni a rémdoktorok teremtményét, amit Theo csak fenevadként emlegetett. A lény hű maradt a rá aggatott névhez. Más volt, mint ők, nem mutatkoztak rajta emberi vonások. Nem is kellett felágaskodnia, zömök feje ültében is az iskola plafonját súrolta, a szeme bundájához hasonlóan rideg-kéken világított, fogai pedig gyilkolásra készen meredtek kifelé ormótlan állkapcsából. Még csak időt sem adott nekik támadásra. Támadásra? Tracy önkéntelenül is felnyögött, ahogy az enyhén szólva is egyenlőtlen harcra gondolt. Örült, hogy nem tépte darabokra az az izé, és fogadni mert volna, hogy Theo is hasonló érzésekkel állt a múltkori találkozáshoz. Persze, egyikük sem említette többé az esetet. A falkában nem beszéltek az érzéseikről, pláne, ha semmi jóra nem vezettek.

A mogyoróbarna szempár megakadt a falon. Valami nem stimmelt. Egy gyors pillantást vetett Deucalionra, egyértelművé vált, hogy nem vele van a gond. Az alfa az igazak álmát aludta, még csak meg se rebbent a szája széle. Tracy tekintete a tartály jobb szélére vándorolt, ezúttal ott lett figyelmes a fénytüneményre. Elég jól ismerte már a társait ahhoz, hogy ne dőljön be a cselnek. Nem úgy, mint Scott McCall és a falkája, akiknek számtalan titka került napvilágra a figyelmetlenségük miatt. A kiméra megállta, hogy ne morduljon fel idegességében. Sosem örült, ha szóba kerültek a riválisok, úgy érezte, ettől csak elgyengül. Hogy mi váltotta ki belőle a félelmet, maga se tudta. Nem is látta értelmét nyomozásba feledkezni. Bőven elég, ha rájön, miért kémkedik utána a falkatársa.

Ráérősen sétált a falhoz, hosszú karmok ékesítette ujjait egyenesen a fiú torkához szegezte. Kifinomult hallásának hála, azonnal felfigyelt a felgyorsult szívverésre. Még a kimérák sem tökéletesek – gondolta egy bárgyú mosollyal, majd lejjebb csúsztatta a kezét, és egy gyors mozdulattal a földre terítette a leselkedőt.

A fiú alakja kivált az omladozó falból, a teste pocsolyaként terült szét a padlón. Tracy magában hálát adott a rémdoktoroknak, amiért nem Corey-hoz hasonló képességekkel ruházták fel. A fiú, bár kiválóan értett a rejtőzködéshez, mindig alulmaradt a harcban. Nem rendelkezett karmokkal, hegyes fogakkal, az érzékszervei sem módosultak, még a szeme színét sem tudta változtatni. Nem mondták előtte, de mindenki őt tartotta a leggyengébb láncszemnek. Szó se róla, sokszor nagy hasznát vették, ám vészhelyzetben nem igazán számíthattak rá. Főleg az utóbbi időben, amikor feltűnően kerülte a társaságukat.

– Corey, micsoda meglepetés – biccentett Tracy a kimérának. Negédes hangjából úgy csöpögött a gúny, akár a gyíkokat idéző nyálkája az átváltozását követően. – Sikerült elszakadnod a pasidtól? Netán még aktiválni is fogod magad?

– Lelépek.

Nem kertelt, ez pedig meglepte a kanimát. Felvont szemöldökkel méregette a Corey-t, mintha csak rosszul hallotta volna, amit mondott. Tudta, hogy ha nem fogja vissza magát, újra előtör belőle a gyilkolás utáni vad hajsza, és darabokra tépi a fiút. Bár egyelőre még nem sárgult be a szeme, érezte, ahogy hatalmas körmei a bőrébe vájnak. Kénytelen volt lazítani öklének szorításán. Corey nem ért annyit, hogy elájuljon miatta a saját mérgétől.

– Nem! – válaszolt ellentmondást nem tűrve. – Most nem léphetsz le. Nézz már körbe! Donovan halott, Josh szintúgy. Theo a nyakunkba varrta ezt a pszichopatát, miközben… – Elakadt. Megrázta a fejét. Most döbbent csak rá, hogy voltaképpen fogalma sincs, merre jár az alfájuk. – Haydent napok óta nem láttuk. Ó, és ha ez nem lenne elég, egy vérengző fenevad lohol a nyomunkban! Gondolkozz már, mielőtt megszólalsz!

– Hát nem érted, pont erről van szó! – csattant fel a fiú idegesen. – Túl nagy a kockázat. Az egyik oldalról a fenevad támadására várunk, a másikról meg Theóéra. A végén még sorsot fognak húzni, hogy ki öljön meg kit…

Tracy-re nem hatott az érvelés. Egy pillantásra sem méltatta a fiút, szó nélkül hátat fordított neki és a széken hortyogó Deucalionnak. A tapéta alatt lévő falfestményt nézte, azt a kopottas, hátborzongató képet, melyen a fenevad a Pokolkutyával küzd. Egy pillanatra megrándult a szája, ahogy a párbajra gondolt. Lövése sem volt, hogy fogják Parrish-t a szörny közelébe csalogatni. Még szerencse, hogy Theónak volt egy terve. Amiről neki történetesen elfelejtett beszámolni.

– Te nem jössz?

Eljátszadozott a gondolattal, hogy válasz nélkül hagyja a fiút. Nem fordult hátra; félt, hogy ha másképp tesz, azon nyomban letépi a fejét.

– Egy indokot mondj, amiért veled tartsak.

– Deucalion.

Újdonsült ismerősük említését Tracy sem hagyhatta figyelmen kívül. Mélybarna pillantása a kókadozó vérfarkas és a dacos kiméra közt ugrándozott, utóbbit úgy méregette, mintha kinőtt volna a harmadik lába – mondjuk, ez nem is lett volna akkora csoda, elvégre Beacon Hillsben vagyunk.

– Kihallgattam a beszélgetésüket – Corey suttogóra fogta a hangját, mire a lány önkéntelenül közelebb lépett hozzá. – Miután Theo megölte Donovant, Deucalion azt mondta neki, ha így folytatja, a végére egy se marad közülünk.

– És?

– Nem sokára Josh-t is megölte.

– És?

– Komolyan nem érted, mi vár ránk? – fakadt ki a hajába túrva. – Nézd, ketten már meghaltak, Hayden és én kiléptünk. Már csak te maradsz itt. Ha rám hallgatsz, nem nehéz kitalálni, milyen sorsot szán neked Theo.

Tracy egyre inkább kezdte felhúzni magát. Ha ember lett volna, bizonyára elbőgi magát. Ha újdonsült kiméra, kitépi Corey szívét. A mostani állapotban azonban megelégedett egy dühös visszaszólással.

– Nem is tudtam, hogy látnok vagy.

– Ehhez nincs szükség természetfeletti képességekre – sütötte le a szemét komoran. – Ez szimpla statisztika.

A lány felmordult dühében, a szíve valósággal üvöltött Corey véréért. A fiú Tracy szemében a világ legnagyobb balfékjének tűnt. Nem tudta megérteni az érveit, úgy tartotta, mindez nem több puszta játéknál. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán Scott manipulálta. Ettől a gondolattól automatikusan ökölbe szorult a keze, még a szeme is aranysárga árnyalatba borult pár másodpercig. Aztán nagy levegőt vett, kissé lenyugtatta magát, úgy fordult a társához. Igyekezett nyugodt maradni, bár elég nagy erőlködésébe telt megőriznie a hidegvérét.

– Ilyen duma után még szép, hogy meg akar ölni – gúnyolódott. – Csak azt felejtetted el, hogy én vagyok Theo jobbkeze. Engem nem bántana.

– Egyetértek – bólintott komoran. – Legalábbis, addig, amíg nem vagy elég erős. Amint eléred azt a szintet, amire szüksége van, egy könnycsepp nélkül végezni fog veled. Már, ha itt maradsz…

– Tudod, Corey, annyira vicces – emelkedett meg az íves szemöldök –, hogy arról győzködsz, legyek áruló. Szinte már nekem fáj, ahogy igyekszel. Mondjuk, megértem, nyilván magadat akarod védeni.

Látván, hogy a fiú nem igazán tud mit kezdeni a felismeréssel, kiegészítette magát.

– Egy rossz szót sem szóltál Theóra, meg a falkára, amíg képbe nem jött Mason – jelentette ki mintegy tényszerűen. Folyamatosan tartotta a szemkontaktust az árulóval, telt ajkán élveteg mosoly suhant végig, amint észrevette a sötét szempárban tanyázó rettegést. – Mason, a helyes, kedves srác, meg az idegbeteg haverja, aki ugyebár Scott csatlósa. Kicsit sok a véletlen, nem gondolod, Corey?

Az aprócska helyiség hallgatásba burkolózott. Még a széken gubbasztó alfa légzése is lelassult kissé. A barna hajú fiú a cipőjét bámulta, mintha érdekesebb lenne az imént hallott spekulációnál. Tracy persze pontosan tudta, mi jár a fejében. Valószínűleg félt, hogy Mason bánja a távozását. Tracy azonban nem látta értelmét a rettegésnek. Amennyiben nem csatlakozik Scott barátaihoz, bizonyára megússza a harcot. Nem úgy Corey, akihez Theónak lesz egy-két keresetlen szava. Vagyis, üvöltése. Meg harapása. Bár, a kimérák vezérének jelenleg kisebb gondja is nagyobb volt holmi szánalmas árulónál.

– Lövésed sincs, mit érzek, ugye? – szólalt meg hirtelen.

– Eltaláltad – biccentett Tracy hanyagul. – Tudod, én még nem hagytam cserben senkit.

Legnagyobb meglepetésére Corey ahelyett, hogy meghunyászkodott volna, elnevette magát.

– Masonre céloztam – mosolyodott el barátságosan. Tracy valahogy nem érezte szükségét a viszonzásnak. Mindössze egy erőszakos morgással tudatta a fiúval, mit tenne vele. – Még sose voltál szerelmes, igaz?

Tracy szíve kihagyott egy ütemet a kérdés hallatán. Hirtelen nem tudta eldönteni, mit tegyen. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlennek tűnt. Többek közt szerepelt a listán a megölés, a fogak kitépése, az éktelen röhögés, illetve a kipenderítés gondolata is. Mégsem bírt megmozdulni, de nem azért, mert nem jutott döntésre. Töretlenül nézett az éjfekete szempárba, egy pillanatra még a saját épeszűségében is kételkedett, amiért nem végzett a társával azonnal, amint bejelentette a távozását.

– Sejtettem! – Újabb nevetés, újabb kedves pillantás, újabb ökölbe szorult kezek. A lány az összes önuralmát bevetette, hogy ne villantsa elő a fogsorát. – Én már voltam. Többször is. Emberként, azt hiszem, kétszer, de csak az egyikből lett valami – Mintha elharapta volna a mondat végét. Mintha szíve szerint folytatta volna, de az esze óva intette volna az emlékeitől. – Kiméraként ez az első. Erősebb, mint régen. Más, de ezerszer jobb.

Tracy-től mindössze egy tompa bólintásra futotta. Azt kívánta, bár ne ment volna bele a szópárbajba. Bár hagyta volna Corey-t lelépni! Akkor nem kellene hallgatnia, ahogy a szerelemről magyaráz. Mintha ő, Tracy Stewart teljesen tapasztalatlan lenne a témában! Érezte, hogy a szívverése felgyorsul, lóhalálában pumpálja a vért az ereibe, amitől az arca vöröses árnyalatba csap át. El kellett küldenie Corey-t. Minél előbb, míg a végén – képességek ide, vagy oda – gyanút fog, és jön a lelkizős baromságaival.

– Ha Theo kérdezi – vetett rá egy fenyegető pillantást –, nem mondok semmit. Nem tudok semmiről, nem érdekelnek a baromságaid. Eszem ágában sincs bajba kerülni miattad!

– Ugyan, miért kerülnél bajba? – villantotta meg kétes értékű mosolyát. – Elvégre, te vagy a jobbkeze.

Azzal sarkon fordult, és magára hagyta a lányt. Ezúttal nem vetette be az erejét, nem olvadt bele a környezetébe, a saját lábán távozott. Pont, mint egy átlagos tinédzser, akinek minden gondolata a szerelem körül forog, és mit sem sejt a természetfeletti létezéséről.

A fiú helyett Tracy új társaságra lelt, amitől azon nyomban visszasírta Corey áruló sutyorgását. Ha lehet ilyet mondani, a gondolatai még a másik kiméránál is jobban felhúzták. Olyanok voltak, mint a betegsége. Egy ideig nyugton hagyták, a felszín alatt lappangtak, és közben szaporodtak, egyre csak szaporodtak, felkészülve gazdájuk ellen intézett pusztító támadásra. 

Nevethetnékje támadt, amiért még erről is Theo jutott eszébe. Vagyis, Mrs. Martin irodája, ahonnan zavartan viharzott ki. Minden éjjel rémálmok gyötörték, az apja meg a pszichiátere egyfolytában nyugtatták, ostobaságokat beszéltek neki, nem csoda hát, hogy nem bízott bennük. Helyettük inkább az iskola tanácsadójához fordult. Lydia anyukája egész kedves volt vele, még ha nem is igazán értette meg a problémáit. Az első találkozó után bágyadtan botladozott ki az irodából, a fülében még mindig ott csengtek a nő szavai. Észre se vette, hogy átfurakodott két évfolyamtársa közt, arra meg végképp nem maradt ideje, hogy belehallgasson a beszélgetésükbe. Nem, mintha annyira odáig lett volna a pletykákért, mégis sikerült elkapnia egy félmondatot. Már nem emlékezett rá pontosan, mindössze abban volt biztos, hogy az egyik srác, aki farmerdzsekit viselt, valami falkáról magyarázott, ahova mindenáron szeretne bekerülni. Videójáték, vagy valami béna film. A középiskola érett tanulói! – gondolta magában. Nem érdekelte többé a duó. Csak a falkás srác illata maradt meg benne, ami kissé megcsapta az orrát az ütközésnél.

Egy hét sem telt el, már halott volt. A rémdoktorok kudarcnak minősítették. A seriffhivatal pincéjében találtak rá, ez volt az utolsó hely, amit Tracy látott. Legközelebb az erdő közepén tért magához. Mozgolódásra lett figyelmes maga körül, a szeme sarkából mintha még Mrs. Martin lányát, Lydiát is látta volna. Nagyokat pislogott, a városra telepedő sötétség ellenére tökéletesen kivette a fölé magasodó alak vonásait. A tekintete először a kezében tartott injekcióra tévedt, csak aztán nézett az arcára. Bizonyára látszott rajta, mennyre megijedt az aranysárgán ragyogó szemektől, a furcsa arcszőrzettől, meg a megnyúlt fülektől, ezért is öltötte magára a megmentője emberi alakját. Most már sokkal ismerősebbnek tűnt, és mi tagadás, vonzóbbnak is. Az írisze immár sötétkék árnyalatot vett fel, de a szembogarából egy másodpercre sem veszett ki a ravaszság. Vékony, ám telt ajkán diadalittas vigyor futott végig, így Tracy-nek lehetősége nyílt megcsodálni tökéletesen fehér fogsorát. Az orra vékony volt, és csak éppen annyira pisze, hogy ne keltsen gyerekes hatást, sötétbarna haja az esti szél ellenére is kifogástalannak hatott. A lány eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen lehet a selymes szálak közé túrni.

– Te meg – nyöszörögte alig hallhatóan. Mert bármennyire is volt jóképű a titokzatos megmentője, azért egyfajta fenntartás élt benne. –, ki vagy?

Az idegen kezet nyújtott Tracy-nek, majd az injekcióval egy sötét hajú lány felé közelített. Tracy úgy gondolta, ismeri, de nem jutott eszébe a neve. Sőt, semmi, ami hozzá kötődött. A másik három feltámasztottal kapcsolatban is hasonló cipőben járt. Azt se tudta kik azok, mit keresnek itt, és legfőképpen, hogy kinek köszönhetik az életüket.

A megmentőjük végre méltóztatott rájuk emelni aranysárga tekintetét, és felvilágosítást adni a kilétéről.

– Az alfátok vagyok, kövessetek! – ennyit mondott, azzal beleveszett az erdő sötétjébe.

Tracy azonban még látta, ahogy a fiú egy pillanatra hátrafordul, és neki, csak neki elsuttogja a nevét. Theo Raeken.

Teltek-múltak a napok, a lány lassacskán kiismerte a megmentőjét. Rájött, hogy őrülten elhivatott, bármit hajlandó megtenni a céljaiért. Minden jel arra utalt, hogy korábban Scott falkájához akart csatlakozni – így értelmet nyert a folyosón elkapott párbeszédfoszlány is. Theo nem beszélt sokat a múltról, de azért nagyjából felvázolta nekik, kitől mire számítsanak. Nem sokára az emlékeik is kezdtek visszatérni, egyre erősebbek lettek, és vakon követték a vezérüket, bármibe is keverte őket. Nemrég például betörtek Beacon Hills legkeményebben őrzött épületébe, az őrültek számára fenntartott Eichen-házba, csak hogy Theo magáénak tudja a Pokolkutya támogatását. Az akció olyannyira balul sült el, hogy Tracy-t megrázták árammal, míg mielőtt bárkivel is végezhetett volna az ellenséges falkából. Nem halt meg, elvégre egy valamire való vérfarkasnak ez meg se kottyan, pláne, ha kanimavér is csörgedezik az ereiben. Más kérdés persze, hogy órákra lebénult, a többieknek úgy kellett elráncigálniuk a szállásukra.

Mire magához tért, mindenki felszívódott. Minden egyes mozdulata kínzó fájdalmat hordozott magával. Még a pislogás is nehezére esett. Hangos nyögések közepette tápászkodott fel, hosszú haját a füle mögé tűrte, hogy ne akadályozza a látásban. Úgy bicegett, akár egy igazi beteg, közben meg átkozta a rémdoktorokat, amiért nem adtak neki semmit a váratlan áramütések ellen. Igaz, gyorsan gyógyult, ám ez csupán olcsó vigasznak tűnt ahhoz képest, amit a támadás pillanatában érzett. Még több óra elteltével is kínkeservesen szenvedett.

Az épületben állt egy kisebb betontömb, annak dőlt neki. Önkéntelenül is felsikoltott, remélte, nem verte fel a közelben lakókat. A végén még idejönnek, és betörnek érte. Fájdalmas sóhajok közepette lehunyta a szemét, és mire újra kinyitotta, egy sötétkék szempár nézett vissza rá. Theo olcsón megúszta az Eichenben tett látogatást. Ha voltak is sérülései, bizonyára már rég begyógyultak. A homlokán eluralkodó ráncokból Tracy arra következtetett, hogy nem jártak sikerrel, a Pokolkutya még mindig nem került meg. Hirtelen leírhatatlanul gyengének érezte magát, sokkal gyengébbnek, mint amikor még ember volt. Várta, hogy Theo leszedje a fejét – reményei szerint a fiú csak átvitt értelemben kívánta véghezvinni eme cselekedetet – és közölje vele, hogy milyen károkat okozott. Nem akart vitába keveredni, inkább becsukta a szemét, és imádkozott, hogy hamar túlessenek a beszélgetésen. Minél előbb szabadulni akart a tudattól, hogy a rémdoktorok helyesen ítélték meg: kudarc.

– Sajnálom – végül nem bírta ki, hogy meg ne szólaljon. – Ígérem, máskor…

– Túl lassú a szíved – érkezett a válasz. – Hol fáj?

Tracy nem értette, mi ez az egész. Nem is nagyon érdekelte, a fájdalmon kívül minden értelmét vesztette számára. Elmotyogott valamit arról, hogy a gerince táján érte a csapás, aztán már majdnem elaludt volna, amikor hirtelen megérezte a hátára csúszó kezet. Sem kedve, se ideje nem maradt ellenkezni, Theo ujjai közrefogták a tenyerét, és kicsit megszorították azt. Hosszú perceket töltöttek így, egymás mellett ülve, a lány nem értette, mire megy ki a játék. Csak figyelte a gondterhelt arcot, a kék szemeket, nézte, ahogy a nyitott ablakon beáramló szél összeborzolja Theo sötétbarna haját, és ahogy kissé szétnyílnak az ajkai, miközben a kezét szorongatja. Az orrát megcsapta az illat, amit a suli folyosóján, Mrs. Martin irodájából kifele jövet érzett. Cserepes száján őszinte mosoly futott végig, amint arra gondolt, mennyi minden változott azóta. Mennyivel erősebb lett. Bátrabb. Hatalmasabb. Tiszteletre méltóbb. Ördögibb.

– Jobb már?

Elkapta a pillantását a kezéről, minek következtében kis híján lefejelte Theót. Elmotyogott az orra alatt valami bocsánat-szerűséget, majd kissé elhúzódott a fiútól, hogy szemügyre vehesse az arcát.

– Ja. Kösz – suttogta.

Theo bágyadt félmosolyt erőltetett magára, úgy biccentett a lány felé. Az illata már megint Tracy orrlyukát vette célba, mire a kiméra egyszerre áldotta és átkozta kifinomult szaglását. Ha tehette volna, elveszik az aromában, és hagyja, hogy az ujjaik újra megszorítsák egymást, talán még azt is megengedi magának, hogy a kávészínű tincsek közé túrjon. De nem tehette. Emlékeztette magát, hogy ennek az egésznek semmi értelme. A tekintete Theo karjára vándorolt, arra az izmos karra, ami még mindig a hátán nyugodott. Tracy megrázta a fejét. Biztosra vette, hogy az áram belerondított az agyába. Még akkor sem nézett így senkire, amíg ember volt. Bár, nem is nagyon akadt választék, aki szóba jöhetett volna, harmadikra már rég felszedett valakit. Fiatalabbakkal meg értelemszerűen nem akart kezdeni.

Újabb fejrázás. Miért gondolkodik ilyeneken? A nyomukban egy behemót mutáns, kit érdekel ilyenkor a magánélet?

– Miért csináltad? – Hogy elterelje a figyelmét, Theót kezdte faggatni.

A fiú arcán hamis mosoly futott végig, amitől Tracy-nek is vigyorogni támadt kedve.

– Alfa vagyok – jelentette ki magabiztosan. – Te pedig a bétám vagy. Sok feladat áll előtted, Tracy. Nem hagyhatom, hogy szenvedj.

Mindezt azon a szexisen nyugtató hangján adta elő, amitől a lány teste automatikusan bizseregni kezdett. A hátán végigkúszó hideg a tarkóját borzolta, még arról is elfeledkezett, hogy Theo a szó klasszikus értelmében nem számít alfának. A szeme még csak át sem csapott vörösbe, amikor átváltozott farkassá.

– Mi lesz a Pokolkutyával? – váltott témát a lány. Sosem remekelt a flörtölésben, nem csoda hát, hogy nyugodtabb vizekre evezett. – Meg a fenevaddal? És mi van, ha Scott…

Nem tudta felsorolni az összes aggodalmát. Mielőtt a végére ért volna, Theo az ajkára tapasztotta az ujját, úgy fojtotta belé a szót. Tracy már nem is akart beszélni. Összes figyelmét a mellette térdelő kimérának szentelte. A szemhéja meg-megrebbent, ahogy pillantása végisiklott a fiú gyűrött, szürke pólóján. Bár a sebei beforrtak, a koszos textil elárulta, hogy Theo sem élete legszebb pillanataiként fog emlékezni az Eichenben történtekre. Pont a mellkasánál éktelenkedett egy nagyobb szakadás, a lány azon át tudott egy gyors pillantást vetni a deltás izmokra.

– Nem lesz gond – suttogta Theo. Sötétkék szemében nyoma sem volt a bizonytalanságnak, telt ajkán önelégült vigyor futott végig. – Mindent elterveztem, neked csak annyi a dolgod, hogy tartalékold az erődet. Még szükséged lehet rá.

Tracy fáradtan bólintott, a fejét a fiú vállába fúrta. Nem nagyon értette, mire fel ez a nagy pattogás az ereje körül. Arra gondolt, biztos csak valami szokásos Theós dolog, amibe sose fogják beavatni.

– Szagot fogtál? – kíváncsiskodott.

– Inkább aludj, Tracy.

Belevigyorgott a nyakába. Szinte látta maga előtt, mit lépne erre Donovan. A srác emberként is elég forrófejű volt, a tulajdonsága pedig csak felerősödött, amint új képességekre tett szert. Theo előtt biztos meghunyászkodna, de amint a vezetőjük magára hagyná őket, rögtön elhordaná mindenféle kétszínű alaknak. Szerencsétlen feje persze még csak nem is sejtette, hogy Theo mindent tudott a dührohamairól, ezért sem szívlelte annyira. Tracy arra gondolt, hogy ha valakit mindenképpen ki kellene iktatni, Theo Donovannal nyitná a sort.

– Oké – ásított a lány fáradtan. Még mielőtt lehunyta volna a szemét, közelebb húzódott a támaszához, és a fülébe suttogott. – Csak mert én szagot fogtam.

Azzal magába szívta a szürke felső illatát, majd átadta magát az álmainak.

Attól az éjszakától kezdve valami megváltozott kettőjük közt, legalábbis Tracy részéről. Máshogy nézett Theóra. Mindenáron ki akart törni a megszokott szerepből, minden vágya volt bebizonyítani, hogy ő a legügyesebb kiméra, benne lehet a leginkább megbízni. A vezetőnek szemet szúrt a kanima-farkas lelkesedése, így egyre több feladatot osztott rá. Mindig őt vitte magával, ha fontos elintézni valója akadt, és még ha nem is halmozta el percenként dicséretekkel, azért néha tett róla, hogy Tracy lássa, elégedett a munkájával. Mindez kimerült egy csábos mosolyban, vagy egy sunyi kacsintásban, ám a lánnyal már ettől is madarat lehetett volna fogatni.

Mivel sokat lógtak együtt, időközben alaposabban megismerte Theót. Nem maradt kétsége afelől, hogy jól járt vele. Minden megvolt benne, ami egy vezetőnek kellett: erő, merészség, határozottság, és egy terv a fenevad megfékezésére. Utóbbiról mondjuk szégyenletesen keveset osztott meg a falkájával, de a hetek során olyannyira behálózta Tracy-t, hogy még csak fel se vetült a lányban, hogy kérdőre vonja. Mindemellett persze kiderült, hogy közel sem annyira tökéletes, mint ahogy az elsőre tűnt. Bár visszahozta a kimérákat az életbe, számtalan embert küldött a halálba. Tracy arra is felfigyelt, milyen megszállottan küzd a hatalomért. Egyszer egy egész napja ráment, hogy a náluk raboskodó Deuceliont faggassa egy üvegben pihenő, hatalmas méretű karmokról, máskor arra kényszerítette Josh-t, hogy vegye fel az Eichenből lopott maszkot. A fiú kis híján belehalt a sokkba, egyedül a gyors gyógyulásának köszönhette, hogy megmaradt.

Tracy a világ minden kincséért sem szakadt volna el Theótól. Igyekezett megérteni a módszereit, logikát keresni a tetteiben – meg is találta. Mert Theo Raeken kivételesen okos srác volt, még ha egy kicsit forrófejűbb is az átlagnál. Tracy nagyra tartotta Theót, Theo pedig nagyra tartotta magát. De a lányt nem zavarta. Észre se vette, hogy manipulálják. Öntudatlanul gyűlölte meg Scottot és a falkáját, és egyre inkább ragaszkodott Theóhoz. Mindent megtett, hogy a kedvében járjon, akár ölni is hajlandó lett volna azért, hogy rá villanjon az az észveszejtően szexi, megérdemelt mosoly.

Fel se tűnt neki, milyen gyorsan beleszeretett az alfájába. Ha tehette volna, minden lépését követi, de persze kénytelen volt parancsolni az érzéseinek. Nem akart színt vallani, legalábbis egyelőre nem. Úgy gondolta, ráér még vele, amikor rendeződnek a dolgok. Temérdek ügy szakadt Theo nyakába, a rémdoktoroktól kezdve, Scotton és a falkáján át, egészen a fenevadig. Tracy megértette, hogy nincs sok ideje a magánéletével foglalkozni. Persze, azért mindent elkövetett, hogy megszerezze a figyelmét.

Az alvó Deucalion ébredezni kezdett, ráncos szemhéja alól kikandikált óriási, világtalan szeme. Tracy sebesen megrázta a fejét, majd határozott léptekkel a tartály felé indult. Ki kellett űznie a fejéből a fiúval kapcsolatos gondolatait, most minden figyelmét az alfák alfájának szentelte. Nem nagyon volt ínyére a vérfarkas felett való őrködés, de nem tehetett mást, Theo ezt a feladatot jelölte ki számára. Megnyúlt körmeivel a tartály felé nyúlt, ám mielőtt mérget fecskendezhetett volna Deucalion vénáiba, a férfi váratlanul megszólalt.

– Szóval te vagy az utolsó.

Nem kérdezett, nem csodálkozott, csak közölt egy nyilvánvaló tényt. Tracy idegesen megrázta a fejét. Miért nem maradhattam Theo mellett?

– Josh és Donovan meghalt, Hayden és Corey a szerelmüket választották a falkájuk helyett. Ketten maradtatok Theóval.

Gyűlölte a férfit. Maga se tudta, miért, de nem bírta elviselni, ezért is fecskendezte olyan élvezettel a tartályba a kanimamérget. Remélte, ettől végre befogja, és nem kell a baromságait hallgatnia.

– Hihetetlen, hogy még eszméletlenül is képes hallgatózni. Engedje meg, hogy gratuláljak, nyugodtan kezet foghatnak Corey-val – vetette oda Tracy félvállról. – Egyébként csak ne féltsen minket! Tudom, mit csinálok, mint ahogy Theo is.

– Ó, ez utóbbiban egy percig sem kételkedtem.

Azzal lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a lány mérge uralma alá vegye a testét.

*

A porlepte helyiségben csendjét hangos nyögések zaja töltötte be, amikor megérkeztek. Tracy botladozva szelte a fokokat, közben ezerszer elátkozott mindent és mindenkit, amiért ilyen mélyen vertek tábort. A karja sajgott, a szíve a torkában dobogott, csodálkozott, hogy ki nem ugrott a helyéről. Gyorsan akart mozogni, a tőle telhető legsebesebben, nem is okozott volna gondot mindez, ha nem kell magával rángatnia a félájult Theót. Pedig ő kismilliószor elmondta neki, hogy őrült, ha a fenevad közelébe merészkedik. Hagyja a piszkos munkát Scottra, egyszer úgyis sikerül megölnie Beacon Hills alfáját. De a fiú, mint mindig, most sem hallgatott rá. Csak ment a saját feje után, váltig állította, hogy végezni fog a fenevaddal, megszerzi az erejét, aztán semmi sem állhat az útjába. Nem volt mit tenni, Tracy kénytelen volt belenyugodni a döntésébe. A biztonság kedvéért azért a közelben maradt. Valami azt súgta, semmi jóra nem vezet, ha Theo kettesben marad a szörnnyel és Scott falkájával.

Nehézkesen haladtak, a fiú teljes testsúlyával a lányra nehezedett. Tracy keserves nyögést hallatott, valamennyi végtagja remegett a félelemtől. Ezúttal nem izgatta, hogy a fenevad a nyomukban van, és bármelyik pillanatban végezhet velük. Nem számított, ha ő meghal, egyedül az érdekelte, hogy a szerelmét biztonságban tudja.

Gyors pillantást vetett Theo arcára. Így, az izzadtságtól mocskosan, a harctól kimerülve talán még vonzóbbnak tűnt, mint máskor. Sötétbarna haja nedvesen tapadt a homlokába, kék szemében még mindig ott pislákolt a küzdeni akarás és a hatalomvágy kiolthatatlan parazsa. De Tracy-nek nem sok ideje maradt vezetőjében gyönyörködni. Segítségre volt szüksége, méghozzá gyorsan. Kissé esetlenül a betontömbnek támasztotta Theót, úgy fordult körbe. Titkon reménykedett, hogy megpillantja Deucaliont, de férfit mintha a föld nyelte volna el. Kettesben maradtak Theóval, a fiúval, aki visszahozta a halálból. Tracy úgy érezte, rajta a sor, hogy tegyen valamit.

Próbált nyugodtnak tűnni, halálosan és legyőzhetetlenül nyugodtnak. Nem akarta, hogy Theo lássa rajta, mennyire félti. Amellett, hogy csorba esne az egóján, talán még arra is rájönne, mit érez iránta.

Tracy bizakodó kifejezést varázsolt az arcára, ujjainak remegését is igyekezett palástolni. Hogy ne keltsen feltűnést, kissé megemelte a kiméra állát, hogy a keze helyett az arcára koncentráljon. Meglepetten tapasztalta, hogy Theo egész ébernek tűnik. Nem pattogott ide-oda a szeme, és bár az arca kicsit fehérebb volt az átlagosnál, nyoma sem volt rajta a zavarnak, vagy a kétségbeesésnek. Furcsamód még csak nem is próbált küzdeni az életéért, mintha tudta volna, hogy úgyis győztesként kerül ki a párbajból.

Még nem haldoklik, nyugtatta magát a lány. Segíthetek rajta!

A biztonság kedvéért még egyszer körbe kémlelte a szobát. Nem állta meg, hogy ne fújtasson egyet az üres szék láttán. Elég volt szabadon ereszteniük Deucaliont, máris felszívódott. Bezzeg, amikor semmi szüksége nem volt rá, folyton ott ette a fene azon a rohadt széken!

Mogyoróbarna tekintete Theo sebére vándorolt. Nem kis erőfeszítésébe telt, hogy nem szisszent fel. Elég volt megérintenie az oldalát, ujjai máris ragacsossá váltak a fiú vérétől.

– Mély a sebed, Theo… – Mindössze ennyit bírt kinyögni.

Legszívesebben ott, helyben kitépte volna a saját szívét. Úristen, a srácot alig félórával ezelőtt kis híján megölte egy óriási szörny, ő meg közli vele a nyilvánvaló tényt, miszerint mély a sebe. Basszus, jobb beszélőke miért nem járt a kiméra-csomaghoz?

Theo lélegzett; lassan, szaggatottan kapkodott levegő után. Jól ismert illata vérrel és verítékkel vegyült. Tracy hirtelen égető kényszert érzett rá, hogy magához szorítsa, addig ölelje, amíg be nem gyógyulnak a sérülései. Látta, ahogy megemelkedik a szemöldöke, telt ajka pedig szólásra nyílik. A lány számára egy örökkévalósággal ért fel, mire kinyögött egyetlen mondatot. Viszont abban legalább volt némi biztatás.

– Megmaradok…

Ugyanaz a bársonyosan meleg, nyugtató hang, mely mindig rejteget valamit. Egy titkot, egy tervet, egy jelentéktelennek tűnő információt, amit soha nem osztana meg velük, a többi kimérával. Illetve, már csak vele. Hiszen ketten maradtak.

Tracy úgy tette, mintha az ujjáról kaparná le a vért. Buta játék, tudta jól, de nem mert a fiúra nézni. Már nem is attól tartott, hogy elárulja magát, sokkal nagyobb gondot okozott neki, hogy mi történik, ha sírásban tör ki. Hónapok óta egy könnycseppet sem hullatott, míg azelőtt napjában többször pityergett. Nem akarta, hogy Theo gyengének lássa. Erős szeretett volna maradni, egy legyőzhetetlen lény, aki nem tör össze minden kis semmiségen.

Mert Theo bizonyára így gondolt a sebére, mint valami jelentéktelen kis semmiségre. Tracy lassan úgy érezte, jobban aggódik a fiúért, mint ő saját magáért. Sokkal-sokkal jobban, mint azt megérdemelné.

Puha ujjak cirógatták az arcát. Óvatosan, kissé félénken emelte fel a fejét. Farkasszemet nézett a szerelmével, a tekintetük mágnesként tapadt egymásra. A férfias illat, ami megbűvölte a folyosón, az erdőben, a főhadiszálláson, ismét lecsapott. Csak most más volt, még ha csak egy icipicit is. Fojtogató. Véres. Szinte már émelyítő. Túl közeli ahhoz, hogy igaz legyen.

Tracy fel se fogta, mi történik, Theo nyelve már az ajkai köze csusszant. Hosszú ujjai elvesztek a fényes hajzuhatagban, a lány meg azt hitte, álmodik. Talán rá is kihatott a támadás? Lehet, hogy csak képzelődik, mert megérintette Theo sebét… Nem, ez nem lehet igaz, vele ilyenek sosem történtek.

– Sosem történtek – suttogta bele a csókba.

Theo elhúzódott tőle, vélhetően azért, hogy a reakciójáról értesüljön. Tracy látta az oldalán lévő karmolást, a homlokára tapadt, kávébarna tincseket, látta, ahogy Theo Raeken a nevét suttogja, miközben a hajával játszadozik, és akkor rálelt a kulcsra. A titok nyitjára. Igen, régen nem történtek vele ilyenek. Akkor még ember volt, nem kiméra. Nem is tudott a létezésükről. Nem is ismerte Theót. Mennyi minden megváltozott! Más lett: erősebb, gyorsabb, furfangosabb, szerelmesebb. Utólag visszagondolva megértette, hogy nem talált párt. Ugyan, kinek kellene egy szerény, visszahúzódó gimnazista? Egy merész, magabiztos kiméra nyilvánvalóan kedvezőbb esélyekkel indul.

Akkor döbbent rá, hogy nem álmodik. Érezte, hogy megérdemli. Megérdemli az erejét, az életét, Theót. Megérdemli, hogy megcsókolja a fiút.

Ezúttal ő kezdeményezett. Vadul vetette magát az alfájára, a szeme megtelt könnyel, ahogy az elmúlt hetek szenvedéseire gondolt. Annyi mindenen mentek keresztül együtt, már számát sem tudta a kalandoknak. Nemeton, Eichen-ház, a fenevad… Igaz, közben elvesztették a falkájukat, de nem számított. Tracy-nek már a gondolattól is borsózott a háta, hogy milyen kínos lenne, ha Corey, vagy Hayden végignézte volna a csókcsatájukat.

Theo fájdalmas nyögést hallatott, Tracy rájött, hogy a térde a fiú sebének nyomódott. Már éppen előállt volna egy bocsánatkéréssel, ám a tengerkék szemek nem hagyták nyugodni. Pillantása a sugárzó íriszről a telt ajkakra vándorolt, onnan a szabályos orra, majd Theo hajára, míg vissza nem tért a szájához. Észbe sem kapott, máris egy újabb csata közepén találta magát. Érezte, ahogy a fiú hosszú ujjai végig szaladnak a hátán, elvesznek a hajában, majd a csípőjén kötnek ki. Tracy önkéntelenül is belenevetett a csókba, amikor keze a sötét fürtök közé tévedt. Valóban olyan selymesek és puhák voltak, mint ahogy azt elképzelte. Vékony ajkai a fiú nyakára vándoroltak, ott halmozták el csókokkal a bőrt. Theo követte a példáját, mire Tracy szeme egy másodpercre aranysárga fénybe borult. A lány még sosem volt ilyen boldog. Soha, egyetlen napon, amit emberként töltött. Soha a kiméra-léte alatt.

A romantikus pillanatnak Theo hörgése vetett véget. Tracy aggódva vizslatta a szerelme sebét, ami koránt sem festett valami csalogatóan. Patakokban ömlött belőle a vér, a lány fogadni mert volna rá, hogy ha Theo közönséges ember lenne, már nem élne. Talán akkor se, ha egyszerű, mezei vérfarkas.

– Lehet, hogy várnunk kéne – jegyezte meg, amikor megpillantotta a sötétkék szempárban lobogó tüzet. Ne, csak ezt ne! Megint tervez valamit. – Kitalálunk valamit, de várjunk egy pár napot, rendben?

– Tessék? – Theo csak morgott.

Tracy kezdett megijedni. Még ha csak egy pillanatra is, de végig futott a szívén a rettegés első hulláma, a bizonytalanság. A fiú hangja leírhatatlanul távolinak tetszett, mintha egy másik bolygóról kiáltott volna utána. A lány azzal hitegette magát, hogy a sérülés teszi. Bizonyára nem lehet kellemes, ha egy túlméretezett kiméra beléd ereszti a karmát, vagy a fogát. Bár, azt a sebet elnézve, könnyen lehet, hogy Theo pár óra leforgása alatt mindkettővel találkozott.

– Te napokig várnál…

– Megsérültél – mutatott rá Tracy, most már egy fokkal indulatosabban. – Meg kell gyógyulnod!

Idegesen megrázta a fürtjeit. Hogy lehet valaki ennyire önfejű és makacs? Tényleg nem látja, mekkora bajban van?

– Én más vagyok, Theo – győzködte. – Nem tudom elvenni a fájdalmadat.

A pillantásuk összeakadt, mintha csak így akarnák tisztábban látni a szemük előtt táncoló képeket. Tracy alig láthatóan biccentett egyet. Igen, minden akkor kezdődött, amikor Theo megmentette a szenvedéseitől. Akkor szeretett belé, még ha nem is volt tudatában a dolognak. Hirtelen leírhatatlan tehetetlenség települt rá. Pontosan tudta, hogy gyengébb Theónál, és nem csak azért, mert nem tudhatja magáénak Donovan és Josh képességeit. A fiú mindig is erősebb volt nála. Nem tehetett róla, mégis gyűlölte magát abban a pillanatban. A gondolattól is valósággal iszonyodott, hogy nem tehet semmit, amivel segíthetne.

A sírás határán egyensúlyozott. Azon morfondírozott, mi értelme az egésznek, ha nem tud mást, csak ölni. Kioltani az ellenségei életét, mindez semmit sem jelent, ha képtelen megmenteni a szeretteit. Még az apján sem bírt segíteni; könyörtelenül lemészárolta, még csak meg se fékezte magát. Most meg itt van Theo. A lány torkából mélyről jövő sóhaj szakadt fel, miközben a kiméra egyre lankadó szívverésére összpontosított. Nem akarom elveszíteni! Most tudatosult benne igazán, hogy ő az utolsó, aki számít neki valamit. Ha ő is meghal, ráadásul pont a karjai közt…

– Tudom-tudom – A puha, véráztatta ujjak rátaláltak az arcára. A szoba fülledt levegője keveredett a fiú illatával. – Semmi baj. De… – Tracy érezte a hangjában a habozást. A légzése a kétszeresére gyorsult, azt hitte, Theo utolsó szavait hallgatja. – De megtehetsz értem valami mást…

Hatásszünet. Idegölő, dobhártyaszaggató csend. Várakozás. Tracy zavarba jött, lövése sem volt, mit akarhat tőle a fiú. Theo szeme a kék és az arany átmenetét adta. Mindig így nézett rá, amikor kieszelt valamit. Tracy csak reménykedni tudott, hogy használható az ötlete.

A pillantásuk egybefúródott, egymásnak feszült, valami láthatatlan kötelék őrült módjára láncolta őket össze. Tracy mégsem látott semmit Theo szemében. Zavar, merészség, hatalomvágy, küzdeni akarás, reményvesztettség, félelem – semmit, aminek értelmét látta volna. Csak azt a mohó, mélykék szempárt, ahogy őt vizslatja.

– Nekem adhatod az erődet.

Nem maradt ideje reagálni. Fel se fogta, mi történik vele, minden egy tizedmásodperc leforgása alatt ment végbe. Theo igéző hangja a fülében csengett, maga előtt látta a mosolyát, de a következő pillanatban az illúzió szertefoszlott. Eltűntek a csókok, az aggódás, a segítő ugrások, Tracy-ben semmi más nem maradt Theóból, csak a karmai. A lány össze volt zavarodva, de még így sem adta fel a harcot. Vékony tenyerét a fiú izmos vállának préselte, minden erejét beleadva küzdött, hogy előbújjanak a gyilkos kanimáktól öröklött szervei.

Nem bújtak elő. Tracy keze jelentéktelen, aprócska porszemnek tetszett Theo vállán.

Egyszerre üvöltöttek fel, a fiú az oly régóta várt hatalom diadalittas ragyogásától, a lány a fájdalomtól. Új anyagot érzett a testében, valami kísérteties, nyúlós folyadékot, ami egy másodperc leforgása alatt megbénította az izmait. Torkaszakadtából ordított, artikulátlanul sikoltott támadója fülébe, mindhiába. Mindketten tudták, hogy Tracy Stewartnak ezennel – pár hét leforgása során már másodszorra – befellegzett.

A kanima mérge egy szempillantás alatt szétáradt a tagjaiban. Magatehetetlenül rogyott a földre, önkéntelenül is magával rántva a gyilkosát, aki egykor a megmentője szerepében tetszelgett. Tudta, hogy esélye sincs a menekvésre. A szájában érezte a halál ízét. Mégis a keserűség kergette az őrületbe. A tudat, hogy az utolsó ember is elárulta, akiben megbízott. Próbált önzetlenül állni a helyzethez, játszani az önfeláldozó szerelmest, de nem ment. Egyszerűen képtelen volt megbocsájtani Theónak. Még azt is megbánta, hogy elvonszolta a főhadiszállásként funkcionáló épületig.

A betontömb tetején egy árny jelent meg; valószínűleg a falból nyíló ajtón át érkezett. Tracy, bár minden erejét elvesztette, pontosan tudta, kit üdvözölhet a társaságban.

Nem akarta látni többet. Se őt, se Theót.

Theo.

Szorosan lehunyta a szemét, miközben egy utolsó, keserves nyögést hallatott. Nem volt ő ostoba, mindig is tudta, hogy aránytalan az érzelmeik eloszlása. Míg a szerelmük kilencvenkilenc százalékáról ő gondoskodott, a fiú mindössze azért a nyamvadt egy százalékért volt képes harcolni. Egy százalék. A kiméra ereje.

Utolsó perceiben megvalósíthatatlan kívánságok futottak át az agyán. Az első az volt, bár végzett volna Theóval, amikor először meglátta. A második, hogy bárcsak hallgatott volna Corey-ra.

A képek elhalványultak, az arcok semmibe vesztek. Még Theo illata is kiszökött az ablakon, mintha soha nem is létezett volna. Ő meg csak feküdt a véráztatta padlón, várta, hogy a rémdoktorok eljöjjenek érte, és az arcába üvöltsék a fájdalmas igazságot: kudarc.

Teremtői helyett azonban egy másik képre lett figyelmes a ködben. Egy nagy, semmibe révedő, üresen sötét szempárra, amint a gyilkosa fölé hajol, és kaján vigyorral a fiú sármos vonásai közé nevet.

– És lám, nem maradt egy sem.