Váratlan véletlenek, avagy bloggertalik nyáron

A legjobb dolgok váratlanul történnek.

Ha annyiszor kaptam volna száz forintot, ahányszor belefutottam ebbe a közhelyesnek ítélt mondatba, már régen azzal telnének a hétköznapjaim, hogy a tengerparton süttetem a hasam egy Cody Christian kaliberű pasas társaságában. Kár tagadni, az ilyesfajta idézetek láttán mindannyian megrázzuk a fejünket, arra gondolunk, mindez csak a lájkvadászatról szól, az oldalak csak a számok emelkedésének reményében posztolnak effajta kliséket. Jól hangzik, két percre feldobja a kedvünket, de ennyi. Nem váltja meg a világot, nem oldja meg a problémáinkat, sokszor még arra is kevés, hogy motivációt adjon. 

Mi van, ha azt mondom, hülyeség egy sablonos idézetre alapozni az életünket? Bizonyára sokan egyetértenek velem. És ha azt is hozzáteszem, hogy mégis keveredtem már hasonló helyzetekbe? Persze-persze, amilyen szerencsétlen vagy, a büfében leárazták a rántott húsos szendvicset, és éppen sikerült kispórolnod a zsebpénzedből, aztán most örülsz, hogy "Azt a rohadt, ekkora mázlit!". Ám arra talán felkapnátok a fejeteket, ha bejelenteném, hogy három szerencsés véletlen miatt ismertem meg pár imádnivaló bloggerinát - méghozzá, a való életben. 

Rólam tudni kell, hogy viszonylag távol élek a civilizációtól nagyvárosoktól, szóval nem nagyon van lehetőségem eljárni szórakozni, maximum suliidőben csúszik be egy-két buli. Ezer év, mire összeegyeztetjük a barátaimmal, mikor, hol, kinél találkozunk, meg aztán, általában nem ér rá mindenki. Tavaly nyáron, egészen pontosan augusztus 19-én azonban mégis sikerült elmennem a Westandbe két barátnőmmel. Nem terveztünk semmi konkrétat, csak ki akartuk használni a nyár utolsó napjait, sétálgatni, beszélgetni, beülni valahová, költeni a pénzt, ilyesmi. Csak egy átlagos, csajos délután. Szokás szerint fel voltam pörögve, már előre sirattam a nyarat, meg a Tökéletes kémia-trilógiát, amit pont egy nappal korábban fejeztem be, és vittem vissza a fent említett barátnőmnek. Szóval, rengeteget beszélgettünk, kifaggattuk Sárát a gólyatáborról és a Szigetről, sztorizgattunk a jövendőbeli évfolyamtársainkról, és közben próbáltuk nem elhagyni egymást a tumultusban. Azt hiszem, pont enni indultunk, amikor egy nagyobb társaság elé keveredtünk. Nagyjából nyolcan-tízen lehettek, valószínűleg hozzánk hasonló célokkal érkeztek a plázába. Nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, egészen addig, amíg Sára el nem kiáltotta magát: Németh Barby!

És tényleg, az egyik leányzóban én is ismerős arcra leltem. Göndör, szőke haj, hatalmas mosoly az arcán, milliónyi csilingelő karkötő, fekete top, na meg az elmaradhatatlan vörös rúzs. Tudtam, hogy Sára már korábban találkozott Barbyval egy bloggertali keretében, amire én nem tudtam elmenni. Természetesen hihetetlenül megörültek egymásnak, nyilván, hiszen mindketten tipikus azok az emberek, akiket nem lehet nem imádni. Én meg lefagytam. Tényleg, a szó szoros értelmében. Csak álltam ott, szorongattam a táskámat, és próbáltam felfogni, hogy találkoztam Barbyval. Komolyan, erre mennyi volt az esély? Hát, elárulom, nem túl sok. Azelőtt mindössze egyszer chateltünk, talán egy héttel azelőtt, de már akkor eszméletlenül szimpatikusnak találtam, na meg az írásait is szerettem. Barbyt a szőke hajzuhatagán és a cserfes stílusán kívül a közvetlensége miatt könnyű felismerni, nem csoda hát, hogy Sára után minket is alaposan megölelgetett. És milyen jól tette, nekem ez adott erőt ahhoz, hogy normálisan (mármint, olyan Maja-színvonalon mérve normálisan) megszólítsam. Ezt egyébként nagyjából úgy kell elképzelni, hogy körülbelül felvisítottam, hogy "Úristen, Barby! Basszus, ezt nem hiszem el! Tudod, én amúgy blogolok, Maja Tankwall vagyok, és izé, tudod, a múltkor chateltünk..." Szerencsére Barbyt nem riasztotta el a fanatikus rajongásom közeledésem, rögtön rá is vágta, hogy igen, emlékszik rám, nekem meg le se lehetett volna kaparni a vigyort az arcomról. Egyébként néhány hónapja készült egy interjú a bloggerinával, abban nyilatkozta, hogy valaki egyszer hihetetlenül megörült neki a Westandben, nagyjából ő is így tenne, ha találkozna Zaynnel. Nos, nem volt nehéz kitalálnom, hogy rólam beszélt, egyúttal pedig Zayn is rengeteget nőtt a szememben. Elvégre, érte a fél világ odáig van, vélhetően még nálam is jobban fangörcsölnek, és a srác még nem kattant be. Hm, tud valamit! De visszatérve Barbyra, sajnos annyira felpörögtem, hogy nem sok maradt meg bennem arról a találkozóról. Tudom, hogy csináltunk egy közös képet, illetve neki is áradoztam egy sort a csodálatos, az egyetlen, az igazi Carlos Fuentesről, és kis híján kiszorítottam belőle a szuszt. Ó, igen, mielőtt elfelejtem, ölelésmániában szenvedek. Sajnos azonban Barbynak sietnie kellett, lévén a könyves csoportból megismert barátai szó nélkül leléceltek ("Hova a p*csába tűntek?") mi pedig megcéloztuk a legközelebbi gyorséttermet. Mondanom se kell, még mindig sokkban voltam, a barátnőimnek úgy kellett összeszedni. Persze, aztán a fagyival együtt a megjegyzéseket is megkaptam, hogy csodálkoznának, ha Barby ezek után nem tiltana le, és hogy elviekben (mondom, elviekben) a kelleténél kicsit jobban megszorongattam a csajszit. Ja, de amúgy szeretnek. Mármint, azt hiszem. 

Természetesen egész végig pattogtam, pörögtem, mint egy megkergült kenguru, még akkor sem vettem vissza, amikor hazaestem. Azonnal elmeséltem otthon, hogy kivel futottam össze, Barbyval meg elküldtük egymásnak a közös képeket. Nem csalódtam benne, pont olyan imádnivalóan édes, mint ahogy azt a neten is láthatjuk. Komolyan, srácok, ha eddig nem szerepelt a bakancslistátokon, mindenképpen írjátok fel, hogy találkozni Németh Barbyval, mert az a csaj egy csoda. Nem egyszer meg is dumáltuk már, hogy össze kellene hozni egy újabb talit, csak sajnos mindig közbe jött valami. Persze, én azért nem adom fel a reményt, ami késik, nem múlik...

...kivéve a következő találkozó. Majdnem egy évet kellett várnom, mire újra összefutottam egy bloggerrel. Nyúzottan, kialvatlanul estem haza az osztálykirándulásról, a fejemben hemzsegtek a balatoni emlékek, a kétnapos ébrenlét rendesen betett a szervezetemnek. Az otthon melegével együtt a jó öreg wifi-kapcsolat is létrejött, a telefonom pedig jelezte, hogy új üzenetem érkezett. Sejtettem, hogy bloggerekkel lesz dolgom, csakhogy abban a hitben ringattam magam, a titkos kis csoportunkban érkezik üzenet, ehelyett azonban Christine K. Coldman neve villogott a kijelzőn. Ezer éve nem beszéltem már a lánnyal, kíváncsian nyitottam meg az ablakot, várva az új infókra. Vagy ötször kellett átfutnom a sorokat, mire felfogtam a lényeget. Christine. Christine és a tánccsoportja. Egy hét múlva. A lakhelyemen. Oké, akkor most komolyan azt írta, hogy egy hét múlva eljönnek a falunapokra, és találkozhatunk? 

Pontosan, ezt írta. Máris kevésbé tűnt fájdalmasnak az a 48+ óra ébrenlét. 

Ha valaki pár nappal azelőtt azt mondja nekem, ez lesz életem legszebb László Napi Vigassága, a képébe röhögök. Ugyan már, sosem történik semmi izgalmas, az előadókból már régen kinőttem, a játékok sem jelentenek nagy adrenalint, az édességek meg csak jól szétzúznák a tökéletes beach bodyról szövögetett álmaimat. Na, igen, de akkor még nem ismertem a Bokréta tánccsoportot! 

Első nap sajnos nem sikerült összefutnunk Christine-nel, másodszorra viszont leleményesebb üzemmódba kapcsoltam. Még a fellépésük alatt a kulisszák mögé furakodtam, ott váltottam pár szót a szervezővel, míg ők a színpadot koptatták. Aztán egyszer csak megállt a zene, felhangzott a taps, ismeretlen arcok tömkelege áramlott le a színpadról. Kissé szerencsétlenül állhattam ott, minduntalan Christine-t kerestem, és reménykedtem, hogy nem haladt el mellettem, az azért elég gázos lett volna. Aztán egyszer csak megláttam. Barna haj, vékony arc, szemüveg, és tágra nyílt szemek, meg persze népviselet. Pont, mint ahogy elképzeltem. Talán be se mutatkoztam rendesen, csak rávetődtem, és jól megölelgettem. Hiába, na, szeretem az embereket.:) Igaz, akkor csak néhány szót váltottunk, tekintve, hogy más dolga is akadt. Legközelebb a vacsora közben futottunk össze, vagyis pontosabban én futottam be apukám támogatására a művházba. Ezúttal kicsit több időnk maradt beszélgetni, mondjuk én eléggé zavarban voltam, végig azon paráztam, hogy nehogy kitoloncoljatok. (Ne kérdezzétek, üldözési mánia.) Szó esett a sulinkról, a fellépésről, csináltunk pár képet, sőt a végén Christine még fel is ajánlotta, hogy másnap ugorjak át az iskolába, ahol megszálltak. Kapva kaptam a lehetőségen, magamhoz képest eszméletlenül korán felkeltem, alig vártam a telefont, hogy induljak. Imádott bloggerina barátnőm volt olyan leleményes, és lebeszélte a szervezőket a programban szereplő faültetés fontosságáról, így lehetőségem nyílt felkeresni őket, és közelebbről megismerni Christine-t és a csapatát.

Igaz, először kicsit izgultam, nagy társaságban sosem találom a hangom, egyszerűen lefagyok, és nem tudok mit mondani. Az elméletem abban a pillanatban megbukott, hogy betettem a lábam az aprócska aulába. A kopottas falak között egy asztal állt, körülötte néhány korombeli fiatallal. Kedvesen fogadtak, elég volt rájuk néznem, máris tudtam, hogy nem lesz gond. Christine-nel azonnal megtaláltuk a közös hangot, a tánccsoport többi tagja is rengeteget kérdezett, és igyekeztek bevonni a dolgokba. Játszottunk, nevetgéltünk, megbeszéltük, hogy egy Brigi nevű lány kísértetiesen hasonlít Christine Pillangójából ismert Ingóra, szóval ő lesz a borítón, én meg közben próbáltam megjegyezni a neveket. A nagy röhögés csak akkor következett, amikor a román nyelvű káromkodások iránt kezdtem érdeklődni. Kérdés nélkül segítettek a szókincsem bővítésében, a telefonom néhány percen belül olyan szavakkal telt meg, mint a pula, fut, vagy éppen a pizdálá mötá. Mivel a kiejtéssel akadt egy kis gondom, a táncosok fonetikusan írták le a szavakat, pont úgy, mint ahogy ebben a bejegyzésben is láthatjátok. Sajnálom, tőlem nem tanultok meg románul káromkodni, további információért keressétek Christine-t :D

A hangulat egy pillanatra sem laposodott el, pláne, amikor a fiúk a lépcsőn kergették egymást, vizet öntöttek a nyakukba (amiből ránk is jutott pár csepp) vagy éppen párnával ütögették egymást. Nem lehetett őket nem imádni:) Túlzás nélkül állíthatom, hogy még soha, egyetlen társasággal sem találkoztam azelőtt, akik ennyire nyitottan álltak volna az idegenekhez, és ilyen jókedvűen, közvetlenül fogadtak volna. Egy másodpercig sem éreztem magam kínosan, olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Amikor kaptunk egy kis szabadidőt, és elmentünk Christine-nel szuvenírt venni a családjának, egyfolytában áradoztam a többiekről, konkrétan be nem állt a szám. A közös ebéd csak hab volt a tortán. Nem akartam elvenni tőlük a kajájukat, úgy gondoltam, majd meghúzom magam az asztal szélén, ám legnagyobb meglepetésemre az egyik fiú, Ernő, szerzett nekem terítéket, szóval nem kellett éhen halnom. Más kérdés persze, hogy az izgatottság miatt úgy kellett magamba tuszkolnom minden falatot. Hihetetlenül gyorsan telt az idő, és egy pillanatra sem akadt meg a beszélgetés. Külön örömmel töltött el, hogy láttam a többieken, hogy tényleg érdeklem őket, nem puszta udvariasságból faggatnak. Ahogy egymáshoz szóltak, viccesen húzták a másikat, lerítt róluk, hogy nagyon jó barátok, őszintén szeretik egymást. Ez pedig csak emelte a hangulatomat, ugyanis eddig bármilyen társaságba keveredtem, mindig volt valaki, aki nem szívlelte a másikat, de úgy tett, mintha bírná, de persze le sem tagadhatták volna a köztük lévő ellentétet. Itt viszont nyoma sem volt ilyesminek. A tánccsoport tagjairól sütött a természetesség, az öröm, hogy újra Magyarországon lehetnek, és új embereket ismerhetnek meg - oké, ez elég egoistán hangzott, de engem is hihetetlenül feldobott a találkozó. Amikor búcsút intettem nekik, fájó szívvel hagytam magam mögött a buszt, és azon gondolkoztam, hogy lehetnek ilyen aranyosak? Kivétel nélkül szétölelgettem őket, pár órára rá meg is kaptam tőlük Facebookon, hogy jövőre is igényt tartanának a társaságomra. Hát, srácok, rajtam nem fog múlni, az biztos ;D Remélhetően én is maradandó élményt jelentettem a számukra *pszichopata mosoly*, és ha másért nem, a Christine-nek vett pillangós karkötőért emlékeznek majd rám. Ja, igen, majdnem elfelejtettem, az a lány imádnivaló. A csuklója teli aggatva szebbnél szebb pillangókat ábrázoló csecsebecsékkel, a vállán pedig egy lepkés hennatetoválás. Ezután mutassatok valakit, aki nem kap fangörcsöt a történetre! Legalábbis, én nem tudtam megállni.

És ha már a pillangóknál tartunk, a Bükkben töltött napokban rengeteg repült velem szemben, nekem meg végig az erdélyi barátnőmön járt az eszem - kivéve, amikor a másik bloggerinával, Thea Quincey-vel sétálgattam, vagyis, pontosabban, én botladoztam, ő meg várt rám, a bénára. Bizony ám, mint ahogy az első nyaralós napon megejtett chatelésből kiderült, Thea egy köpésre lakik a bánkúti szállásunktól. Nem tétlenkedtem, azonnal megkérdeztem, hogy lenne-e kedve találkozni, ő pedig egy percig sem bírt ellenállni a vonzerőmnek az ötletemnek. Gyors szervezkedés után meg is beszéltük, hogy két nap múlva, pontosan augusztus 19-én - egy évvel Westandes eset után:) - összefutunk. Nos, az előkészületekről legyen elég annyi, hogy egész éjjel le sem hunytam a szemem, annyira izgultam, emiatt tüsszögtem is egy sort, szóval előtte még be kellett nyomnom pár kávét, még mielőtt elalszom. Aggodalomra semmi ok, a fekete megtette a hatását, és mindezt csak növelte, hogy az ominózus busz, amin Thea utazott, pont előttünk ment, szóval már a buszmegállóban egymás nyakába vethettük magunkat. Te jó ég, nincsenek rá szavak, mennyire imádom én ezt a csajszit! Amikor megláttam, konkrétan úgy szorongattam, hogy szerintem csoda, hogy nem fulladt meg. Csak nagyjából két perc elteltével sikerült alaposabban szemügyre vennem. Nem ért nagy meglepetés, ugyanolyan tündérien mosolygott, mint a képeken, napszemüveget viselt, a haja pedig - bármit is állítson - leírhatatlanul gyönyörű. Sötétbarna, és hullámos, pont, mint a regényem főszereplőjéé. Mondjuk, ő fiú, de mindegy, ez a haj mindenhogy szép. Egyedül azon csodálkoztam, hogy korábban alacsonyabbnak képzeltem, bár lehet, hogy csak azért, mert mind Barbyt, mind Christine-t magasabbnak tartottam a fényképeik alapján, és ezért a tudatalattimba berögzült, hogy a cuki bloggerek kisebbre nőttek. Hát, nem feltétlenül.

Kocsiba ültünk, én még mindig remegtem az izgalomtól, Thea viszont tök jól elbeszélgetett a sofőr szerepét betöltő apukámmal. (És még nehezen barátkozik... Ekkora kamugépet, chh <3 ) Igaz, én a legtöbb elhangzott információval tisztában voltam, de azért néha én is kérdezgettem, Thea mindig meg tudja lepni az embert. Nem is mi lettünk volna, ha nem jön szóba egy ezeréves poén, amin még mindig meghalunk, apa meg csak néz, hogy "Oké, mindig is tudtam, hogy a lányom nem százas." A szálláshoz érve Thea bemutatkozott anyának, és a testvéremnek, majd kezdetét vette a túra, avagy a kínhalál. Oké, ez azért így túlzás, de tény, hogy belefutottunk pár neccesebb helybe, ahol a szívroham kerülgetett. A szüleim szándékosan előre mentek, mi meg hárman hátra maradtunk, és elbeszélgettünk az élet nagy kérdéseiről - mennyire beteg, hogy a THG-ben Peeta a lány tudta nélkül követte Katnisst, milyen jó, hogy Haydent kiírták a Teen wolfból, Isaacért viszont kár, tök cukik voltak Allisonnal, viszont Scallison, na ne, szeretjük mi az Argent-lányt, de azért a halála olyan szempontból jót tett a sorozatnak, hogy végre leszakadt Scottról. Más kérdés persze, hogy Isaacnek enyhén szólva is kínos lehetett végignézni, hogy a majdnem-csaja az ex karjaiban leheli ki a lelkét. Nem baj, Isaac, szinglinek is szeretünk! 

És ha már a szerelmi sztoriknál tartottunk, Thea mesélt a Trónok harcáról, azon belül is egy emberről, akiről azon kívül, hogy elfelejtettem a nevét, annyit kell tudni, hogy a saját nővérével kavar. Ja, és van egy gyerekük, aki pszichopata, és olyan dolgokat művel, hogy azt még én is megirigyelném. (Lábjegyzet magamnak: meg kell néznem azt a sorozatot.) Szóba jöttek a bakancslisták, az álomutazások, és természetesen a történeteink is. Thea elspoilerezte az Önmagunk árnyékai végét, én meg csak fogtam a fejem, "Te lány, hogy mondhatod, hogy nincsenek jó ötleteid, ez zseniális!", a bátyám - aki szintén írásra adta a fejét - a klisék elkerüléséről kérdezgetett minket, megvitattuk a váltott szemszög nehézségeit, meg persze a gyilkolászás örömeiről is áradoztunk egy sort. Így sütötte el Thea az alábbi megjegyzést: "De úgy meg akarom ölni őket, csak nem tudom, hogyan és mikor". Bloggerek közt teljesen mindennapi mondat, megértő bólintásokkal, biztató tanácsokkal, és szadista ötletekkel kísérve, nem is értem, miért nézett ránk olyan furán a mellettünk elhaladó férfi. Talán nem tartotta túl megszokottnak, hogy tinédzserek ölni akarnak. Pedig ha tudná! Nem csoda, hogy Theával öt perc alatt felsoroltunk vagy húsz embert, akiket különböző okokból kifolyólag nem szívlelünk, és akkor még nem is meséltem a lány volt osztálytársáról, meg a ragulevesről... Tudjátok mit, bővebb információért keressétek Theát :D

Az utolsó kilómétereket lassabban tettük meg, mármint, ami a lábunkat illeti. A nyelvünk ugyanolyan sebesen pörgött, mint korábban. Hiába, túúúl sok mindent kellett megosztanunk egymással, az idő pedig pofátlanul gyorsan haladt előre. Még az éhség sem szegte kedvünket, a szállás éttermében tovább folytatódott a csevej, ezúttal a szüleink jelenlétével. Szó esett az egyetemről, a koleszról, néhány filmről, az alkoholizálásról - utóbbiban Thea nem igazán akart részt venni, ezzel visszaadva a reményt anyának, hogy vannak még kulturált emberek, már ha az ő gyermekei ilyen szomorúan végezték. Bezzeg, ha vodka is járt volna az ebédhez, Thea sem maradhatott volna ki, de erről nem kell feltétlenül tudnia anyának. (Amúgy, csak vicceltem, sem én, sem a tesóm nem vagyunk nagy piások. De azért az a Borsodi...)

Nemsokára indultunk, mivel pont arrafelé mentünk, ahol Thea lakik, elvittük hazáig. Az utat végig beszélgettük, egy percre sem fogytunk ki a témából. Megragadtam az alkalmat, hogy kifaggassam a lányt a barátjáról, aki az adott város legmagasabb pontján lakik, a jogsiról, amit jövőre mindketten le szeretnénk tenni, meg a lakhelyéről is esett pár szó, előtérben a tömegközlekedés hátrányairól, és a szadista hajlamokkal rendelkező kalauzokról. Mármint, biztos van valami stikkje annak, aki önként adja a fejét mások szivatására, nem?

A búcsúzás pedig... Nos, nem úgy történt, mint a filmekben. Nem sírtunk, nem vágtunk közhelyeket egymás fejéhez, de cserében úgy megölelgettük egymást, mint még soha. Többször is, egymás után. Thea elköszönt, én visszaszálltam a kocsiba, és végig vigyorogtam az utat. Másról sem tudtam beszélni, csak erről a csodálatos lányról, akit másfél éve ismerek, mindig ott van nekem, ha szükségem van rá, elolvassa az írásaimat, jó tanácsokkal lát el, végig hallgatja a kifakadásomat a Teen wolffal kapcsolatban, és tényleg, mindig, mindig támogat. Imádlak, Thea. Jobban, mint Theo-t, akinek még mindig e-vel ejtem a nevét.

Lassan a bejegyzés végére érek. A szám fülig ér, az ujjaim elfáradtak, az agyam pedig az elmúlt egy év eseményei körül forog. Pontosabban, a három találka körül. Barby, Christine, Thea... Néha felteszem magamnak a kérdést, mi lett volna, ha máshogy alakul az életünk.

Mi van, ha elkerüljük Barbyt, más napra rakják a könyves találkozót, vagy a barátnőm nem ismeri meg a lányt?

Mi van, ha a Bokréta tánccsoport nem ér rá, Christine lebetegszik, és nem tud eljönni, vagy éppen nyaralunk a falunapok idején?

Mi van, ha Theáék elutaznak, amíg a Bükkben vagyunk, nincs megfelelő buszjárat, vagy valamelyikünk családja nemet mond az ötletre?

Nem vagyok látnok. Fogalmam sincs. Mindössze abban lehetek biztos, hogy sokkal-sokkal kevesebb szép emlékem lenne. Más lennék. Kevesebb élmény, kevesebb pozitív benyomás, kevesebb mosoly.

Egy évvel és két nappal ezelőtt, 2016. augusztus 18-án még csak nem is álmodtam róla, hogy egyszer majd összefutok egy bloggerinával, aztán mégis. Egy éven belül háromszor is megesett velem ez a csoda. Néha el se hiszem, hogy megérdemlem.

És ha ez megtörtént, bármi megtörténhet. Csak nem szabad feladni. Bízni, remélni, nyitni a lehetőségek felé. Semmi sem lehetetlen. Talán egy év múlva Barby úgy rávetődik Zaynre, mint ahogy azt én tettem vele. Megjelenik Christine könyve, a Pillangó, Brigivel a borítóján. Thea befejezi a regényeit, és eljut Izlandra. Én meg a tengerparton süttetem a hasam, Cody Christian társaságában. Sose tudhatjuk.

Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a legjobb dolgok váratlanul történnek - legyen ez bármekkora klisé is.