Az utolsó ecsetvonás - részlet

Sziasztok! 

Bevallom, egy órával ezelőttig halvány lila gőzöm sem volt, hogy mit rakjak ki az év utolsó napjának örömére, sőt nem is gondoltam rá, hogy kellene ilyesmi. Számtalan blogot láttam, ahol a 2017-es évet értékelték (én egy erős hármasra osztályoznám, talán) összeírják a terveiket a jövőre, esetleg írnak egy novellát az alkalomra. Nos, a MATT-on egyikre sem kerül sor, különböző okokból kifolyólag. A legnyomósabb érvem az, hogy nem készültem. Tényleg. Semmit. Fogadalmam is csak kettő van, hogy leszokok a káromkodásokról (hehehe, elhitted), a másik pedig, hogy befejezem a regényemet. Utóbbiról egyébként már sokat hallhattatok, például A különleges című novellám is erről szól. Persze, ebben a történetben lesznek kisebb-nagyobb változtatások, behozok pár új, fontos szereplőt, és a meglévők személyiségét is jobban kidolgozom. Sőt, időközben (khm, pár napja, khm) a címét is megváltoztattam, szóval mostantól Carpe diem helyett Az utolsó ecsetvonás néven fut majd. 

De miért mondom el mindezt? Azért, mert a fent említett regényből hoztam Nektek egy kis részletet. Az ünnep lévén igyekeztem egy vidámabbat kifogni. Jó szórakozást hozzá! Véleményeket, mint mindig, szívesen fogadok:) 

Boldog új évet, és találkozunk 2018-ban! 

Mindenkit csókoltat, Maja Tankwall<3 

*****

A főváros egyik legnagyobb hátránya, hogy akaratlanul is bezárkózunk miatta. Szó se róla, gyakran megfordulunk a pesti éttermekben, plázákban, és a házibulikat se vetjük meg, de a külvilágot valahogy mindig figyelmen kívül hagyjuk. Télen a bécsi vásárba vezet az utunk, nyáron forró, mediterrán tengerpartra. A legtöbb rokonunk a közelben él, ha pedig a vidéki ismerősüket látogatjuk meg, ki sem dugjuk az orrunkat a házukból, napestig csak beszélgetünk a saját világunkról. Szégyen, nem szégyen, Magyarország kimerül számunkra Budapestben.

Nem csoda hát, hogy örültem, amiért végre kidughattam az orromat otthonról, és szemügyre vehettem Eger szépségeit – még ha egyelőre csak a kocsi ablakán át nézelődhettem is. A titokzatos, sikátoros utcák, a macskaköves utak, és a távolban emelkedő legendás vár valamelyest megnyugvásra késztettek. Feltűnt, hogy az emberek sem sietnek úgy, mint otthon. Fiatal párok andalogtak az út mentén, egy göndör hajú nő a kislánya kezét szorongatva igyekezett begombolni a kabátját, miközben a gyerek egyre csak bömbölt. Ha jól vettem ki a szavait, fagyiért kuncsorgott az anyukájánál. A gyomra, meg az édes szája vezérelte, és nem látta be, hogy ilyen időben könnyen megfázáshoz vezethet a hideg finomság. Bár a fényes ablakok szelíd napsugarat vetettek a visszapillantó tükörre, a közeli fogadó terítői kérdés nélkül szárnyra kaptak volna, ha nem marasztalja őket az alátét.

– Csak most az egyszer érjünk oda – motyogta Hajdú az utat fürkészve. –, és esküszöm, lecserélem ezt a tragacsot!

Mindig is nehezen viseltem, ha a tanáraimat szenvedni láttam. Ilyenkor kénytelen voltam beismerni, hogy ők is csak emberek, és bármennyire is szigorúak az órákon, bármilyen alteregót is néznek ki belőlük a suliban a morcos csendőrtől kezdve, a gonosz boszorkányon át, egészen a pszichopata bérgyilkosig, néhányszor még nekik is odaüt az élet. Nincs hatalmuk minden felett, pláne nem akkor, amikor az igazán fontos lenne. Elfojtottam magamban egy ideges sóhajt, úgy dőltem hátra az anyósülésen. A pillantásom összeakadt a hátul gubbasztó Dávidéval, aki egy biztató mosolyt lövelt felém. Ha azt hitte, ezzel megnyugtat, hát közlöm, hogy rohadtul nem vált be a terve. A gyomrom gombostű méretűre zsugorodott, a közelgő verseny képei pedig befészkelték magát az eszembe, nem törődve az ott uralkodó teltházzal.

– Khm, tanárnő – köhintett végül, mikor leesett neki, hogy a bugyiszaggató pillantásaival most nem megy sokra. – Ne nézzem meg a kocsit? A végén még Dóri lekési a versenyt.

– Kár a gőzért. Ezen már úgysem tudsz segíteni, aztán meg még a harmincéves érettségi találkozón is hallgathatnám, hogy jobb lett volna az Audiddal jönni.

A kínos szituáció ellenére halkan elnevettem magam. A világ minden kincséért sem hagytam volna otthon Dávidot, ám ennek ellenére indulás előtt rám tört a frász, hogy mi lesz, ha Hajdú megsejt valamit a viszonyunkról, esetleg az egész utat zavart hallgatással töltjük. Amint beültünk a lepukkant autóba, az összes kételyem azon nyomban szertefoszlott. Mint kiderült, Dávid remek viszonyt ápolt az osztályfőnökével, aminek hála egy percig sem maradtunk csendben. Utólag visszagondolva nem is értem, miért hittem azt, hogy gáz lesz. A szeretőm valószínűleg már kilencedikben az ujja köré csavarta Hajdút, aki lévén nőnemű lény, még csak meg sem próbált ellenállni a bájának. Mondjuk, azért egy-két értetlen pillantást bezsebeltem tőle, amikor a fiú bepattant a hátsó ülésre. Mintha az összes lehetőséget lefuttatta volna az agyában, aminek köszönhetően itt köthettünk ki.

Persze, ezúttal kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy mi történik a diákjai között. Mi tagadás, én sem repesnék az örömtől, ha a tanítványom az ócska autóm miatt hagyná ki élete lehetőségét. Márpedig az enyhén füstölő motorháztető, és a kipufogóból kiszűrődő fura zajok nem sok jóra hagytak következtetni…

– Az Audi még sosem hagyott cserben. Olyan, mintha a legjobb barátom lenne – kezdte Dávid a hülyülést. – Már annyira megszoktam, hogy tök természetesen kezelem, mindig ott van, ha kell, és nem tudnék mit kezdeni nélküle. Az életem része, ennyi.

Erősen fontolóra vettem, hogy szó nélkül megragadom a cuki kis fejét, és kidobom az útra. Esetleg megismételhettem volna a parkban tett mozdulatot, attól talán befogta volna. A viccelődésével nem ért el mást, mindössze egy-egy gyilkos pillantást zsebelt be Hajdútól és tőlem. Sőt, az ofőjéből még az anyáskodó énjét is előhozta egy percre.

– Ilyenkor nem értem, hogy ültethettek volán mögé…

– Tudom – harapta be a száját. Engem meg üldözőbe vettek a tegnap este képei, amikor az ajkai combom tövét kényeztették, aztán egyre feljebb, és feljebb haladtak. Nagyszerű, már csak ez hiányzott! Vajon Egerben laknak vállalkozó szellemű szervkereskedők, akik gyorsan és fájdalommentesen megszabadítanak a szívemtől? Akkor talán nem ugrana ki a helyéről. – Minden felnőtt ezzel jön. De nem gond, már megszoktam, hogy nem bírják a haverjaimat.

– Ember, tizennyolc éves vagy, vagyis kicseszettül nagykorú. Bocs, de nálad már nem válik be ez a „minden felnőtt egy gyökér”-duma. Hacsak nem arra célzol, hogy agyban megmaradtál kisiskolás szinten – emeltem meg a szemöldököm gúnyosan.

Nem is vettem észre, feladtam a magas labdát. Dávid egy szemtelen vigyort villantott rám, majd előrébb húzódott, és ügyelve arra, hogy mentolos lehelete az arcomat súrolja, lecsapta azt.

– Legalább a testem tökéletesre fejlődött. Vagy te máshogy gondolod, Dóri?

Ha azt akarta elérni, hogy az ábrázatom közelebb álljon egy paradicsoméhoz, mint egy normális emberéhez, fogadja őszinte gratulációmat, mert elérte a célját. De legalább már kivertem a hülye verseny, meg a haldokló tragacs gondolatát a fejemből. Helyette minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy visszavágjak Dávidnak.

– Tanárnő nézi a Teen Wolfot? – fordultam Hajdúhoz egy látszólag ártatlan kérdéssel.

Természetesen nem fogadta kicsattanó lelkesedéssel a faggatózásomat. Értelemszerűen nem sok türelme maradt a sorozatról cseverészni, miközben fél órán belül jelenésünk volt a gimnáziumban, a kocsi meg továbbra sem adta meg magát. Én azonban ezzel is beértem.

– Na, abban szerepel egy srác az ezeréves Jeepjével. Az is mindig lerobban, meg baja van, de Stiles meg tudja javítani. Egyébként is, mekkora hülyeség már, hogy a kocsija alapján ítéljünk meg valakit. Jacksonnak Porsche-ja volt, és ki gondolta volna, de a gyerek egy világi nagy seggarc. – böktem a hátsó ülésen terpeszkedő fiúra, hogy mindenki észrevegye a párhuzamot. – Amúgy jó kis sorozat, érdemes elkezdeni. Sokat lehet belőle tanulni, csak kár, hogy az ottani gyilkolási módszerekhez szupererő szükséges. Ezért is tervezem megnézni a Trónok harcát, mert ott nincsenek nagyon ilyenek. Alig várom már, hogy kinyírjak valakit valami fájdalmas módszerrel! – táncoltattam meg a szemöldököm.

Úgy tűnt, feladta a harcot. Mélyről jövő sóhaja arra hagyott következtetni, hogy nem reménykedik tovább, belátta, hogy végleg befuccsolt a járgányának – vagy legalábbis, amíg el nem viszi szervizbe. Hajdúról beszélünk, tehát fel se merült bennem a kétségbeesés gondolata; három éve tanított, ez pedig bőven elegendő idő ahhoz, hogy kitapasztaljam, minden rázós helyzetre tartogat valamit a tarsolyában. Ezúttal a GPS-hez nyúlt, állítgatott valamit rajta, majd a kezembe nyomta azt.

– Nagyjából három utcányira vagyunk, bőven odaértek a megnyitóra – magyarázta értetlen tekintetem láttán. – Mivel nem csak diákok mennek, nem kötelező a tanár jelenléte. Ha odaértek, nézd meg, melyik terembe raktak, és keresd meg előre. Hoztál csokoládét, ugye? – Apró biccentéssel igazoltam a szavait. Ő kieresztette a tüdejében tartogatott levegőt, majd bátorítóan megszorította a kezem. – Egyébként a Teen Wolfról már hallottam az unokahúgomtól, a Trónok harcáért meg a fiaim rajonganak. Nos, utóbbiba csak párszor volt szerencsém belenézni, de mélyen beleégett az emlékezetembe, ahogy egy fickónak aranyat öntenek a koponyájába. Ezt talán alkalmazhatnád is azon a bizonyos személyen. Legalább lenne valami a fejében.

Somolyogva megráztam a fejem, és a nap során már sokadjára állapítottam meg magamban, hogy Hajdúval bizony megfogtam az Isten lábát. Amellett, hogy támogatta a terveimet, és remek tanácsokkal látott el, mindig tudta, mivel dobja fel a kedvem. Kétségtelenül jólesett a viccelődése, még ha Dávid kárára ment is az.

Mindkettőnknek meggyűlt a baja a kocsi zárjával, de végül sikeresen kikászálódtunk, és a kijelölt épület felé vettük az irányt. A friss, tavaszi levegő átvette az irányítást a szervezetem felett, én meg titokban hálát adtam az égnek, hogy a megmérettetés előtt még egyszer kiszellőztethetem a fejem. Ez amúgy annyit jelent, hogy nem öt perc után ájulok el, hanem csak tizenöt. Hm, kecsegtető ajánlat, és nagyon megéri.

– Asszem’, vágom, miért bírod Hajdút – lökött meg Dávid játékosan. – Mindkettőtöknek életcélja leoltani a sárga földig. Kár, hogy ilyen versenyeket nem szerveznek. Tuti vinnétek minden díjat.

– Ez van, felcsesztél – tártam szét a karom. – Már megszokhattad volna.

A viháncolásunkra többen is felénk kapták a fejüket, és barátságos pillantásokkal jutalmaztak minket. Minden bizonnyal azt hitték, messziről jött turisták vagyunk, akik odáig vannak a történelemért, és éppen az ország egyik leghíresebb várát keresik randizás céljából.

– Lehet, hogy emiatt késsük majd le a versenyt, és Hajdú leszedi a fejünket – ragadta meg hirtelen a vállamat. –, de ha ez nem dob fel, semmi sem.

Kicsit meglepett a közvetlensége, ahogy hátulról átölelt, majd az ujjait az államra helyezte. Annyira hozzászoktam már az érintéséhez, hogy nem is maradt időm szabadulni tőle. Hagytam, hogy az út túloldalának irányába fordítsa a fejem. Nem kellett faggatóznom, néhány másodpercen belül ráleltem a különös mozdulatsor miértjére. Átellenben egy koszos, legalább harmincéves Jeep parkolt. Bár a felület nagy részét beborította a rozsda, a kerekeken pedig megszáradt sár vert tanyát, így is tisztán kivettem, hogy egykoron világoskék színben pompázott – pont úgy, mint a kedvenc karakterem járgánya.

– Oké, ez durva! – emeltem meg a hangom hitetlenkedve. – Mondd, hogy nem te szervezted így!

– Megnyugtatlak, Dóri – válaszolt. Bár nem láttam az arcát, a hanglejtése elárulta, hogy vigyorog. – A kapcsolatunk még nem áll azon a szinten, hogy beavassalak a részletekbe. De ne aggódj, pár év múlva talán elárulom, hogy szúrtam ki álmaid autóját.

– Szupererő?

– Majdnem. Mázli, tudod, ami a tökéletes csomaghoz járt.

A szemem a GPS sarkára vándorolt. Hatalmas kő esett le a szívemről, amint megállapítottam, hogy még bőven maradt időnk beérni. Mit sem törődve Dávid egójával magam után húztam őt, majd ellentmondást nem tűrve a kezébe nyomtam a mobilom. Úgy ugrottam a rozoga autó mellé, mintha az hozná el a megváltást az életemben. nem vagyok hülye, tisztában voltam vele, hogy nem azzal a Jeeppel fotózkodom, amivel a sorozatot forgatták, és hogy mindez csak egy véletlen egybeesésnek köszönhető, mégis baromira feldobott a dolog. Meg sem próbáltam leplezni a vigyorom; minden bizonnyal meg is látszott a fejemen, hogy legszívesebben azonnal bevetném magam a kormány mögé. Ezt azonban nem engedhettem meg magamnak, és nem is csak a törvény miatt. Nem akartam sokáig fenntartani Dávidot, mint ahogy az sem vette volna ki magát valami szerencsésen, ha elkések a megnyitóról. Így kénytelen-kelletlen fájdalmas búcsút vettem az egri Jeeptől, majd a szeretőmhöz léptem. A vigyort mintha pillanatragasztóval nyomták volna az arcomra.

Még az sem lombozott volna le, ha Dávid beszól valamit, vagy azt firtatja, hányan fotózkodhatnak szerencsétlen tulaj kocsijával. Legnagyobb meglepetésemre azonban semmi ilyesmit nem tett. Sőt, mintha egy óvatos félmosoly bujkált volna a szája szélén, amikor megmutatta a képet.

– Köszönöm – mondtam. – Azta’, milyen jól áll már nekem a Jeep!

– Figyelj, ha szeretnéd, beszélhetünk róla – A járgányt magunk mögött hagyva befordultunk a következő sarkon. Az utca végén ott tornyosult a művészeti gimnázium épülete. Csak egy kicsit rándult össze a gyomrom. – Ha nem megyek csődbe az egyetem alatt, téged meg nem húznak meg a matekérettségin, és leléphetsz Párizsba, kapsz tőlem egy Jeepet. De olyat, amivel két métert sem tehetsz meg anélkül, hogy lerobbanjon.

Elég volt ránéznem, tudtam, hogy kivételesen nem húzza az agyamat. Bár nem sok esélyt láttam rá, hogy valóban megajándékozna egy kocsival, a gesztust nagyra értékeltem. Na, nem a Jeepes ajánlatot, inkább azt, hogy még itt, a Pokol kapujában is próbálta elterelni a figyelmemet a közelgő veszélyről. Legalább az utolsó perceimet boldogan töltöm, hurrá!

– És ha nem marad rá pénzed? – mentem bele a játékába.

Dávid ajkát drámai sóhaj hagyta el, úgy túrt hullámos tincsei közé. Nagyjából úgy vizslatott, mint aki a világ legnagyobb képtelenségét állította volna. Nemsokára meg is magyarázta a kiakadását.

– Tisztázzunk valamit. A csőd alatt azt értem, hogy vége mindennek, örülök, ha találok egy kukát, ami mögött meghúzhatom magam. Ne nevess, ez komoly dolog! – tette fel az ujját fenyegetően. – De ha marad egy tízesem, megveszem neked azt a szart. Drágábban pofátlanság lenne árulni. Sőt, talán fizetnének érte, hogy elvigyem. Akkor mindketten jól járnánk.

Válaszképp egy jól ismert nemzetközi jelzéssel adtam a tudtára a véleményem.

– Tisztázzunk valamit! – utánoztam a hülyülését. – Te nem szólhatsz be a Jeepekre. Ha cikized a Jeepeket, az olyan, mintha cikiznéd Stilest, ez esetben viszont szadista módszerekhez kell folyamodnom…

– Szóval készüljek fel, hogy szex után meglékeled a fejem, és megtöltöd arannyal?

Az épület előtt már összegyűlt egy kisebb csoport, akik sebes léptekkel igyekeztek a bejárat felé. Nyilvánvalóan minden egyes gondolatukat a pályázat töltötte ki, mi azonban elértük, hogy egy pillanatra mégis ránk figyeljenek. Ha egy héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a megnyitó kezdete előtt negyed órával önfeledten fogok röhögni Hollósy Dáviddal, miközben Hajdú a lerobbant tragacsával próbál kezdeni valamit, menten elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra. Most viszont olyan természetesnek tűnt mindez. Hogy nem izgulok, nem ver ki a víz, nem kattogok azon, hogy mi lesz, ha elcseszem, vagy olyan képet kapok, amiről még életemben nem hallottam. Csak nevettem, önfeledten. Nem számított, mi történt a kocsival, mit hoz a jövő, és mi történt a múltban. Dávid és a Jeep – amit sosem vettem volna észre, ha nincs a fiú – kétségtelenül megmentettek az idegösszeomlástól.

– Mindig is tudtam, hogy a művészek őrültek – csóválta meg a fejét elnézően.

Abbahagytam a szemem törölgetését, majd a mellkasának nyomtam az öklöm.

– Na, ezt hívják sztereotípiának. Nem valami szép dolog.

– Bakker, tényleg! – csapott a homlokára „Hogy mehetett ki a fejemből?”-stílusban. – Pedig azt hittem, azt arra mondják, amikor valaki azt gondolja, hogy minden menő kocsis srác seggarc.

Ha Dávid csak egyszer tett helyes megállapítást az életében, akkor az ez volt.