Szökevény

Sziasztok! 

Nem tudjátok elhinni, hogy mióta várom ezt a napot, hogy újra feltöltsek valamit, és ne csak magamnak írjak. Az elmúlt hónapokban sok érdekes és fontos dolog történt velem, kezdve az érettségitől, az erdélyi osztálykiránduláson át, egészen az új barátok megismeréséig. Eseménydús szadista év volt, szóval már jól jött egy kis pihenés. Eközben persze maradt időm az írásra is, befejeztem pár novellát, kitaláltam újakat, illetve végre visszatért az ihletem Az utolsó ecsetvonáshoz is. Ha minden a terv szerint halad, nyáron sikerül is befejeznem, és akkor majd abból is csinálok egy blogot :D 

Addig is, nem szeretném, ha megint kifogynék a bejegyzésekből, úgyhogy mostantól hetente egy novellára/cikkre/interjúra számíthattok. Véleményeket, mint mindig, most is szívesen fogadok.:)

Jó nyarat mindenkinek<3 

Maja

Tartalom: fura lány, fura fogadó, fura helyzet, ami akkor, ott mégis normálisnak tűnik. Legalábbis, ahhoz képest, hogy a világ lakosságát egy kegyetlen, lázadó banda tartja rettegésben.

Szereplők: egy rendőr, aki manipulál másokat. Egy idős nő, akinek mindene a pénz. Két fiatalabb, akik forralnak valamit. Egy férfi, aki meg akarja menteni a világot. Egy fiú, aki próbál hinni magában, és egy másik, aki látszólag semmit sem tett. 

Időpont: 2018. június

Egyéb megjegyzés: -

****

Ez nem az a fogadó, ahová szívesen betérnek az emberek. Voltaképpen egyik sem az. A világ megváltozott. Romlottabb, mint valaha, és ezt a puszta közepén álló épület tökéletesen érzékelteti. Az emberek nem azért keresik fel ezeket a helyeket, hogy szórakozzanak. Egy gyors ital, ami elálmosít, egy étel fűszerek nélkül, egy deszkából össze eszkabált ágy. Ha szerencséd van, reggel arra kelsz, hogy kiraboltak. Ha nincs szerencséd, reggel nem kelsz fel.

A felszálló por köhögésre készteti a nőt, aki a betérőket várja. Az ötvenes éveit tapossa, de sötét, ráncos bőre, komor tekintete, és jobb napokat is látott ruhái éltesebbnek mutatják. Az orra alatt elmotyog valamit a haszontalan, piszkos lovakról, meg a felfuvalkodott gazdáikról, miközben alaposabban szemügyre veszi a jövevényt. Olyan, mint a többi. Fekete köpeny mögé rejtette alakját, lábán sárral átitatott csizmát visel. Arca unott, és nem uralkodik el rajta a fájdalom érzése. Pedig meglenne rá az oka: bal fülétől egészen a szája széléig egy hosszú vágás húzódik. A heg mélységéből ítélve nem ma szerezte a sebet.

A fiatal nő egy pillantásra sem méltatja a másikat. Megrántja a ló kantárját, majd a kerítéshez kötözi az állatot. Hű társa a legvadabb vidékekre juttatta el, az afrikai buja őserdőktől kezdve, a hóval borított, halálos hágókon át, egészen a veszélyes nagyvárosokig, ahol még egy tisztességes polgár sem érezheti magát biztonságban, nem hogy egy hozzá hasonló bűnös lélek.

– Miért nézi úgy azt a dögöt? – ripakodik rá az ajtót támasztó sarlatán. – Netán a szívéhez nőtt?

– Semmi köze hozzá! – veti oda foghegyről. – De ha annyira érdekli, elárulom, hogy a bőréért egész szép summát fizetnek a vásárban.

Megvetően lép a bejárathoz, majd gyakorlott mozdulattal az övéhez nyúl, és előrántja a bicskáját. Nem valami éles, de fenyegetésre megfelel. Gunyoros mosoly fut végig a felvágott ajkakon, amint észreveszi a nő arcára kiült döbbenetet. A félelmét káröröm, azt pedig csalódottság váltja fel, amikor mégis elteszi a fegyvert.

– Amennyiben megfordul a fejében, hogy kizsebel – biccent a sovány gebe felé. –, jusson eszébe, hogy nem csak állatokat szokás megnyúzni!

Tenyerét a kilincsre helyezi, ám mielőtt beléphetne a pokolba, karja erős, hólyagos ujjak fogságába esik, fülét pedig kígyókéra emlékeztető sziszegés üti meg.

– Vegyen kontaktlencsét! A hónapban már a harmadik nyomorulttal végeztünk ilyesfajta kicsinyes lázongásért. Mégis mit gondol, ki maga? Nem fogunk csődbe menni pár agyhalott csitri miatt, akik azt hiszik, hogy…

– Istenem, fogja már be!

A hangja határozottan cseng. Hozzászokott az ilyesfajta beszédhez; máskülönben már rég’ kirúgták volna a szektából. Persze, attól még megugrik a szívverése egy tizedmásodpercre. Pontosan tudja, mi járna azért, ha huzamosabb ideig zöld írisszel flangálna. Ez az, amiért a születése óta több pénze elment kontaktlencsére, hajfestékre, és bőrszínezőre, mint ételre. A világban, ahol huszonkét éve tengeti a napjait, többre becsülik a vagyont, mint az egyéniséget.

Ezért megy rögtön a pulthoz. A csapos egy fél pillantásra, ha méltatja. Megvillantja cinikus mosolyát, majd kérdés nélkül elé nyújtja a dobozt. Nem kérdezősködik a lány szeméről, a lencse elvesztésének miértjéről, csak a befolyó összeg foglalkoztatja. A vendég felhelyezi az álarcot, majd rendel egy vodkát. A hűs ital, és az alkohol émelyítő íze valamelyest enyhíti a lábába hatoló fájdalmat. Az emlékek úgy hasítanak az elméjébe, akár a kés a combjába. Váratlanul. Keservesen. Pusztítóan. Két nappal ezelőtt fordult vele elő először, hogy belebukott a tervbe. Az őr kiszúrta, mire készül. Csak a szerencsének köszönheti, hogy megmenekült. Valahányszor a felsértett bőrhöz ér, úgy érzi, élete végéig fogja viselni az akció nyomát. „Ne foglalkozz vele” – gondolja az üvegre meredve. – „Csak találd meg a tagot!”

Óvatosan fordul körbe, köpenyét az arca elé húzza. Látja, figyeli, szemléli az embereket. Tudja, mit keres, csak a helyében bizonytalan. Különböző életutak különböző jeleket követelnek, és mindenki csak a sajátjában biztos. Mert bármennyire is igyekeztek, azért valamelyest őket is beszippantotta a rendszer. Ők is többet törődnek magukkal, mint másokkal. A vodkát kortyolgató lány mindig is úgy érezte, az ő jele a legtökéletesebb mind közül. Megtiltották neki, és nincs is ínyére az ilyesfajta cselekedet, de legalább egy kicsit úgy tűnik, mintha csak azért is, de mosolyogna. Bár ez a vigyor előnyösebb egy horrorfilmben, mint egy vidám komédiában.

Egyelőre semmi különösre nem lesz figyelmes. Az emberek külseje nem különbözik azokétól, akikkel az útja során találkozott, mégis tudja, hogy ez a felső tízezer találkozóhelye. A járásuk arra utal, minden sarokban veszélyt sejtenek. Kezüket a zsebükben tartják, pillantásuk riadtan ugrál ide-oda, mintha attól tartanának, hogy bármelyik pillanat a vesztüket okozhatja. Azért egyfajta rideg társalgási modort magukra erőltetnek, csakhogy elkerüljék a feltűnést. Különös, hiszen igazából mindannyian egyre vágynak. Az asztalokon sorakozó, kiürült poharak és tányérok, a nyakukban lógó, sötét láncok, és az ujjaikat díszítő gyűrűk, még ha bele is vesznek a környzetükbe is, óriási feltűnést keltenek. Ez egy olyan státuszszimbólum, amit a lány sosem engedhetett, és valószínűleg soha nem is engedhet majd meg magának. Nem, mintha annyira számítana.

A fogadó kimért csöndjét az ajtón át érkező utolsó napsugarak zavarják meg. A küszöbön egy robusztus egyenruhás áll, kezében egy köteg papírral, és egy pisztollyal. Alig lép beljebb, egy alacsony, beesett vállú férfi máris megragadja az ingujját.

– Tudom, ki tette, biztos úr! Az a rohadék, a négyes asztalnál! – hadonászik. Egész testében remeg, és nem próbálja leplezni gúnnyal teli, kárörvendő vigyorát. – Nézzen rá… ő ölte meg azt a ribancot! Tudom, mert láttam, ahogy elhagyja a házat, és…

Kevesen múlik, hogy nem szakítja el az egyenruhát. Olyan, mintha a rend őre az utolsó mentsvárát jelentené, és napok óta lesné az érkezését. Pechjére azonban a várva várt személy könnyedén lesöpri magáról. Tekintve a köztük lévő erőnléti különbséget, egy laza mozdulattal elkapja a grabancát, és ellöki magától, elindítva ezzel a felfordulást. Elszabadul a földi Pokol. A vendégek vad üvöltésben törnek ki, egymás torkának esnek, és közben nagyban szidják a másik felmenőit. Néhányan a padlón folytatják a harcot, mit sem törődve a magukkal rántott abroszokkal. Valaki még egy üvegpoharat is elhajít – hősnőnknek éppen, hogy sikerül kitérnie a repülő tárgy útjából. Szerencséje van, mert ha máshogy alakult volna, valószínűleg örökre elveszti a látását. A kor egészségügyi viszonyait, és a pénztárcája tartalmát ismerve, bizonyára még egy patikában sem szolgálnák ki.

Lövés dörren a közelben. Ő a bicskájához kap, bal kezét pedig óvatosan a ravaszra csúsztatja. A pisztolya az övében porosodik, a golyója is fogytán. Néhány közelharcot még túlélne, de vészesen közelít a ponthoz, amikor töltenie kell. Elgondolkodva nézi a rendőrt, aki elsütötte a fegyvert. Azon morfondírozik, vajon el tudná-e csenni a revolvert anélkül, hogy lebukna.

– Kuss legyen, ha mondom, férgek! – ordít a férfi. Kopasz fején izzadtságcseppek gyöngyöznek, mégis határozottan szeli át a köztük lévő távolságot. A pultnál megtorpan, majd a csapos elé dobja a papírokat. – Leszarom a kicsinyes gyilkosságaikat. Egy kurvával több, vagy kevesebb, mit számíz az?! Nem azért kapom a fizetésem, hogy a baromságaikban segítsek.

Feszült hallgatás telepszik a szobára. A jelenlévők lassan a pulthoz sündörögnek. A veszély és a félelem szaga ellepi a levegőt. Suttogás, zavart nevetés, összeesküvés-elméletek. Egyesek azonnal azt állítják, ismerik a gyanúsítottat, pedig még meg sem említették, mit követett el.

– Hónapok óta egy szervezet támadásai tartják rettegésben az országot – morogja a rendőr vörösen izzó szemekkel. – Idáig nem sikerült lefülelnünk őket. Annyi információ szivárgott ki róluk, hogy Fehéreknek nevezik magukat – Újfent izgatott sutyorgás kap szárnyra. Már a kezdés is elérte a kívánt hatást. A kopasz ajkára elégedett mosoly kúszik. Napok kérdése, és egytől egyig lemészárolják őket! – A plakáton látható nőt állítólag Runa Waynek hívják, és egy a vezéreik közül. Az elmúlt egy hét során kíméletlenül lemészárolt tizenhárom hivatalnokot, négy bankárt, és két város polgármesterét. Ez már több, mint egy szánalmas próbálkozás a rendszer megdöntésére! – vezeti körbe bajjóslatú tekintetét a tömegen. – Mindig is voltak lázadók, de a mostani eset más. A Fehérek kifejlesztettek egy gyilkos kórt, amivel porrá zúzhatják új gondosan felépített világunkat. Nem Runa Way az egyetlen lázadó, de eddig csak róla vannak bővebb információink. Azonban – emeli meg a hangját. –, ha elkaptuk, kénytelen lesz vallani.

– Mennyit ér az a lotyó?

Az őrmester egyre inkább élvezi a feladatát. Világéletében ezzel töltődött: a pórnépben kavargó gyűlölet ízével. Némelyik csavargó a saját anyját feladta volna egy nagyobb összeg reményében. A világ igazi elöljáróinak pedig, akik döntenek a sorsokról, ez jelentette a legnagyobb örömöt. Sőt, mi több, ez bizonyította, hogy a felmenőik nem hiába fáradoztak annyit a tökéletes társadalom kiépítésével.

– Amennyit beszél – elégíti ki a kíváncsiságukat. – Ha holtan hozzák a hivatalba, kétmilliót kapnak. A többi már üzlet.

Megint csak a szokásos, felbódult méhkasra emlékeztető állapot. A tekintélyes összeg említése meghozta gyümölcsét. Feltüzelte a népet, szabadjára engedte őrült fantáziájukat. A rendőr leplezetlen vigyorral szemléli a vendégsereget, akik csak és kizárólag az ő utasítását követik. Szinte már látja maga előtt, ahogy naponta több ezer tárgyalást folytatnak az ügyben. Egyértelmű, hogy lesznek használhatatlan, hamisan bemocskolt nevek és áldozatok, de nem számít. Ha ez a Runa Way tényleg olyan pszichopata, mint a hasonszőrűek, a végén még saját magát adja fel.

Mielőtt mélyebben eltervezhetné, miként vetnek majd véget a felbújtók szánalmas életének, egy lány közelségére lesz figyelmes. A többiekkel ellentétben nem vesztette el a józan eszét; komoran, már-már üres pillantással méregeti a férfit. Egy hanyag mozdulattal a csapos felé tolja a poharát. A tiszt, bár nem fedi fel magát, máris a markában érzi a lázadókat. Az éjsötét hajkorona takarásában ugyanis egy hosszú, szájtól fülig terjedő vágás bújik meg. Ezek szerint egy Vöröst sodort az útjába az élet. Az arisztokrácia után az ő csoportjuk kapja a legtöbb elismerést. A meghosszított száj ugyanis egyértelműen az örömszerzésre utal, ezek a nők még az átlagpolgárnál is többre képesek, ha egy nagyobb összeg forog kockán. Emellett pedig úgy ismerik a város apraja-nagyját, mint a tulajdon tenyerüket.

­– Ha hihetünk a pletykáknak – simít végig a fürtjein. – Runa Way több, mint harminc embert tett el láb alól.

– A legtöbbje féreg volt, mint az ott – bök a holtsápadt vendég felé, aki az imént a karjába csimpaszkodott. – Te is lelőhetnéd, nem esne bántódásod. Nyomorék senkiházi az összes!

– Csak bábuk, akiket bárki kedvére ráncigálhat. Voltaképpen mindkettőnk sikere bennük rejlik.

A társalgást a feléjük törtető mamlasz szakítja meg. Véreres szemeiben a gyűlölet forró tüze izzik, üvöltésre nyílt szája láttatni engedi sárga, aránytalan fogait. Markában egy törött borosüveget szorongat, és teljes testsúlyával a lány felé vetődik. Száját artikulátlan ordítás hagyja el, öklével pedig lecsap a porral és festékkel elmaszkírozott orra. A lovas könnyűszerrel kitérhetne az útjából, ám a terve másképp szól. Összeszorított fogakkal tűri az ütéseket, míg meg nem érzi a puskapor összekeverhetetlen szagát. Hangos nyögések közepette rázza le magáról a holttestet, majd bevetve sokat gyakorolt, szelíd pillantását, hálálkodva fordul az egyenruháshoz. Igaz, nincs ideje köszönetet mondani, mindössze egy elkapkodott ölelésre futja tőle. Meg sem várja a reakcióját, úgyis pontosan tudja, mire számíthat. Maximum egy ajánlatot kapna, hogy legyen a szeretője. Ő már megtette, amire hivatott. Hosszú léptekkel szeli át a szobát, majd a feltűnés elkerülése végett az ajtóban strázsáló fiúnak ütközik. Néhány másodpercnyi szitkozódás után megcsapja a pusztai éjszaka homokízű, szeles illata.

Gyorsnak kell lennie. Nem tétovázik, nem néz hátra, csak megy előre, a kerítéshez, ahova kikötötte a lovát. Hirtelen egy, az állat körül sündörgő alakra lesz figyelmes. Sebes mozdulatai elárulják, hogy rosszban sántikál, a gyér fényben megvillanó kése pedig le is leplezi a tervét.

Gyorsnak kell lennie. A felvágott szájú lány gondolkodás, és a bűntudat leghalványabb jele nélkül vetődik előre, a bicskáját pedig a merénylő torkába szúrja. A patkók, a hosszú, kócokkal tarkított sörény, a sárral átitatott, ormótlan bakancs, a kötél, ami a társát tartja – mindent beborít az éjfekete, ráncos bőrből kiserkenő vérzuhatag. A nő már az első szúrásba belehalt, de a lány nem éri be ennyivel. Tudja, hogy nem számít, de elveszti az eszét. Nem hagyhatja megtorlatlanul, hogy megtámadták az egyetlen élőlényt a világon, akiben feltétel nélkül megbízik. Tudja, hogy ennek a gyilkosságnak hála, szembement a saját elveivel, de nem érdekli. Őrült, végeláthatatlan tombolásba feledkezik, akárcsak egy vadállat, akit napokig éheztettek. Kicserepesedett ajkait vodkaízű üvöltés hagyja el. Egyszerre élveteg és keserű, boldog és szomorú, szabad és lekötött. Látja a holttestet, de nem hisz a biztonságban. Nem fogja fel, hogy többé nincs értelme küzdenie. Végül egy erőteljes kiáltás vet véget a dühének.

– Te megőrültél? Hagyd már abba, bakker! Szerinted mégis hányan fognak idejönni, ha meglátják a vén sarlatán hulláját?

A fiú az, akinek az imént nekiment. Az őrmester mögött áll. Ő szótlanul nézte végig az akciót. A lány arcán gunyoros mosoly szalad végig. Hát persze. A pórnép senkit sem izgat. Nem is vár tovább. Eloldozza a kötelet, felpattan a kanca hátára, majd dél felé vágtat. Azért búcsúzóul megpörgeti a bicskáját az ujjai között, majd elhajítja azt. Anélkül, hogy arrafelé fordítaná a fejét, megbizonyosodik róla, hogy célt ért a találata: a tárgy süvítése, és a keserves ordítás elárulja, hogy a fegyver a fiú vállában kötött ki.

A patkódobogás bizonyára felverné a közelben alvókat, ha nem járnának magányos vidékeken. Itt nem csak az érzelmek haltak ki, hanem az emberek is. Egy lélek sem kószál a homokbuckák közt, egy fűszál sem dugta ki a fejét a száraz talajból. Az égen ébenfekete felhők gyülekeznek, jelezve ezzel a közelgő veszélyt. Órákon át rohannak a semmibe, mire elered az eső. A lány már megint mosolyog, de ezt a görbületet nem a lenézés, a megjátszás, vagy a szarkazmus ültette a megsebzett arcra. Ez a győzelem diadalittas ragyogása. A tudaté, hogy nem hiába fáradozott annyit.

Fél napig száguldoznak étel és ital nélkül. Nem alszanak, de a szervezetük már megszokta a nélkülözést. Igaz, néha kissé meginog a hitük saját magukban. A lány arra gondol, az elméje tréfát űz vele, amikor észrevesz egy másik lovast. Nyugat felől közelíti meg, a futása gyors és kecses, amiből arra következtet, hogy vele ellentétben nem került bajba. Vagy ha mégis, a fogadó, amit megfertőzött, nincs olyan messze tőlük. Néhány perc múlva alkalma nyílik alaposabban megfigyelni tettestársát. Arcán kisebb-nagyobb foltokban kitűnik eredeti, hófehér bőrszíne, fekete pillantását megrendíthetetlenül szegezi előre. Egy határozott, komor biccentéssel üdvözli a másikat, de nem feledkezik holmi felszínes csevegésbe. Hősnőnk egy elnyomott sóhajjal reagálja le a történteket. Hiába, mindig is ilyen volt, és sosem fog megváltozni. A keménységével vegyített elszántsága miatt tisztelik annyira. Ezzel tartja össze őket. Ez az, amiért kiemelkedett közülük, és a vezérükké vált.

Szinte egyszerre érnek a parthoz. A tenger mellett egy idősödő úr áll karba font kézzel, mellette pedig egy nyurga kamaszfiú szobrozik kissé esetlenül. Meg-megrebbenő pilláit, sápadt arcát, és az állán átfutó, minden bizonnyal frissen ejtett vágást elnézve az újoncok közé tartozhat. Talán most készül az első bevetésére.

– Ő az, akiről beszéltem – vigyorodik el a férfi. – Íme, a világ megrontója, Runa Way!

A három tapasztaltabb szektatag úgy néz össze, mintha valami súlyos titkot fednének fel negyedik társuk előtt. A foltos arcú nő megtörli izzadtságtól csillogó homlokát, majd kezet nyújt a fiúnak.

– Ne hagyjátok, hogy elbízza magát. Attól még, hogy elcseszte, nem lesz sztár. Csak megnehezítette a dolgunkat.

– Ha úgy vesszük, még meg is könnyítettem, Clio! – forgatja meg a szemét, majd mosolyogva a zöldfülűhöz fordul. – Runa vagyok, ha úgy tetszik, a világ megrontója. Téged hogy hívnak?

– Khylin.

A felvágott szájú lány bólint, mint aki megértette, amit mondtak neki. Még maga is furcsállja, mennyire el vannak tőlük ájulva a tinédzserek. Persze, megérti a rajongásukat. Nem mindenki képes kitörni a ketrecből, és megtagadni a megtagadhatatlant. Aki mégis megteszi, két dologra számíthat: az egekig repítő tiszteletre, és a Pokolba taszító megvetésre.

– Frad, gondolom, mindent elmondtál Khylinnak, amit tudnia kell – emelkedik meg Clio szemöldöke. –, szóval feltételezem, tud a célunkról, a módszereinkről, a szabályainkról, melyek megszegése esetén…

– A szeretet egy évezrede nem létezik. Vagyis, azt hitték, nem létezik, de néhány éve mégis rátaláltak – Khylin úgy beszél, mintha a tanára előtt felelne a jobb jegy reményében. Érezhetően bizonyítani akar, megmutatni, hogy helye van a szektában. – Nem derült ki, hogyan és mikor leltek rá, csak annyit tudni, hogy egy tudóscsoporthoz fűződik az egész, akik Fehérekként emlegették magukat. Ezért is vettük át a nevüket. Frad volt az egyetlen, akinek sikerült lefizetni az államot, és megmenekülnie, természetesen csak azután, hogy megfogadta, soha többé nem kísérletezik efféle gazsággal. Persze, nem tartotta meg a szavát – somolyog, miközben a mesterére sandít. – Fiatalokat toborzott maga köré. Olyanokat, akik bíznak a változásban. Az ő feladatuk az, vagyis, pontosabban, a miénk, hogy felkeressük a világ leglátogatottabb helyeit, és legtekintélyesebb embereit, hogy behintsük őket a titkos porral. Ezáltal rengeteg helyre eljut a szer, mind, és mindenkire hatással lesz, aki érintkezik az adott hellyel, vagy személlyel. Persze, van hátulütője is a dolognak. A tudósítások szerint az emberek ötven százaléka az érintkezést követő tizenkét órában meghal, tíz százaléka élete végéig lebénul, tizenöt százaléka öngyilkosságot követ el, a maradék meg… nos, ők csatlakoznak a lázadókhoz. Sosem fogják cserben hagyni őket. Ezért kell a vágás – érinti meg a megsebzett felületet. – Az elkötelezettségre utal. A nők gyakran játsszák ki a dolgot azzal, hogy a szájukat hasítják fel – húzza össze a szemét Runát méregetve. – Így azt hiszik, prostik vagytok, és csak segíteni akartak némi borravaló fejében.

– Ezért ránk támadnak, egy kedves, és befolyásos úr a segítségünkre siet, mi meg hálából megöleljük, és a ruháján hagyjuk a port – csettint a lány nevetve. – Látom, Frad ismét kitett magáért.

– Na, és ezt tudod, mi vár az elbukottakra? – lép elő Clio. A hangja erőszakos, és számonkérő. Runa hátán hideg borzongás fut végig, amint felrémlenek előtte saját avatásának emlékei. Őt Clio tette Fehérré, és nem bánt vele túl kegyesen. Addig gyötörte, amíg el nem sírta magát. A szüleiről, az otthonáról, a múltjáról faggatta, az érzelmeivel játszott. Így jött rá, hogy vannak érzelmei. Így lehetett biztos benne, hogy helye van a szektában. Ezek után már nem is tűnt olyan fájdalmasnak, hogy egy életre szóló nyomot hagyott az arcán a késével. Ahogy Khylinra néz, egy pillanatra elmereng azon, Frad milyen bánásmódban részesíthette. Való igaz, a szektájuk sosem a gyengéd módszereiről volt híres.

– Halál – sötétül el a fiú tekintete. – Kínzás, csonkítással vegyítve. Addig faggatnak, amíg nem köpsz, de mindig többet akarnak. A végén már beszélni sem tudsz, de csak ütnek és ütnek, megállás nélkül. Napokig éheztetnek, és hagyják, hogy a saját véredben fürödj. De nem ölnek meg. Arra csak pár nap múlva, a nyilvános kivégzésen kerül sor. Addigra már az összes ujjpercedet elveszítetted, meg talán az orrodat, a füledet és a nyelvedet is. Úgy húznak maguk után kötélen, mint egy nagy zsákot. A tömeg rohadt étellel, és fekáliával dobál, meg kövekkel, de azzal nem céloznak a fejedre. Nem hagyják, hogy elájulj. Kifeszítik a szemedet, és egy tükör elé visznek. Látod a tömeget, látod magadat szenvedni, és látod, ahogy a halálodat kívánják. Felsorolják a bűneidet, felolvassák az emberek neveit, akik miattad haltak meg, aztán veled és végeznek. Szépen, lassan kivéreztetnek. Egyesével vágják fel az ereidet, és szinte már nem is vagy magadnál, amikor meghalsz. De azért az utolsó emléked az lesz a világról, hogy mind-mind gyűlölnek, és nem a semmiért. Mert megérdemled a sorsod. Mindenki így jár, aki a rendszer ellen szegül.

Csend telepszik a sivatagra. Még a szél zúgása is alábbhagy kissé, mintha megérezte volna, hogy sorsdöntő kérdésekről esik szó. Runát a hideg rázza, és biztosra veszi, hogy Cliót, és Fradet is hozzá hasonló gondolatok gyötrik. Annak idején ők is ilyen könnyedén, szemrebbenés nélkül számoltak be minderről? Belegondoltak egyáltalán, hogy mindez már annyiszor megtörtént, és egy nap akár nekik is hasonló borzalmakon kell keresztülmenniük? Megéri-e ez a sok fájdalom csak azért, hogy szebb legyen a világ?

– Nap, mint nap emberéleteke oltunk ki. Gyakorlatilag az a tervünk, hogy kiírtsuk a világ lakosságának háromnegyedét, úgy, hogy mindeközben mi is bármelyik pillanatban meghalhatunk – sorolja Clio monoton hangon. – Ennek ellenére mégis csatlakozni szeretnél a Fehérekhez?

– Nézzétek, megértem, ha őrültnek tartotok – süti le a szemét zavartan. –, de nem hinném, hogy a világ lehetne ennél rosszabb. Mi… rosszat teszünk az emberekkel, de pont ez az, amivel megmentjük őket. Aki meghal, többé nem szenved. Aki túléli, az erős. Köztünk a helye. A végén már csak túlélők maradnak, és…

– Itt vannak! Lassan mennünk kell.

Runa még sosem volt olyan hálás senkinek, mint most Fradnek. Nem is olyan régen pont úgy viselkedett, mint Khylin. Mondvacsinált érvekkel igyekezett meggyőzni másokat, de legfőképpen magát, hogy jól cselekednek. Majdnem fél év kellett hozzá, mire felhagyott ezzel a szokással. Elfogadta, hogy ebben a játékban nem ők a jófiúk. Ők a felmentősereg, ám még így is csak egy fokkal jobbak, mint a többiek. Azóta nem locsog össze-vissza. Elfogadja a helyzetet, és teszi, amire hivatott. Megvezet másokat. Csábít, csal, ha kell, szerepet játszik, és átejt embereket. Gyilkol. Betör épületekbe. Megugrik a szívverése, ha észreveszi a vágást egy másik emberen. Aztán észrevétlenül nekimegy, átadva ezzel a port, amit az illető majd elhint a munkahelyén, majd a gyanú elkerülése végett kárt tesz a szövetségesében. Például, beleállítja a kését a vállába.

Nemsokára ki is köt a ladik. Nem valami nagy, csoda, hogy eddig nem esett szét. Távolról sem nevezhető biztonságosnak – ez kell ahhoz, hogy ne rabolják el a nagyravágyók. Clio leveszi a kantárt és a nyerget a lováról, majd útnak ereszti az állatot. Ezután Frad és Khylin társaságában csatlakozik a csónakban ülőkhöz, és az élményeikről faggatja őket. Már éppen elindulnának a következő bevetésre, amikor a legújabb tag a parton szobrozó lányra kiált.

– Te nem jössz?

Runa már a lován ül, és indulásra készül. Nincs nála több por, az összeset átadta Cliónak, amíg a csónakra vártak. A fekete kontaktlencse takarásában megbúvó zöld szempárra szomorú belenyugvás telepszik, amint a távolba nyúló hullámokat kémleli.

– Kizárt – feleli kimérten. – Az emberek ismernek. Idő kérdése, és megtalálnak. Ha feladom magam, azzal időt nyertek.

A veteránokat nem éri meglepetésként a bejelentés, Khylinnak azonban beletelik néhány másodpercbe, mire felfogja az elhangzottak jelentőségét.

– De akkor… ez azt jelenti, hogy te…

– Igen, Khylin. Meg fognak ölni. Tudod, mi a legszebb ebben az egészben?

Gyakorlott mozdulattal húzza fel magát a kanca hátára. Keze a kantáron, lába a sarkantyúban, büszke, eltökélt mosoly a felsértett arcán. Készen áll a vágtára, készen áll a halálra. Azonban előtte el kell oszlatnia a nevét övező félelmeket. Meg kell mutatnia, hogy nem az őrültség hajtja előre.

– Azt fogják hinni, legyőztek. Pedig nem. Valójában már akkor vesztettek, amikor a szeretet megfertőzte az első emberüket.

Ennyit mond, majd visszafordul. Nem néz hátra, mert nem kíváncsi az emlékekre, amik hozzájuk kötik. Az emberekhez, akiknek annyit köszönhet. A mindig mogorva, erőszakos, katonás, ám segítőkész és hősies Cliónak, Fradnek, a férfinak, aki nélkül még csak esélyük sem lenne elhozni a jobb világot, és Khylinnak, az utolsó újoncnak, akivel beszélt, és aki felidézte előtte a régi önmagát: a fiatal, tapasztalatlan Runát, aki hitt a Fehérek tervében.

– Mindig a jók győznek – súgja a paripa fülébe. – Mindig mi győzünk.