„One friend left to sell clothes
One works down by the coast
One had two kids but lives alone
One's brother overdosed
One's already on his second wife
One's just barely getting by
But these people raised me
And I can't wait to go home”
Az üzlet ablakán alig lehetett kilátni a heves esőtől, ami elkapta a
várost. Csak elmosódott, fekete kabátos és esernyős foltokat lehetett kivenni.
A nő követett egy lecsorduló esőcseppet a szemével, majd sóhajtva visszafordult
a munkájához. Azelőtt soha nem gondolta volna, hogy ott ragad abban a kis
bevásárlóutcában. Mindig is kalandvágyó volt, soha nem szeretett egyhelyben
maradni, mégis ott kötött ki és ott is marad, mert túl sok pénzt nem tud
szerezni egy ilyen munkából. Felkapta az összehajtott ruhákat, majd elindult
velük, hogy a helyére rakja őket. Rámosolygott a próbafülkénél álló barátjára,
mert el is felejtette, hogy tegnap este összevesztek. Egyikük se érezte
boldognak magát ott, ezért szükségük volt a kapcsolatukra, de tehetetlenségüket
sokszor egymáson vezették le. Válaszul kapott egy halovány mosolyfélét, de
érezni lehetett a feszültséget mögötte. Egy vásárló hirtelen megkocogtatta a
vállát, ő pedig megfordulva automatikusan megkérdezte, miben segíthet. A
választ alig észlelve nézte a halványszőke hajat, amitől eszébe jutottak a régi
emlékek. Érezte, hogy lassan haza kéne mennie.
***
A hullámok egyre erősödtek a széllel együtt, hidegre fordult az idő. A
korábban vígan strandolók mind bevonultak az étterembe, így nagy volt a
forgalom. A konyhából kiáradt a halszag és érezni lehetett a fűtött helységben
az izzadtságot, de alapjában véve jó hangulat uralkodott. Az italos pultnál
álló férfi mosolyogva fogadta a vendégeket és szolgálta ki őket meleg teával,
hogy átmelegedjenek. Nagyjából elégedett volt a helyzetével, de azért mindig
ott bujkált benne egy kis szomorúság, amit igyekezett elnyomni. Emlékezett még
egy régi délutánra, amikor kint hasonló szél tombolt és ők a parton
szaladgáltak. Akkor még az épület egy régi csónakház volt, amit nem használtak,
csak később alakították ki tengerparti vendégházzá, ami jó időben nyitott volt,
rossz időben – mint azon a napon – pedig zárt. Soha nem képzelte, hogy ott fog
dolgozni, ahova egykor titokba belopakodott a barátaival, de így alakult.
Remélte, hogy hamarosan hazatérhet úgy, mint a régi szép időkben.
***
A képernyőn gyorsan váltakoztak a képek, a sorozat egyre izgalmasabb lett.
A férfi a fotelben ülve nézte az adást, de a történéseket nem igazán érzékelte
benne, mert nem tudott rá koncentrálni. A fejében egyszerre kavargott a valaha
boldog kapcsolata és családja, különböző kódok és programok, amik a munkájához
kapcsolódnak és régen eltemetett emlékek egy boldog kamaszkorról. Soha nem volt
az az otthonülős típus, mindig menni akart valahová és mindig életvidámnak
látszott, de akkor ennek nyomát se mutatta. Kikapcsolta a tévét és a konyhába
ment, hogy összeüssön valami gyors vacsorát. Áthaladt a nappalin, csupasz falai
már szinte gúnyolódtak rajta. Nem voltak képei, vagy elvitték őket, vagy párat
ő maga rakott el, egyetlen fénykép maradt a polcon a külföldről hozott
emléktárgyak mellett. A fotón egy nő mosolygott két kislánnyal, a háttérben
pedig egy játszótér alakja rajzolódott ki. Akárhányszor elment mellette,
akaratlanul is rápillantott. Egyedül volt, pedig szüksége lett volna
társaságra. Talán neki is ideje lenne hazamennie.
***
A házban csend uralkodott, alig mozdult valami, így a telefon éles csengése
nagyon hangosnak hatott. Az íróasztalnál ülő lány kizökkent a merengéséből és
fogadta a hívást, miközben előhúzott egy jegyzettömböt és írni kezdett. A
szobában nagy volt a káosz, mindenhol papírhegyek álltak, ahogy az egész
házban. Mikor mások is ott lézengtek, körbelengte egy általános szomorúság és
feszültség, amiről viszont senki nem volt hajlandó beszélni. Már eltelt egy
hónap a történtek óta, de a gyász még mindig mélyen bennük volt, mert mindenki
elfojtotta. A családtagoknak ki kellett volna állniuk egymás mellett, de
egyedül maradtak. A nő frusztráltan letette a telefont, majd folytatta a
számítógépen elkezdett könyvelést. Szemében alig észrevehető könnyek gyűltek, ő
pedig megpróbálta visszanyelni a sírhatnékját. Az ablakon kinézve visszagondolt
egy régi napra, amikor a távolban látszódó szántóföldeken töltötte ideje nagy
részét és már szinte látta rajta a futó alakokat. Bár otthon ült, mégis
hazavágyott.
***
A helyiség csak úgy zengett a kiabáló hangtól és az edények
csörömpölésétől. A konyhaasztalon még a vacsora maradékai voltak, egy nő a
idegesen mosogatott, miközben csak úgy mondta a magáét a férjének. A férfi az
asztalra támaszkodva, lehajtott fejjel próbálta megőrizni a hidegvérét és nem
visszaüvölteni. Mikor felesége befejezte, ránézett és csak egy szomorú
mosollyal megrázta a fejét, majd kiment. Tudta, hogy a nőnek nehéz hete volt,
de elege volt belőle, hogy mindig őt veszi elő, ha valami baja van. Szerette
őt, de ezt nehezen viselte, ha meg visszavágott volna, akkor ő lenne a hibás. A
hálószobába érve levágódott az ágyra és elővett egy régi képét. Az esküvői
fotón nem csak a mennyasszonyt nézte, akivel már évek óta nem találkozott,
pedig akkor vidáman mosolygott mellette vőlegényként, hanem a körülöttük
összegyűlt alakokat is. Hirtelen érezte, mennyi mindent vesztett el az évek
alatt és hirtelen nagyon honvágya lett. Még soha nem akart ennyire hazatérni.
***
A felrázott sör elkezdett kiáramlani a dobozából, amint felnyitották azt. A
férfi szitkozódva a szájához emelte és megpróbált minél többet felszürcsölve
megmenteni. Beleszívott cigijébe, majd sóhajtva leült a balkon padlójára.
Remélte, hogy unokatestvére nem ér haza túl hamar, mert tudta, hogy megint
kiakadna, ha alkohollal a kezében találja őt ott. A pokolba kívánta az egész
helyzetét, de még nem sikerült rendes munkát találnia, így nem tudott megállni
a saját lábán és egy ideig még elfelejthette az egyedül élés lehetőségét. A
szüleitől nem akart pénzt kérni, mert ahhoz oda kellett volna mennie, ilyen
állapotban és helyzetben pedig nem tudott volna eléjük állni és a szemükbe
nézni. Valahol az elméjében még felsejlett egy ígéret, amit magának és egy
lánynak tett, hogy felhagy ezzel az életmóddal, de képtelen volt. Egy
könnycsepp csordult le az arcán és azt kívánta, bár hazamehetne.
***
Egy nyitott tetejű furgon majdnem százzal száguldott az úton, ami egyre
rosszabb lett, ahogy a célja felé közeledett. A benne ülő srác szomorú
mosollyal bámult előre, néha oldalra pillantva, ködbe vesző dombokat és
gondosan művelt földeket maga körül. Még jól emlékezett rájuk, meg a mindig
esős tájra, ami még Angliához képest is túlzásnak tűnt. Kissé bűntudatot érzett,
mert régen nem járt erre. A családját is ritkábban látta, mióta végleg
elköltözött és más utakon járt, de igazi otthonát már évek óta nem látta.
Valahol mindig nyomasztotta a gondolat, hogy ideje lenne visszatérnie, de
megpróbálta elfojtani. Nem tudta, mennyi minden változott azóta, mert az
üzenetek ritkultak, aztán el is felejtődtek. Ahogy meglátta a jól ismert
dombot, végre úgy érezte, sok év honvágy után hazaért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése