2017. szeptember 17., vasárnap

A különleges

Sziasztok!
Igaz, egy meglehetősen késői órában, de mégis sikerült hoznom egy új bejegyzést ezen a héten is. Tudom, hogy nagyjából minden novella előtt megemlítem, hogy mennyire izgulok miatta, de tudjátok mit? A mostani már csak abból a szempontból is különleges (ne erőltesd, Maja, még mindig nincs humorod) hogy ettől kicsit sem tartok, hála egy nagyon jó barátomnak, aki a kedvemért vagy ötször átnézte a történetet. Bizony, nem a semmiért kértem meg erre a leányzót, ezt az írásomat még júniusban beküldtem egy pályázatra, erre fel volt a nagy igyekezet - végül nem kerültem be a díjazottak közé. Azért annyira nem vagyok elkeseredve, tekintve, hogy így mindenféle szerzői jogos cuccok nélkül, szabadon tölthetem fel ide az írásomat. 
Most pedig, hogy elpofáztam a fél bejegyzést, csapassuk azt a novellát ;)
Jó olvasást! 

Maja

Műfaj: romantikus, dráma
Szereplők: művészlélek lány, nőcsábász srác, badass pultos
Időpont: 2017. április
Egyéb megjegyzés: lehetséges, hogy a novellát egyszer csak törölni fogom a  blogról. Ez annak lesz köszönhető, hogy befejezem a regényemet, amit szintén rátukmálok az internet népére, és ugye ez a regény a novellán alapul. Nem mondom, hogy 100%-ban ugyanazt írja le, elég nagy változásokat vittem belé, de lesznek benne hasonló elemek is. 

****
 
Sebesen szeljük át a külvárost, a HÉV kattogása szinte széthasítja a dobhártyámat. Emlékszem, régebben is kedveltem az efféle zajt, de már nem tudnám megmondani, mi vonzott benne annyira. Ma már nyomósabb érvekre támaszkodom. Ez az egyetlen, ami túlvilágít a sötétségen. A tudat, hogy nemsokára szabadjára engedhetem az érzéseimet, felülkerekedik a lelkemben tomboló halálos hurrikánon.
Nyílik az ajtó, szöszmötölés zaja üti meg a fülemet, és máris kevesebb utast szállít a szerelvény. A ceruzám végét rágva figyelem a papírt, amit már vagy két órája a kezemben tartok. Valami hiányzik. Nem hagyhatom így itt! Úgy érzem, nem sikerült teljesen visszaadnom, milyen is volt ő valójában. A haja, az stimmel, sötétbarna, hullámos, és éppen csak, hogy belelóg a homlokába. A szeme egy árnyalattal világosabb, az állát enyhe borosta fedi, és a kedvenc sötétkék felsőjét viseli. Az ajkán pedig a jól ismert mosoly játszik…
Most döbbenek csak rá, mit rontottam el, de már nem nyílik alkalmam kijavítani a hibámat. Egy enyhén magas hang közli, hogy ideje indulni, ugyanis megérkeztünk a végállomásra. Szívem szerint megállítanám az időt, hogy befejezzem a rajzom, de erre sajnos nincs lehetőség. Pedig ha lenne, bizonyára jobban feldobna a rózsaszínes égbolt látványa, ami az utcára lépve fogad. A szemem sarkából figyelem, ahogy a jármű befut a helyére. Nem állom meg, hogy ne erőltessek magamra egy kaján vigyort, amint elképzelem, mit szólnak majd, amikor reggel meglátják Dávid képmását.
Lassú, megfontolt léptekkel vágok neki a városnak. Kicsit császkálni szeretnék, figyelni a körülöttem lévőket. Beleőrülnék, ha azonnal oda mennék. Ki kell kapcsolnom az agyam. Vagyis, pontosabban fogalmazva, ki kellene kapcsolnom, pihenni, és elengedni a múltat, bármi is történt velem. Legalábbis, a pszichológusom szerint ez lenne a legjobb megoldás. Na, ja, mert ő aztán rohadtul ismer!
Rühellem azt a nőt. Klisékkel tömi a fejem, miközben azt hiszi, mindent tud rólam, én meg majd jól feltárom neki a lelkem. Na, arra várhat! Sosem fogom megérteni, mit éreztek a szüleim, amikor elküldtek hozzá, de hogy nem voltak teljesen józanok, az tuti!
Nem voltak józanok… Ő sem volt az azon az éjjel… És én sem fél évvel azelőtt. Meg utána sem, bár az akkori mámoromat hiba lenne az alkohol számlájára írni. Más okozta a bódulatot.
– Juj, bocsi, nem akartam neked menni, csak…
Értetlenül nézek magam elé, fel se tűnt, hogy nekiütköztem valakinek. Tekintetemből valószínűleg nem sok biztató olvasható ki, ezért is néz rám olyan aggódva a fiatal pár, akikbe belebotlottam. Nagyjából korombeliek lehetnek, talán pár évvel idősebbek nálam. A lemenő Nap fénye vörösesre festi a lány haját, a fiú arcának pedig valami különös, ismeretlen ragyogást ad. Bár lehet, hogy ez csak a szemének tudható be, azoknak a tágra nyílt szemeknek, melyeket egy pillanatra sem szakít el a párjától.
Nem szeretném a bocsánatkéréseiket hallgatni, így jobb híján sarkon fordulok, és folytatom az utam a végtelenbe. A világ legnagyobb mázlistájának tudhatnám magam, ha betiltanák az utcán való enyelgést. Nem, a legtöbb emberrel ellentétben nem csak azzal van problémám, amikor egy szerelmespár úgy érzi, hogy a fél kerület kíváncsi rá, hogyan esnek egymásnak, engem már az egészen apró dolgok is kihoznak a sodromból. A feledhetőnek vélt, mégis aranyos jelzések a másik felé. A nevetgélő, kézen fogva sétálgató párocskák, akiknek semmi sem szegheti kedvét, az édesen elsuttogott szavak, és a titkos összemosolygások. Ezek olyan dolgok, amiket nem kaptam meg Dávidtól, mert nem kaphattam meg tőle, az ugyanis ellentmondott volna a megállapodásunknak.
Megállapodás. Te jó ég, hogy én mennyire rühellem ezt a szót! Százszor, ezerszer, tízezerszer jobban, mint a naplementében andalgó párocskákat. A mai napig nem tudom felfogni, hogy mondhatott ilyet Dávid a kapcsolatunkra, miért akarhatta, hogy ne hozzuk nyilvánosságra, mi történik köztünk. Bár, ami azt illeti, bizony nem az én malmomra hajtotta volna a vizet az igazság... Lefogadom, a fél suli rólam pletykált volna, ha a fülükbe jut a hír, hogy lefeküdtem Dáviddal. Persze, az senkinek sem bökte a csőrét, amikor egy agyonsminkelt plázacicát vitt ágyba, bezzeg ha egyszer kiderülne, hogy én is beálltam a sorba… Tuti, hogy nem tudnám tisztára mosni a nevem.
Az esti szél keményen az arcomba csap, sötét tincseimet kíméletlenül a homlokomba húzza. Kénytelen vagyok felrángatni a bőrdzsekim cipzárját, már ha nem akarok megint hetekig zsebkendőkkel, meg gyógyszerekkel mászkálni. Anya azt mondja, azért érnek utol ilyen hamar a betegségek, mert az utóbbi időben teljesen befordultam. Már nem találkozom a barátaimmal, nem járok el futni, és a jegyeim is vészesen romlani kezdtek. Nem érti meg, min megyek keresztül, még ha eszméletlen erősen próbálkozik is. De mégis mit láthat ő az egészből? Az életvidám kamaszlánya egyik pillanatról a másikban szívszaggató sírásban tör ki, fogja a mappáját, meg a bőrdzsekijét, és a nyakába veszi a várost. Nagyjából éjfél körül, ha hazaesik, akkor már valamivel nyugodtabb, de még mindig túl rövid válaszokat ad, amiknek semmi értelmük. Vagy legalábbis, nem hozhatók összefüggésbe a korábbi tetteivel.
Egyre távolodom a megállótól, már alig látom a körvonalait. Ám annál élénkebben rajzolódik ki előttem egy sármos arc, egy felém nyúló kéz, egy kedves mosoly és egy elegáns szmoking képe. Tisztán él az emlékezetemben a megismerkedésünk pillanata, a mai napig minden egyes percét vissza tudom idézni. Pont úgy, mintha tegnap történt volna.

*
Minden november közepén kezdődött, a szalagavatón. A legjobb barátnőmet az egyik végzős elhívta az eseményre, de ő nem akart egyedül megjelenni, így hát megkért, hogy kísérjem el. Eleinte húztam a számat, semmi kedvem nem volt a bálhoz, ráadásul attól tartottam, egész végig egyedül leszek. Előre kiszámítható volt, hogy Blanka végig a kiszemeltjével fog flörtölni, azzal a magas sráccal a 12/B-ből. Persze, nem akartam bunkó lenni, így hát beadtam a derekam. Már javában folytak a szülőkkel, ismerősökkel járt táncok, én pedig egyre inkább untam magam. A hajammal babráltam, azon morfondíroztam, miért hagytam a fodrásznak, hogy begöndörítse, amikor világéletemben imádtam az egyenes tincseimet. Szó se róla, nem vagyok, és soha nem is voltam eltelve magamtól, de úgy vélem, egy kis egészséges önbizalom senkinek sem árt. Csakhogy ez ott, nekem, hullámos tincsekkel, fidres-fodros ruhában, a szalagavató kellős közepén leírhatatlanul hiányzott, már majdnem el is feledkeztem róla, hogy is néz ki egy magabiztos ember. Ám sajnos, – vagy szerencsére – pár perc múlva a saját bőrömön tapasztalhattam meg, milyen is a mindent elsöprő önbizalom.
Unatkoztam, elfáradtam, és alapjában véve semmi kedvem nem volt a tánchoz. A terem sarkában megpillantottam Blankát három-négy idősebb diák társaságában, így kapva-kaptam az alkalmon, hogy elköszönjek tőle, és végre lelépjek. Igen ám, csakhogy – hála a tömegnek – ez nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy azt elterveztem. Sűrű bocsánatkérések és lökdösődések közepette verekedtem át magam a diákok és rokonok tömkelegén, és már majdnem megszólítottam a barátnőmet, amikor hirtelen valaki megsimította a karomat. Nem úgy, mint amikor udvariasan közölni akarnak veled valamit, de nem is úgy, mintha félre akarnának lökni. Volt valami abban az érintésben, valami sugárzó puhaság, ami arra késztetett, hogy forduljak meg, és még várjak egy kicsit a búcsúval. Akaratlanul is eljutott az orrcimpámig az illető férfias illata, a lábaim szinte önálló életre keltek. Megpördültem a tengelyem körül, a következő pillanatban pedig a gimi valaha élt legnépszerűbb diákjával, Hollósy Dáviddal néztem farkasszemet. A szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Gyorsan végig pörgettem magamban, mit is akarhat tőlem, de semmi logikus nem jutott eszembe. Sosem beszéltem még azelőtt a sráccal, mindössze néhány infót szedtem össze róla a három év során, ami alatt a gimnázium padjait koptattam. Tudtam, hogy focizik és úszik, néha kondizni is eljár, de mégsem az a tipikus izomagy, sőt a helyén van az esze. A haverjai általában HD-nek hívják, nagy partiállat hírében áll a srác, és kilencedikben ő töltötte be a műsorvezető szerepét a gólyaavatónkon. Ó, és mielőtt elfelejtem, ha a fél sulit nem fektette meg, akkor én egy pálcikaembert nem tudok lerajzolni.
– Hova sietsz, Dóri? – kérdezte egy féloldalas mosollyal a szája szélén. – Még csak most kezdődik a buli…
Meglepett, hogy tudta a nevemet. Nem azért, sosem számítottam lúzernek, ismertem pár embert a suliból, idősebbeket és fiatalabbakat egyaránt, de valahogy sosem vitt rá a lélek, hogy a legnépszerűbbekkel töltsem a szüneteimet. Inkább az átlagos, de kedves és vidám emberek társaságát kerestem, meg sem fordult a fejemben, hogy egyáltalán odamenjek Hollósy Dávidhoz.
– Ez a puccparádé nem az én világom! – húztam el a szám kínosan. – Mindenki örül a fejének, miközben hónapokon át szenvedtetek azért, hogy három percig táncoljatok… – Észbe kaptam, rádöbbentem, talán mégsem annyira jó ötlet megosztani Dáviddal, hogy nem rajongok az effajta rongyrázásért. Azon nyomban ki is javítottam magam. – Mármint, ne értsd félre, ügyesek voltatok, meg minden, de ez az egész… Nem az én műfajom!
 Ja, a kemény csajok nem buknak a keringőre! – nevetett fel lazán, majd hirtelen közelebb hajolt hozzám. Nagyot dobbant a szívem, azt hittem, meg fog csókolni, ám az ajkai a szám helyett a fülcimpámon landoltak. – Milyen fura, hogy a legtöbben nem is sejtik, micsoda művész vagy…
Talán hülyeség volt, hogy belementem a játékába.
– Mire gondolsz?
– Hát a rajzolásra. A képeidre, amiket a hétvégén csinálsz. Az egyiken például egy sötétkék felsős alak van, akinek hiányzik az arca…
Egész testemet átjárta a remegés. Hogy ez Dávid érintésének, vagy a szavainak tudható be, talán örökké rejtély marad. Abban viszont biztos voltam, hogy soha, senkinek nem számoltam be a művészetek iránti vonzalmamról, még a szüleimnek, és Blankának sem. Úgy gondoltam, csak kinevetnének, és múló hóbortnak találnák azt, ami valaha a hobbim volt, manapság pedig az utolsó mentsváramat jelenti. Eleinte csak ügyetlenkedtem, aztán, amikor komolyabban kezdett érdekelni a dolog, utánanéztem a témának, és belevetettem magam a sűrűbe. Nem állítom, hogy minden alkotásom csodaszépre sikeredett, de azért a legtöbbre elégedetten gondoltam vissza. Pont akkor, a szalagavató környékén jutottam el arra szintre, hogy megpróbáljak embereket rajzolni. Általában a környezetemből merítettem inspirációt, valószínűleg így lehetett a sötétkék felsős fickónál is… Már csak azt nem értettem, hogy juthatott mindez Dávid fülébe.
– Pár napja találtam meg, ott hagytad a rajzteremben – nézett rám kedvesen.
Rabul ejtett a pillantásával. Arra késztetett, hogy ne kapjam el a fejem, csak vesszek el azokban a mély, világosbarna szemekben, és hagyjam, hogy magával ragadjon a tömeg. A szívem vadul vert, de nem féltem. Nem aggódtam Dávid miatt, a mosolyával biztosította, hogy nem jár el a szája.
– Biztos csak siettem, és elfelejtettem elrakni… – motyogtam zavartan.
– Mekkora mázli! – kacsintott rám cinkosan. – Mondjuk, máskor nyugodtan szólhatnál, ha már egyszer én lettem a múzsád.
Értetlen pillantásom láttán gyorsan megmagyarázta a szavait.
– Tudod, az egy ezeréves felső, még a bátyámtól kaptam, amikor elkezdtem a gimit. Tuti, hogy rajtam láttad. Aztán, nyilván nem tudtál ellenállni nekem, ezért rajzoltad le.
 Ja, valszeg’! – forgattam meg a szemem, de az ajkamon levakarhatatlan vigyor játszott.
Kár tagadni, az első pillanattól megfogott Dávid személyisége és magabiztos kisugárzása, az pedig tovább növelte az iránta mutatott szimpátiámat, hogy érdeklődött a hobbim iránt. Hihetetlenül hiányzott, hogy valakivel felszabadultan beszélgethessek a rajzaimról, még ha az illetőt pár perce ismertem is meg. Nem akartam letámadni a fiút, így óvatosan vágtam bele. Leginkább csak magyarázkodtam, hogy nem is tudtam, hogy az ő pulcsija az. Ő erre azzal jött, hogy biztos a tudatalattim műveli ezt velem, majd tovább faggatózott a műveimről. Élveztem a társaságát, mondhatni, kellemesen csalódtam benne. A pletykákból kiindulva egy fennhéjazó, magakellető baromnak tartottam Dávidot, aki csak és kizárólag magáról, meg a sportról képes beszélni. Kellemes csalódásként hatott, hogy ilyen közvetlen és kedves. Olyannyira jól éreztem magam a társaságában, hogy szinte észre se vettem, ahogy a tánctérre terelgetett. A hangszóróból felcsendült egy nyálas dal, a párok vad ovációba kezdtek, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy ideje lenne lelépni. Kínosan tekingettem a kijárat irányába, ám ekkor megéreztem az ajkait a bőrömön. Egész testemben megremegtem, a karjaim pedig automatikusan a nyaka köré fonódtak. Éreztem, ahogy a csípőmre csúsztatja a kezeit, elintézve ezzel, hogy a többiek pillantása megakadjon rajtunk.  Bár a fiú másokat is megforgathatott az est során, tehát a táncunk semmiféle pletykára nem adhatott okot, mégis leírhatatlanul szerencsétlennek láttam magam, egy életképtelen farönknek, akinek lövése sincs róla, mit kellene tennie. Így hát csak álltam, és hagytam, hogy Dávid irányítsa a táncunkat – ami, megjegyzem, egész ügyesen ment neki.
– Remélem, ennél jobban szeretsz bulizni! – suttogta a fülembe. Bár nem láttam az arcát, mérget mertem volna venni rá, hogy vigyorog.
 Az attól függ, mit értesz buli alatt – válaszoltam. – Ha normális zenére táncolhatok, amit nem a múlt évezredben írtak, és mehetek farmerben, akkor nincs kifogásom a bulik ellen.
 Ma este a haverom tart egy bulit. Nagyjából az egész évfolyamot meghívta, meg még néhány alsóst. Tudod, megünnepeljük, hogy túléltük a szalagavatót komolyabb agyhalál nélkül! – Most került sor arra, hogy egyszerre nevessünk fel. – Ha gondolod, eljöhetnél. A srác az évszázad partijára készül.
Rövidebb gondolkodás után beadtam a derekam. Végül is, miért ne, gondoltam magamban. Már jó pár hete nem nyílt alkalmam kiereszteni a gőzt, úgy véltem, igazán rám férne egy kis kikapcsolódás. Dávidon látszott, hogy feldobta a hír, miszerint az este során is összefuthatunk, rögtön meg is adta a címet. Én meg csak vigyorogtam, mosolyogtam, mint egy hülye, akinek minden álma Hollósy Dáviddal bulizni. Mi tagadás, jó arcnak tartottam a srácot, meg sem fordult a fejemben, hogy az after fenekestül felforgatja majd az életemet.
– De ugye tényleg nem gáz, ha nem veszek szoknyát? – kérdeztem, még mielőtt búcsút intettünk volna egymásnak. – Lehet, hogy kicsit ki fogok lógni.
 Ne már, Dóri, tök mindegy, miben jössz! – hangzott a válasz. Meglehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de mintha azt is elmotyogta volna az orra alatt, hogy „Úgyis lekerül rólad.”.
Nos, akár mondott ilyet, akár nem, végül a jóslat beteljesedett a buli végére. Alapjába véve nem gondolom magam nagyivónak, pontosan ismerem a határaimat, és világéletemben azt vallottam, hogy az ember ne azért menjen el egy házibuliba, hogy aztán másnapra egy emlékképe se maradjon meg az estéről. Ez a parti azonban más volt, mint a többi. A barátaim közül egyedül Blankát hívták meg, aki szinte azonnal levált rólam, és a magas végzős keresésére indult. Nem akartam rajta lógni, inkább elvegyültem a tömegben, és hagytam, hogy beszippantson a hangulat. Egyre több embert ismertem meg, sokakkal beszélgettem és táncoltam, és néhány feles is lecsúszott a nagy tombolás közepette. Sötét tincseim a homlokomba tapadtak, a lábaimon lassacskán eluralkodott a zsibbadás, és már alig láttam az előttem ugráló alakokat. Úgy éreztem, itt az ideje megálljt parancsolni magamnak, és pihenni egy kicsit. Már éppen megindultam volna a közeli kanapé felé, amikor váratlanul egy ismerős arcra lettem figyelmes a tömegben. Magamra erőltettem egy mosolyt, úgy intettem Dávidnak. Kicsit gáznak találtam, hogy már megint nem tudok vele normálisan táncolni, sőt igazán beszélni se. Csak és kizárólag az érdekelt, hogy elverekedjem magam a biztonságot nyújtó ágyig, fel se merült bennem a lehetőség, hogy a srác utánam jön. Pedig pontosan ez történt; sőt mi több, még egy üveget is hozott magával.
– Minden oké? – üvöltött túl az ezer decibellel szóló zenén.
 Le kell pihennem, kicsit sokat ittam! – kiabáltam vissza. Szerettem volna magabiztosnak, és végtelenül lazának tűnni, ám imáim ezúttal sem találtak meghallgatásra; kis híján ráestem Dávidra, még szerencse, hogy el tudott kapni.
 Várj, keresek egy helyet, ahol nyugi van!
Még egyszer meghúzta a kezében tartott üveget, aztán egy laza mozdulattal lepasszolta a mellettünk ugráló lánynak. Egy biztató mosolyt küldött felém, majd finoman maga elé húzott, úgy vezetett ki a részegekkel telezsúfolt, piaszagú nappaliból. Minden egyes mozdulata arról árulkodott, hogy úgy ismeri a házat, akár a tenyerét. Pontosan tudta, hova akar vinni – ez pedig erősen imponált nekem. Nem sokára rá is leltünk egy szobára, ami kifejezetten csendesnek tűnt az előbbi őrülethez képest. Ciki, vagy nem, már nem emlékszem pontosan, hogy nézett ki a helyiség, mindösszesen abban vagyok biztos, hogy egy pihe-puha franciaágy is helyet kapott benne. Kérdés nélkül dőltem végig rajta, mámorítóan hatott rám az a puhaság, ami az ágyneműből áradt felém. A fejemet mintha száz meg száz kalapáccsal ütötték volna, majd’ széthasadt a fájdalomtól. Másra se vágytam, mint hogy aludjak egy nagyot, és másnap az alkoholizálás bárminemű tünete nélkül ébredjek. Nem csoda hát, hogy fél órába is beletelt, mire sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot.
– Kösz, hogy elhoztál. Eskü, behánytam volna, ha még egy percet ott kell töltenem.
Most vettem csak észre, hogy Dávid mindvégig az ágy szélén ült, onnan figyelte a nyűglődésemet. Telt ajkai felfelé íveltek, barna szemeiben sikeresen felismertem azt, amit pár órával azelőtt. Még ha nem is azért vitt fel a szobába, hogy gondomat viselje, profikat meghazudtoló módon hitette el velem, hogy igenis érdekli, mibe keveredtem.
– Sajnos ez a gyengém! – tárta szét a karjait „sajnálkozva”, miközben felhúzta magát mellém. – A jófej és különleges lányok, akik még akkor is pofátlanul dögösek, ha brutálisan kiütik magukat!
Nem álltam meg, hogy el ne nevessem magam. Azt hittem, csak viccel, mert még nem ismertem eléggé. Meg se fordult a fejemben, hogy flörtölni akar velem, még akkor is csak ráztam a fejem, amikor összeértek az ajkaink. Fel se fogtam igazán, mi történik velem, csak akkor kaptam észbe, amikor sikamlós nyelve a fogaim közé csusszant. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, bizony ő se vetette meg aznap éjjel az alkoholt, de furcsamód ez nem érződött a technikáján. Korábban már csókolóztam néhány sráccal, de egyik sem kavart fel annyira, mint a Dáviddal vívott csata. Talán a részegségem számlájára írható, hogy nem löktem el, sőt még közelebb húztam magamhoz. Ujjaim dús tincsei közé tévedtek, keze a derekam és a hátam közt járkált. Végtelen óráknak tűnő percekig feküdtünk az ágyon egymás szájában kutatva, a lábaink összegabalyodtak, és már nem hallottam többé a nappaliban maradtak tombolását. Csak Dávidra figyeltem, a puha kezeire, hullámos hajára, és arra, amit a fülembe suttogott.
– Csak szerintem lenne hülyeség, ha ennyiben hagynánk?
Túl merészen hangsúlyozott, túl szemtelenül nézett rám, és túl izgatóan simogatott ahhoz, hogy ne vágjam le, mire gondol. A szívem automatikusan kihagyott egy ütemet, igyekeztem logikusan megfontolni az ajánlatát, de sajnos nem adott rá lehetőséget, hogy gondolkozzam. Egy szenvedélyes csókkal belém fojtotta a szót, és ezzel együtt magával rántott egy világba, ahonnan eszem ágában sem volt kiszabadulni. Szárnyalni akartam, vele, messzire, egy olyan helyre, ahol több megértésre lelhetek. Dávid kétségtelenül elvette az eszem, még ha egyfajta félelmet is társított az izgatottságomhoz. Meg akartam tapasztalni valami szépet, valami újat, amihez eddig nem volt szerencsém. Te jó ég, mi értelme köntörfalazni, ágyba akartam bújni a suli leghelyesebb pasijával, és kész! Ezt hallván valószínűleg a legtöbben olcsó kis ribinek könyvelnének el, de csak azért, mert nem tudják, mit éreztem át. Mert őket nem ölelte át Hollósy Dávid, nem suttogott kedves bókokat a fülükbe, és nem támogatta őket végig egy egész házon csak azért, hogy ne vágódjanak el szégyenszemre egy házibuli kellős közepén.
– Lehetne egy hatalmas kérésem? – suttogta a fülembe. Közben nem mulasztotta el apró puszikkal és harapásokkal tarkítani a nyakamat, amitől csak még inkább felpezsdült a vérem.
 I…igen?
 Megoldható lenne, hogy erről az egészről ne beszélj senkinek? – nézett rám azokkal a tágra nyílt, édesen ravasz szemeivel. – Tudod, Dóri, nem szeretnélek kihasználni, úgyhogy jó lenne előre tisztázni a játékszabályokat…
– Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokom. Nem tetszett ez az egész, a hatodik érzékem azt súgta, okosabban tenném, ha elküldeném a csávót melegebb éghajlatra. Mégsem cselekedtem így, hála Dávidnak, aki egy finom csók kíséretében eloszlatta a kételyeimet.
 Nem te vagy az egyetlen, aki szóba jöhet nálam – mondta ki olyan egyszerűséggel, mintha csak azt közölte volna, hogy elfogyott a tej.
Próbáltam felfogni a szavai súlyát, de az est folyamán fogyasztott alkohol mennyisége gátat szabott a tervemnek. Ehelyett inkább Dávid felé nyúltam, hogy ismételten magamra húzzam, és élvezhessem a figyelmét. Ő azonban egyelőre tágított, és folytatta, amit elkezdett.
 – Talán már hallottad, hogy voltak korábban afférjaim, és most is tart néhány hasonló…
Üvöltött róla, hogy keresi a megfelelő szót. Egy szót, amivel nem aláz meg teljesen, és visszautasíthatatlan ajánlatnak állítja be, hogy a szeretője legyek.
– Kalandom. – Nyögte ki végül. – Nézd, én tiszta lapokkal játszom. Nem foglak átverni, mint ahogy másokat sem. Nem akarom, hogy hiú ábrándokba ringasd magad kettőnkkel kapcsolatban. Dóri, köztünk nem lesz más, csak szex, oké?
Eleinte fájt, amit mondott. Fel voltam háborodva, mégis hogy képzeli ez a seggfej, hogy ilyeneket kérhet tőlem, azt meg pláne nem bírtam felfogni, hogy kavarhat bárki ezzel a nyomorékkal. Hiszen olyan gyakorlatiasan adta elő a hülye monológját, bizonyára nem én voltam az első, akivel megosztotta az agybeteg feltételeit. Szinte már vártam, hogy letaperoljon, én meg jól betörjem a csinos kis pofiját. De ahelyett, hogy rám hajtott volna, nem tett mást, csak ledobta a pólóját – közszemlére téve ezzel deltás izmait –, aztán csak vigyorgott rám, mint egy idióta. Jó, inkább úgy, mint aki az eredményre vár, miközben pontosan tisztában van a játék végkimenetelével.
– Dávid, én… – motyogtam. Próbáltam a szemébe nézni, de a kockás hasa minduntalan elterelte a figyelmemet. – Nem hiszem, hogy… mi… te mindig másokkal… akik olyanok, mint te, de én…
 Ajjaj, valakire ráférne egy kis önbizalom! – nevetett fel. Váratlanul eltűnt a hülye ajánlatokkal bombázó, kisportolt testű macsó, helyette ugyanazt a kedves, vidám fiút láttam, akivel a tánctéren andalogtam. Közelebb hajolt hozzám, az arcunk már szinte teljesen összeért, a szánk alig pár milliméterre araszolt egymástól. A hangja halk volt, visszafogott és megnyugtató, ami valamelyest feloldotta a bennem keletkezett görcsöt. – Dóri, te komolyan nem látod, mennyire különleges vagy? – Míg ő nagy szavakkal hülyített, tőlem csak egy idétlen nevetésre futotta. Egyre kellemesebben éreztem magam a társaságában, és ő ennek tökéletesen tudatában volt. Mégsem mászott rám azonnal, inkább sunyi módon, romantikus gesztusokkal közeledett. Így akarta bebizonyítani, hogy a világ legnagyobb balfékje vagyok, ha lemondok róla. – Tudod, milyen lányokkal kavartam eddig? Mindnyájan tök ugyanolyanok voltak, de tényleg! Szőkére festették a hajukat, a hülye göncökön meg celebeken kívül semmiről sem tudtak beszélni, és szó szerint visítógörcsöt kaptak, ha megláttak a folyosón! És ezután még csodálkoznak, hogy üldözési mániában szenvedek? – Olyan szerencsétlen pofát vágott, hogy nem bírtam ki röhögés nélkül. Ő is elmosolyodott, aztán folytatta a fényezésemet. – Neked meg csak a pulcsim maradt meg, nem az arcom. Tudod, nagyon szexi ám, ha egy lány rajzol, pláne, ha olyan szenvedéllyel csinálja, mint te! Szerintem engem is le tudnál festeni, ha nagyon akarnád… – Lelki szemeim előtt felrémlett egy kép, ahogy Dávid modellt áll nekem, én meg egy festőállvány előtt szobrozok, úgy méregetem a fiút. Ő néha nyafog, hogy elzsibbadt, de azt csak poénból teszi, valójában együtt örül velem, amiért alkothatok. – És ha hiszed, ha nem, a bőrdzsekid meg a farmered ellen sincs kifogásom. Mondjuk, ilyen alakon minden jól áll, de akkor is… Tetszik, hogy felvállalod magad, és nem rabolod ki a plázát, csak hogy befogadjanak a többiek.
 Bírod még? – nevettem el magam. A kacajom mélyről jött, és meglepően őszintén hangzott. Szinte már el is vetettem az esélyét annak, hogy nemet mondjak Dávidnak. A bennem lévő alkohol hatása csak most érvényesült igazán, a fiú pedig túl aranyos dolgokat suttogott a fülembe ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön bennem az elutasítás gondolata.
 Hát… Nem térhetnénk a lényegre? – villantotta meg tökéletes fogsorát.
Kikerekedett szemekkel bámultam rá, sőt még a karjába is bele kellett bokszolnom ahhoz, hogy elnevesse magát, és közölje, hogy csak szívatott. Más kérdés persze, hogy ezzel nem tudta leleplezni valódi szándékait.
– De tényleg – nézett rám komolyan. – Egy egyszerű megállapodás, egyszerű szabályokkal. Néha összejárunk, és lefekszünk egymással, de nem beszélünk róla a többieknek. Nem muszáj igent mondanod… Persze, örülnék, ha benne lennél, de nem akarok rád erőltetni semmit.
Túl sokat ittam. Biztos, hogy nem vagyok magamnál, velem ilyenek nem szoktak történni. Mi van, ha mindez a képzeletem szüleménye? Reggel majd felkelek egy néhol érthetetlen, néhol idegesítő, de összességében csodaszép álommal a fejemben, aztán megy minden tovább, mint eddig.
– Megállapodás… – ízlelgettem a szót, ami már akkor is leírhatatlanul ellenségesen csengett. – Hm… Rendben, próbáljuk meg!
Dávid arcán önelégült vigyor suhant át, és már hajolt is volna hozzám, hogy újra megcsókoljon. Én azonban fontosnak éreztem beavatni valamibe, amiről eddig talán nem szerzett tudomást.
– Csak annyi, hogy nekem ez lesz az első – vallottam be pironkodva.
Azt hittem, otthagy, mert nem akar rizikót vállalni miattam, vagy egyszerűen nincs ínyére a lassú, fokozatos előrelépés, ami viszont a tapasztalatlan lányoknál gyakran előfordul. Dávidot azonban nem lepte meg az információ, nem is röhögött ki, hanem egy barátságos, biztató mosollyal eloszlatta a kételyeimet.
– Egyszer áruld már el, hogy tudsz ilyen tökéletesen egyedi lenni! – mormolta az orra alatt. – Amúgy meg ne parázz! Kis idő, és mindenre megtanítalak, ne aggódj!

*
Mint mindig, ezúttal is megtartotta a szavát. Elérte azt, amire más képtelen lett volna. A pár hónap alatt, amit együtt töltöttünk, elhitette velem, hogy tökéletes vagyok pont úgy, ahogy születtem. Mindig tartogatott számomra egy-két kedves bókot, és amennyire észrevettem, szívügyének tartotta, hogy még véletlenül se érezzem magam kellemetlenül a kapcsolatunk miatt. Azt hiszem, nem akarta, hogy úgy gondoljak magamra, mint egy hülye libára, akit a suli nagymenője gerincre vágott. Mindent megtett azért, hogy különlegesnek érezzem magam, a végén még én magam is elhittem, hogy megfogtam vele a főnyereményt.
Aztán lassan, de folyamatosan megváltoztak a dolgok. Egyre többször találkoztunk, volt, hogy hetente négyszer is egymásnak estünk. Két menet között gyakran órákon át beszélgettünk, sőt néha a suliban is váltottunk pár szót, persze csak lopva, nehogy valaki pletykálni kezdjen rólunk. Nagyjából három hónapja lehetett, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy hiányzik. Hiányzott az érintése, az illata, a sötétkék pulcsija, a vicces megjegyzései, a folyamatos bókolása. Pedig nem utazott el, nem betegedett meg, sőt pont két nappal azelőtt bújtunk össze. Valami azt súgta, ez így nincs rendjén. Nem értettem, mi bajom van, egészen addig, amíg az ebédszünetben Blanka meg nem említette viccesen, hogy úgy viselkedem, mint aki szerelmes. Akkor ütött be a mennykő, akkor döbbentem rá, hogy rohadtul elcsesztem az egészet. Dáviddal a kezdet kezdetén megbeszéltük, hogy a kapcsolatunk mindenféle érzelemtől mentes lett, én azonban nem tudtam tartani magam a megállapodásunkhoz. Visszafordíthatatlanul beleszerettem Hollósy Dávidban, miközben a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad erre vetemednem. És itt jött képbe minden jó elrontója, a világ legkegyetlenebb tanácsadója, akit az emberek reményként szoktak emlegetni. Az a kis sunyi gyilkos tett tönkre mindent, miatta hittem azt, hogy Dávid is hasonlóan érez irántam. Az ő hibája volt, hogy még a szokásosnál is kedvesebben és odaadóbban viszonyultam a fiúhoz, aki ezt ridegséggel reagálta le. Még mindig tisztán él bennem, hogy nézett rám azon az estén, amikor utoljára beszéltünk. Még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám azt a szívszaggató, elhidegült pillantást, amivel akkor illetett. Pedig nem is említettem neki, hogy beleszerettem, még csak nem is utaltam rá. Elég sokszor morfondírozom azon, mi történt volna, ha elmondom neki az igazat… Vajon akkor is így alakulnak a dolgok? A magam helyzetén bizonyára csak rontottam volna, de az övén… Fogalmam sincs. Nem szeretnék erre gondolni, a végén még felfordul a gyomrom, és megint ott tartok, mint pár órával ezelőtt, amikor felszálltam a HÉV-re. Most valahogy semmi kedvem ahhoz, hogy a világ legpocsékabb embere szerepében tetszelegjek.
Időközben a város egy elhagyatott részére értem. A legtöbb ismerősöm távolról kerüli ezt a helyet, mert a külső alapján ítélnek. Azt hiszik, ide csak az alvilági népek járnak, pedig ez közel sem igaz. Jó, nem álszenteskedem, valóban megfordul errefelé egy-két közel sem bizalomgerjesztő alak, de a többségről elmondható, hogy nem vandálkodni jár ide, inkább azért, hogy gondolkodjon.
Néhány percnyi séta után rá is bukkanok a fogadóra, amit kerestem. Amint lenyomom a kilincset, és belépek a helyiségbe, megkondul az ajtó fölé erősített harangocska, az orromat pedig ínycsiklandozó illatok csapják meg. A lestrapált asztalok mögül lestrapált emberek tekingetnek rám, néhányuknak megcsillan a szeme, amint felismernek. Határozott léptekkel indulok meg a pult felé, és közben büszkén megállapítom, hogy még egy festményemet kitették a falra. Azt hiszem, ezért is szeretek annyira az Angyali Démonba járni. Bár nem a legjobb környéken van, és a neve sem éppen bizalomgerjesztő, sőt néhol a berendezés épsége is erősen kétségbe vonható, azt senki sem mondhatja az itteni dolgozókra, hogy nem követnek el mindent azért, hogy feldobják mélabús vendégeik kedvét. A fogadót még pár éve nyitották, kifejezetten szomorú emberek számára, akiknek semmi kedvük agyalágyult pszichológusokhoz, meg sajnálkozó ismerősökhöz rohangálni. Itt nem szólnak hozzám, hacsak én nem kezdeményezek beszélgetést, akkor azonban mindent elkövetnek, hogy jobban megismerjenek. Ezeket a beszélgetéseket rendszerint arra fordítják, hogy kinyomozzanak rólam valamit, amivel később feldobhatják a kedvem.
Mondjuk, az én esetemben elég nehéz volt rájönniük, hogy az alkotás az, ami megnyugtat. Úgy három hete lehetett, hogy beszéltem erről a pultossal, egy Saci nevű lánnyal, ő pedig rögtön akcióba lendült. Megkért, hogy hozzam el néhány képemet, amikkel a falakat díszíthetik. Eleinte nem lelkesedtem az ötletért, de aztán mégis igent mondtam az ajánlatra. Az ominózus eset óta gyakrabban fordulok meg a bárban. Ügyes kis marketingfogás, mondhatom.
– Hoppá, megérkezett a kedvenc művészkém! – köszön rám Saci vigyorogva. Szerencsére ismer már annyira, hogy tudja, feleslegesen várná a viszonzást, így szó nélkül elém rakja az étlapot.
Saci egyébként egész normális. Vagyis, miután megismered, normális. Azt hiszem, valami főiskolában tanul, a pultos melót azért vállalta el, hogy ne rúgják ki az albérletből. Első ránézésre nem nyújt túl bizalomgerjesztő látványt a vékony, tetovált karjaival, az orrpiercingjével, és a platinaszőke hajával, amiben néhol feltűnik pár vöröses tincs. Inkább bele se gondolok, mit szólnának anyáék, ha látnák, kikkel töltöm a szabadidőmet… Tuti, elküldenének egy még gázosabb dilidokihoz.
Nem szeretném túlspilázni a dolgot, a legegyszerűbb és legolcsóbb ételt választom. Nem is figyelek oda, mit hoznak ki, csak szó nélkül belapátolom a vacsorámat, aztán kifizetem Saci jussát. A pultos látja rajtam, hogy semmi kedvem beszélgetni, így fogja magát, és az előbbihez hasonlóan harsány módon, üdvözli az újonnan érkezőket.
Egyedül ülök a pultnál, az emberek a hátam mögé húzódtak. Mindenki a saját bajával foglalkozik, a pincérek a rendelések után rohangálnak. Senki sem törődik velem, és ennek én végtelenül örülök. Mégsem lehetek felhőtlenül boldog. Nem bírok megnyugodni, a sírás belülről fojtogat, de gyenge vagyok ahhoz, hogy szabad folyást adjak a könnyeimnek. Úgy érzem, valaki néz, csak engem figyel, és arra vár, hogy én is észre vegyem. Valami van itt, valami szokatlan. A pulton semmi különösre nem leszek figyelmes, az asztalok körül is minden rendben. Az újonnan kikerült festményem egy focilabdát ábrázol, amin egy izmos láb nyugszik – nincs benne semmi, ami zavarhatna.
Csak képzelődöm, hosszú volt a nap! – gondolom magamban. Ujjaimmal a halántékom masszírozom, bízvást abban, ez talán megnyugtat. Kezdek elfáradni, nemsokára indulnom kellene. Egy gyors pillantást vetek a pult mögött lógó órára, ám mielőtt megbizonyosodhatnék a pontos időről, önkéntelenül is egy hangos sikoly szakad fel a torkomból. Ott van! Pont oda tették, az óra mellé. Befejezetlen, értelmetlen, véletlenszerű, összevissza, és még mindig nem tökéletes, mert hiányzik belőle egy apró részlet, egy hülyeség, amire sokáig nem figyeltem fel, de már meg tudom állapítani, mi az. Te jó ég, hogy én mennyire tudtam, hogy ez lesz! Mindig is tudatosan hagytam el a közlekedés közben született rajzaimat, mert bíztam benne, hogy egyszer majd megtalálja őket valaki, és nem dobja ki, hanem felajánlja a fogadónak – tudniillik, az itteni falakat temérdek alkotás díszíti, Saci elmondása szerint nem egy az utcáról került hozzájuk, így jogosan reménykedhettem, hogy egyszer az én művem is hasonló sorsra jut. Önkéntelenül is büszkeséggel tölt el, hogy Saci így is kirakta a rajzot, hogy nem tudta, ki készítette. Ezek szerint valóban tehetségesnek talál, nem csak szánalomból támogatott eddig!
– Hé, minden oké?
Vadul kavargó gondolataim örvényéből Saci hangja ránt vissza a valóságba. Óvatosan biccentek a lány felé, és arra kényszerítem magam, hogy rá nézzek. Mintha ólmot öntenének a szemembe, annyira fáj elszakítanom a pillantásom a rajzomról, és visszatérni a való világba. Beszélni akarok, ordítani, sírni és összetörni a berendezést, de még mindig hihetetlenül gyengének érzem magam ahhoz, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet. Csak ülök ott bambán, és igyekszem kinyögni valamit, amitől a pultos talán kevésbé néz majd őrültnek.
– Csak néztem azt a rajzot – Mélyről jövő sóhaj, nagy nyelés. A vacsorám ízét a számban érzem, minden erőmet össze kell szednem ahhoz, hogy ne hányjam ki az egészet. – Helyes srác.
Saci érzései kiülnek az arcára, és rögvest vad, véres csatába kezdenek. Most dől el, mit fog mondani, mit reagál egy nyilvánvaló tényre, és mit tud Dávidról. Egy halk hang azt súgja, felismerte a fiút, minden egyes vonása mélyen beleivódott az emlékezetébe, és ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy feltette a képet a falra. Még az is megfordul a fejemben, hogy talán történt köztük valami, amitől automatikusan ökölbe szorul a kezem.
– Tudom, ki ez a gyerek – bólint végül. – Nem éri meg róla álmodozni.
 Ugyan, miért nem? – vonom fel a szemöldököm gúnyosan. – Talán mert egy egoista seggfej, aki sportot űz a lányok megfektetéséből?
 Inkább azért – néz rám komoran –, mert halott.
Ostorcsapásként érnek a szavai. Az ütései kegyetlenül feltépik a régi sebeket, szétmarcangolják a bőrömet, égető, kínkeserves hadjáratot indítanak a szívem és az elmém ellen. Ordítani akarok, de egy hang se jön ki a torkomon. Körmeim a bőrömbe vájnak, de mindez harmatos gyengédségnek hat amellett, ami a belsőmben játszódik le. Mindig ugyanez történik. Félek, sosem fog elmúlni, örökké égetni fog, csak úgy, mint a Dávid iránt táplált szerelmem.
Nem vagyok hülye, felfogtam, mi történt, az első pillanattól kezdve tudtam, hogy senki sem akar átverni, a gyötrelmes igazságot suttogják a fülemben. De ez kevés volt ahhoz, hogy elfelejtsem, hogy elengedjem, és ne ragaszkodjak az emlékéhez. Képtelenség szavakba önteni, mit éreztem azon a reggel, amikor megtudtam az igazat, legalább annyira lehetetlen feladat lenne, minthogy kitöröljem a fiút az emlékezetemből. Na, nem mintha annyira rajta lennék az ügyön. Sőt, az utóbbi időben egyre gyakrabban és gyakrabban idézem fel az utolsó beszélgetésünket.

*
A hajam kócosan tapadt a homlokomra, görcsösen kapkodtam levegő után, az ajkaimon pedig levakarhatatlan mosoly játszott. Egész testemben remegtem a gyönyörűségtől, mondhatni, még sosem élveztem annyira a szexet, mint azon az estén. Még akkor is, ha már kezdtek megváltozni a dolgok. Dávid már nem halmozott el bókokkal, hanyagolta a vicces beszólásait, és a két menet közti hosszadalmas beszélgetések is elmaradtak. Éreztem, hogy valami megváltozott köztünk, de nem tudtam, mi az. Mérget mertem volna venni rá, hogy nem jött rá, mit érzek iránta, hiszen egyszer sem említettem neki, hogy időközben beleszerettem. A mai napig fogalmam sincs, mi történhetett, amiért úgy elhidegült tőlem. Bármit megadtam érte, hogy választ találjak a kérdésre, egy alkalmat sem mulasztottam el, hogy finoman ki ne faggassam.
– Nem nyomunk még egy menetet? – kérdeztem keserédes mosollyal a szám szélén.
Láthatólag nem igényelte a társaságomat. Még a meztelen testem látványa sem indított el benne semmit, szó nélkül kapkodta magára a ruháit. Mintha fel se vette volna, mennyire vágyom az érintésére.
– Majd máskor – érkezett a válasz. – Most dolgom van.
A hangja unottan, már-már ellenségesen csengett. Úgy éreztem, ha nem tisztázzuk azonnal a problémáinkat, agybajt kapok. Közelebb csusszantam hozzá, karjaimat a dereka köré fontam, közben azzal szórakoztattam magam, hogy apró csókokat nyomtam a nyakára. Legnagyobb megrökönyödésemre semmiféle hatást nem váltottam ki ezzel, mintha fel se tűnt volna neki a jelenlétem.
– Randi? – motyogtam. Nem kevés önuralomra volt szükség ahhoz, hogy ne feszüljenek meg az izmaim, és mindenféle féltékenység nélkül ejtsem ki az átkozott szót.
 Érettségi. Meg fáradtság – Azzal finoman eltolt magától, és megindult az ajtó felé.
Felment bennem a pumpa. Őrületesen tehetetlennek találtam magam, hirtelen azt se tudtam, leteperjem, vagy pofán rúgjam Dávidot. Mi az a szar duma, hogy az érettségire készül? Na, ne szórakozzon már, még két hónap volt a vizsgáig, még bőven ráért volna ismételni! A világért sem akartam meggátolni a céljai elérésében, és hirtelen megfeledkeztem a nyilvánvaló tényről, miszerint semmit sem jelentek neki, elvégre csak a szeretője vagyok. Ingerülten utána kiáltottam, reméltem, azért számítok neki annyira, hogy meghallgasson.
– Elárulnád, mi bajod van?
A pólóján át láttam, ahogy megfeszülnek a hátizmai. Szemeim szikrát szórtak, szívem szerint behúztam volna neki egyet, úgy köteleztem volna arra, hogy mondja már el, mi ütött belé. Más kérdés persze, hogy nem járt volna nagy sikerrel az akcióm. Dávid ugyanis köztudottan csak azt tette meg, amit akart. Sosem érdekelték a szabályok, már-már betegesen függött attól, hogy maga irányítsa az életét.
Megfeszült izmokkal vártam a reakciójára. Magam sem tudom, mire számítottam; megbánásra, unalomra, vagy éppen a mindent elsöprő szerelem élveteg lángolására. Az azonban mélyén beleivódott az emlékezetemben, mennyire megijedtem, amikor megpillantottam a világosbarna szempárban tomboló megannyi indulatot. Dávid sosem számított agresszívnak, általában elkerülte a verekedéseket, most azonban úgy mért végig, mintha a puszta tekintetével képes lett volna megölni. Én meg csak ültem az ágyamon, és vártam, perceken át vártam, hogy végre megszólaljon, és elárulja, mi történt, de nem reagált semmit. Tökéletes bőre ezernyi ráncba torzult, vastag ajkai, melyek nemrég még a testemet cirógatták, vékony vonallá préselődtek, izmos karjai pedig teljesen megfeszültek. Üvöltött róla, hogy mondani akar valamit, valami fontosat, de végül csendben maradt.
Én is így tettem. Hallgattunk, és közben úgy vizslattuk egymást, mintha a másik lenne gyűlöletünk megtestesítője. Nem értettem, miért ilyen gyerekes, miért nem mondja a szemembe a hülye utalásai helyett, ha valami nyomja a lelkét. Mindennél és mindenkinél jobban szerettem azt a fiút, de akkor, ott legszívesebben felképeltem volna. A tekintetéből ítélve az ő esze is hasonló dolgokon járhatott, de ötletem sem volt, mivel válthattam ki belőle ilyesfajta hatást. Bár, ami azt illeti, nem is nagyon érdekelt. Egyedül arra koncentráltam, hogy visszaszerezzem azt, ami sose volt igazán az enyém. Meg akartam mutatni neki, hogy hülyeséget csinál, ha szakít velem. Az összes színészi tehetségemet bevetve magamra erőltettem egy csábító mosolyt, és egy kérdéssel fordultam hozzá.
– Még mindig különlegesnek tartasz?
A pilláimat rebegtettem, úgy próbáltam magamra vonni a figyelmét. Boldognak, és eszméletlenül kívánatosnak szerettem volna tűnni, miközben a lelkem sikított a fájdalomtól, és a megaláztatástól, amit Dávidtól kaptam. Óráknak tűnő másodpercekbe telt, mire a fiú előállt a válasszal. Hozzám hasonlóan bevetett sokat használt bájmosolyát, aztán közelebb hajolt hozzám, és gyors csókot nyomott az ajkaimra. Már éppen belekaroltam volna, ám túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy magamhoz húzzam. A következő pillanatban már csak a mentolos illatot éreztem a bőrömön, meg a jóleső borzongást, amit a jelenléte váltott ki belőlem.
– Mindig is különlegesnek foglak tartani – kacsintott rám vigyorogva. – Ezt ne felejtsd el!
Azzal sarkon fordult, és elhagyta a szobát.
A hétvége további részét szenvedéssel töltöttem. Zombi módjára mászkáltam a házban, alig ettem, még a rajzolással sem haladtam. A kezem minduntalan megcsúszott, nem találtam el a vonalak vastagságát, és mindennek tetejébe leöntöttem az egyik képemet vízzel. Mondanom sem kell, hétfőn úgy vonultam be a suliba, mint akit megnyúztak, és az utolsókat rúgja. Az épületbe lépve semmi különösre nem lettem figyelmes, túlságosan lefoglalt a magam baja ahhoz, hogy a többiekkel foglalkozzak. Mogorván vágtam le magam a helyemre, ügyet sem vetve a padom mellett guggoló végzősre, aki óvatosan simogatta Blanka vállát. Na, igen, a barátnőm időközben összejött a sráccal, aki miatt elrángatott a szalagavatóra. Természetesen örültem a boldogságuknak, de valahol féltékeny is voltam kicsit Blankára, amiért ilyen simán mentek a dolgai, a fiú pedig ország-világ előtt büszkén vállalta, hogy a barátnője. Irigykedtek is rájuk a suliban rendesen.
Nem akartam velük beszélni. Arra készültem, hogy előhalászom a fülesem, és becsöngőig zenét hallgatok, ám a padtársam megakadályozott ebben. Blanka mindig is életvidám, mosolygós lány hírében állt, nem csoda hát, hogy baljós előérzetem támadt, amikor észrevettem a könnyáztatta arcát, és a sírástól kipirosodott szemeit.
– Mi a baj? – simítottam meg a vállát. – Kit üssek le?
Nem értékelte a humoromat, csak rázta a fejét, szipogott, és a szerelme kezét szorongatta. Ekkor vettem észre, hogy talpig feketébe öltözött, mint ahogy a barátja is, sőt az osztályom többi tagjának ruházatában is ez a szín dominált. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam, úgy éreztem, kimaradtam valamiből, amiről feltétlenül tudnom kellene.
– Olyan szörnyű… – motyogta Blanka maga elé meredve. – Miért ilyen igazságtalan az élet? Csak tizennyolc volt… Fel se tudom fogni, hogy pont ő…
Egy szavát sem értettem, olyan összefüggéstelenül magyarázott. A barátjának valószínűleg leesett, hogy rohadtul le vagyok maradva, és szerencsére volt annyi esze, hogy elmondja, mi történt. Mélyről jövő, gyászos sóhajt hallatott, majd közelebb hajolt hozzám, és megszólalt.
– Dóri – nézett rám komoran. Bár mindent megtett, hogy erősnek tűnjön, nem tudta palástolni a szemzugában ülő könnycseppeket. – HD-nek balesete volt. Nem tudták megmenteni…
 Tudod, ki az! – tette hozzá a barátnőm. – Az a helyes srác, akivel a szalagavatón táncoltál.
Úgy bámultam rájuk, mintha még egy fejük nőtt volna. Bambán néztem a barátnőmre, kitágult szemekkel lestem a fiúját, mintha fel se fogtam volna, mit akarnak. Egy percig sem gondoltam, hogy hazudnak. Minden szavuk maga volt a keserves igazság. Mégis beletelt pár percbe, mire tudatosult, mi történt.
Olyan hihetetlennek tűnt mindez. Forgott velem a világ, a hányinger kerülgetett, aztán csak tettem, amit a szívem diktált. Nem tudnám megmondani, hogyan kerültem a folyosóra, csak abban vagyok biztos, hogy rohantam, futottam, ahogy a lábam bírta. Kapkodva vettem a levegőt, a könnyeim miatt homályba borultak az utak, melyek mentén elhaladtam. Csak futottam, mint egy eszelős őrült, aki elhagyta a másik felét.
Nem bírtam felfogni, hogy nincs többé. Nem tudtam elképzelni, hogy meghalt. Ez képtelenség! Egy rossz álom, amiből nemsokára felébredsz. Minden rendben lesz, csak ne aggódj. Dávid él! Ugyan, miért halt volna már meg? Hiszen beszéltél vele, nem emlékszel? Azt mondta, örökké különlegesnek fog tartani. Miért hagyott volna ott egy különleges embert?
Úttalan utakon bolyongtam, Pest legeldugottabb részein bandukoltam, miközben másra sem vártam, csak hogy valaki Dávid után küldjön. Romlott hírű városrészek, balhés kerületek, és mocsokban ázó aluljárók közt mászkáltam, de pechemre senkivel sem futottam össze, aki erős késztetést érzett volna arra, hogy kioltsa az életemet. Féltem. Fogalmam sem volt, mi lesz ezután, hogy tudok majd megbirkózni a tudattal, hogy Hollósy Dávid nincs többé. Nem nevettet meg, nem ad puszit a homlokomra, nem mesél vicces sztorikat, és nem borzolja össze a hajamat. Nem csókol meg, nem bizonygatja, hogy tökéletes vagyok, nem halmoz el bókokkal, és nem vidít fel, ha rossz kedvem van. Nem nyit be a szobámba félmeztelenül, nem néz rám olyan csábítóan, nem hámozza le rólam a ruháimat, és nem izgat fel egyetlen érintésével. Nem viselkedik velem lekezelően, nem jön az agybeteg ajánlataival, nem akar ágyba vinni egy házibuli közepén, és nem magyaráz arról, hogy nem én vagyok az egyetlen szeretője. Nem nevet, nem morog, nem táncol, nem bulizik, nem sportol, nem hülyéskedik. Nem iszik, nem eszik, nem lélegzik többé. Nem él. Halott!

*
Nem rémlik, hogy jutottam végül haza, arról pedig végképp fogalmam sincs, hogy lehetek még mindig életben. Miért nem őrültem bele Dávid elvesztésébe? Néha úgy érzem, könnyebb lenne utána menni. A hátam mögött hagyni az egész őrületet, elszakadni a családomtól és a barátaimtól és eltűnni egy másik világba, ahol boldog lehetek. Más kérdés persze, mi is az a boldogság… Az, ha szerelmes vagy valakibe, aki mindössze azért lóg veled, hogy megfektessen? Nem hiszem. Ezt inkább szenvedésnek szokás hívni.
Mondjuk, rengeteget módosít a helyzeten, ha Hollósy Dávid az illető. Abban az esetben mindez közelebb áll a boldogsághoz, mint a szenvedéshez.
– Na, azért annyira nem volt jó csávó, hogy bőgj miatta!
Saci hangja, mint mindig, ezúttal is menedéket nyújt a teljes összeomlástól. Magamra erőltetek egy bájmosolyt, és elfogadom a felém nyújtott zsebkendőt. Negyedórába is beletelik, mire valamennyire összeszedem magam – vagyis, mire elintézem, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy idegbeteg, aki lesírta a sminkjét.
Már alig lézeng pár ember a fogadóban, láthatólag a zárásra készülődnek. Az egyik pincér finoman jelzi, hogy ideje lenni indulnunk, ám Saci egy határozott mozdulattal a tudtára adja, hogy még maradunk egy kicsit. A kollégáját nemigen rázza meg a hír, egy vállvonogatás kíséretében el is hagyja a helyet. Kettesben maradok Sacival, rajtunk kívül egy árva lélek sem tartózkodik a fogadóban. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy megeredjen a nyelvem, továbbra is csak a rajzot bámulom, a halott szerelmem képmását, aki most még a szokásosnál is valóságosabbnak tűnik. Mintha itt ülne mellettem, a vállamra hajtaná a fejét, és azt suttogná a fülembe, hogy maradjak erős. Na, ja, mintha az olyan könnyen menne!
– Ha akarod, elmesélhetem, mi történt a sráccal – töri meg a csendet Saci.
A bárpult mögötti tükörből egy megtört, vörös szemű lány néz vissza rám. A haja szanaszét áll, ajkai kicserepesedtek, a tekintetéből semmi biztató nem olvasható ki. Fél szemmel az órát kémleli, pedig az idő érdekli a legkevésbé. A feje lassacskán előre borul, aztán vissza, de még mindig a rajzot nézi, a rajzot, ami azt a helyes fiút ábrázolja. A fiút, aki pont olyan, mint Hollósy Dávid. Mármint, a mosolyát leszámítva. Az túl kedves és meghitt ahhoz, hogy valaha láttam volna. Az ember a szerelmére szokott így mosolyogni, nem egy lányra, aki az égvilágon semmit sem jelent neki.
– Nem volt valami gyakori vendég, legalábbis én csak egyszer láttam itt – Saci elfojt egy ásítást, majd tölt magának egy sört. Könnyedén felém nyújt egy poharat, de egy határozott mozdulattal elutasítom a meghívást. Józannak kell maradnom, máskülönben talán valami olyasmit tennék, amit megbánnék. Tiszta fejjel akarok szembe nézni Dávid halálának körülményeivel. – Emlékszem, rohadtul fáradtnak tűnt szegény feje, meg kicseszett idegesnek. Ja, nem túl jó kombó, pláne, ha hozzávesszük, hogy rendelt egy csomó piát – húzza el a száját kínosan. – Eleinte nem szólt semmit, csak nézett ki a cuki kis fejéből, aztán úgy a negyedik sör után megeredt a nyelve. El se tudod képzelni, mennyire fura volt… – húzza meg a poharát. – Úgy kezdte, mint mindenki más, tudod, a szokásos sablonnal, hogy mennyire elcseszte az életét, meg blabla. Akkor kezdett érdekessé válni a sztori, amikor megemlítette, hogy van valami csaj, akivel a haverja bulijában kezdett el kavarni. Hé, ne nézz már így! Igen, szerintem is mázlista a lány, de nem ez a lényeg – nevet fel keserűen. – Arról magyarázott, hogy mennyire más a kiscsaj, mint a többi ribije. Asszem’, valami kis művészlélek, meg ilyesmi. Mindig festett, meg párszor őt is lerajzolta, mintha a múzsája lett volna, vagy mi. Már ott tartott a sztoriban, hogy mennyire örül, amiért farmerből meg bőrdzsekiből kell kihámoznia a csajt, és nem mindenféle sznobos göncből, amikor szóltam neki, hogy elég lesz. Én tényleg bárkit meghallgatok, elvégre ez a munkám, de azért a piszkos részleteket jobb szeretem, ha megtartjátok magatoknak! – teszi fel a kezét hárítóan. Kedves tőle, hogy igyekszik mosolyt csalni az arcomra. Kár, hogy fogalma sincs, mit jelent nekem a fiú, akiről beszél, máskülönben biztosan visszavenne egy kicsit. – Pedig akkor jött csak a java. A srác konkrétan áradozott a lányról. Ne úgy képzeld el, hogy csorgatta a nyálát, inkább olyan volt, mint, nem is tudom… – Kissé oldalra dönti a fejét, mintha a megfelelő szót keresné, amivel pontosan visszaadhatná Dávid állapotát. Körmeim ismételten a bőrömbe vájnak, de nem foglalkozom vele. Egy tizedmásodpercre sem szakítanám el a tekintetem a rajzomról, mégis teljesen éber vagyok ahhoz, hogy felfogjam Saci szavait. – Mintha komolyan gondolná, amit mond. Mintha tényleg az a lány lett volna az utolsó mentsvára, és megbánta volna, amit tett. Amúgy nem nagy cucc, csak a szokásos dráma. Kavartak, a csávónak eljutott a kis agyáig, hogy magába bolondította a lányt, kiakadt, de nem tudta elképzelni az életét a másik nélkül… Aztán a pia ráébresztette, hogy ugyanúgy bele van zúgva a kis művészkéjébe.
Túl sok információ támadja meg az agyamat túl rövid idő alatt. Mondani szeretnék valami, de a szavak elpártolnak tőlem. Hihetetlennek tűnik, amit Saci mond, mintha nem is Dávidról beszélne. Egyszerűen elképzelhetetlennek találom, hogy belém szeretett volna. Ha így lenne, ugyanolyan kedves és közvetlen maradt volna, mint korábban, sőt talán nyilvánosságra is hozta volna a kapcsolatunkat…
Kelletlenül megrázom a fejem, úgy kényszerítem magam, hogy ne gondoljak hülyeségekre. Dávid sosem arról volt ismert, hogy olyan könnyen felvállalná az érzéseit. A viszonyunk alatt is alig osztott meg velem valamit, ami a szívét nyomta. Folyton csak vicces sztorikkal bombázott, meg édes bókokkal halmozott el, de sem beszélt arról, hogy fáradt, szomorú, vagy ideges. Mintha nem is ismerte volna ezeket a fogalmakat. Mintha félt volna, hogy rájövök: ő is emberből van.
– Közöltem vele, hogy nem kap többet, és inkább menjen haza – szakad fel egy sóhaj Saci tüdejéből. – Erre azt felelte, hogy nem tudna úgy lefeküdni, hogy nem vallja be a lánynak az igazat. Nos, nem ez volt élete nagy ötlete, az biztos, mert másnap már arról szóltak a hírek, hogy egy fiatal fiú ittasan vezetett, és nekiment egy villanyoszlopnak. Kampec, ennyit a nagy vallomásról!
Van egy mondás. Azt állítja, két élőlény létezik a világon, akik soha, semmilyen körülmények közt nem hazudnak: a kisgyerek, és a részeg. A saját bőrömön tapasztalhattam, milyen érzés leinni magam: őszintévé tett, ezért is bólintottam rá olyan könnyen Dávid ajánlatára. Biztosra veszem, hogy józanul sokkal tartózkodóbban viselkedtem volna, és elvből elküldtem volna melegebb éghajlatra. De be voltam rúgva, így azt tettem, amit a szívem diktált. Csakúgy, mint Dávid. Hozzám hasonlóan ő is félrerakta a józan eszét, elhajította a szívdöglesztő, érzéketlen macsó álarcát, és kiöntötte a szívét Pest egyik lepukkantnak titulált fogadójában. Bevallotta egy ismeretlennek, hogy akarata ellenére belém szeretett. Belém, a művészlélekbe, akibe bár szorult némi tehetség, nem veri nagydobra az érdemeit. Belém, aki mindent elkövetett, hogy boldognak lássa, és akit mégsem tisztelt eléggé. Belém, az egyszerű lányba, aki nem népszerű, nem hord márkás cuccokat, nem érdeklik a celebek, nem lóg a menőkkel, de mégis jól érzi magát a bőrében. És ami a legfontosabb, jól érzi magát Dávid mellett, bármit is követ el a fiú.
Mindezt azért, mert halálosan, és visszafordíthatatlanul szereti.
– Azért kíváncsi lennék, mi történt a csajjal – jelenti ki Saci. Értetlen pillantásom láttán rögtön kiegészíti magát. – Tudod, a művészkével, akibe a szépfiú belezúgott.
 Én tudom – Meg se lep, milyen reszelőssé vált időközben a hangom. Pedig már az is felér egy kisebb csodával, hogy nem némultam meg örökre. – Néha rájön a gondolkodhatnék, akkor felpattan, fogja a bőrdzsekijét meg a mappáját, és a nyakába veszi a várost. Felül a HÉV-re, elképzeli a fiút, és lerajzolja. A végállomásnál leszáll, szándékosan elhagyja a képét, csakhogy valaki megtalálja, és így tovább éljen az emléke. Aztán csak sétál. Megy előre, utál mindent és mindenkit, aki csak szembe jön vele, és azon töpreng, mi történt volna, ha elárulja a világ díjnyertes seggfejének, hogy beleszeretett.
Az utolsó szavakat már alig hallani. A szipogásom hüppögésbe, a hüppögésem könnyezésbe, a könnyezésem pedig bömbölésbe csap át. Nem érdekel, mit gondol rólam a lány, nem érdekel most semmi, csak az, hogy kiadjam magamból, ami a lelkemet nyomja. Ugyan korábban is sírtam már Dávid elvesztése miatt, de az nem volt ennyire őszinte. Mindig tartózkodott mellettem valaki, akinek sejtelme sem volt, mi történt köztünk, így elfojtottam az indulataimat. Most azonban semmi sem szabhat gátat az őrjöngésemnek, ki is adok magamból mindent, ami fáj. Csak üvöltök, sikítok, és bőgök, mintha ezzel bármire is mennék. Mintha mindez elég lenne ahhoz, hogy Dávid feltámadjon.
Csak még inkább megnehezíti a helyzetet, hogy rájöttem, ugyanúgy szeretett, mint én őt. Könnyebb lenne elengedni, ha abban a tudatban ringathatnám magam, semmit sem jelentettem számára. Így azonban másra sem bírok gondolni, csak hogy mi történt volna, ha aznap este, amikor utoljára beszéltünk, kiteregetem a lapjaimat. Ő akkor már szeretett, és ezt pontosan tudta. Az életemet tenném rá, hogy nem vallotta volna be az igazat, sőt mi több, azon nyomban véget vetett volna a viszonyunknak. Akkor ugyanúgy ki lennék borulva, éjszakába nyúlóan sírnék, és valahányszor meglátnám Dávidot a suliban, égető kényszert éreznék arra, hogy felképeljem.
De legalább fel tudnám képelni. Meg tudnám érinteni, tudnám, hogy létezik, és biztonságban van. Mindenki tudja, mit csinált a fiú, miután lapátra tett egy lányt: elment a barátaival bulizni, hogy találjon egy másikat, akit az elődjéhez hasonlóan elcsábíthat, majd eldobhat, akárcsak egy használt zsebkendőt. Nem túl kecsegtető felállás, de jobb, mint a mostani. Bizonyára könnyebb lenne egy másik lány ágyában elképzelni Dávidot, mint a föld alatt rohadva.
Ezer meg ezer lehetőséget pörgetek végig a fejemben, hogy mit tehettem volna másképp, és mindez milyen következményekkel járt volna, de minduntalan ugyanoda lyukadok ki. Az én saram az egész. Ha még időben léptem volna, Dávid élne. Én szenvednék – de kit érdekel?
Legalább nem gyötörne a gondolat, hogy a félelmem a halálba taszította a fiút, akit mindennél jobban szerettem.  
Másodpercek, percek, órák, vagy egy teljes napszak. Lövésem sincs, mennyi idő telhetett el azóta, hogy utoljára megszólaltunk. Én sírtam, és csendesen átkoztam magamat, Saci meg egy szívószálat rágcsált idegesen. Elég ránéznem a szőke lányra, máris tudom, hogy mondani akar valamit, csak még nem tudja, hogyan fogalmazhatná meg úgy, hogy ne tiporjon a lelkembe. Figyelmeztetném, hogy kár a gőzért, azt mond, amit akar, nekem már úgyis mindegy. De nem teszem. Egy hang sem jön ki a torkomon.
Úgy érzem magam, mintha újra a szalagavatón lennék. Nem tudok mozogni, lövésem sincs, mit keresek itt egyáltalán, és mérget vennék rá, hogy olyannak tűnök, mint egy életképtelen fadarab. Lehunyom a szemem, úgy várom a mai nap végszavát.
Nem csalódom Saciban. Mint mindig, most is tökéletesen megfogalmazza, amit más nem tudna.
  Ki nem mondott szavak, mi?
–Ja – suttogom a rajznak. – Kurva szavak.
Dávid képmása reakció nélkül hagyja a megállapításomat.