2018. január 12., péntek

Interjú Bobóval

Maja Tankwall: Mi teszi Bobót Bobóvá? 

Bobó Sz.: Ha más bloggerinákat kérdeznél erről, valószínűleg azt mondanák, hogy az idiótaságom, és a kicsit se cinikus jellemem. De ha én válaszolok erre a kérdésre, akkor az úgy hangzik, hogy Bobót a kreativitás és az alkotás viszi előre az életben, emiatt lehet az az ember, akit most Bobóként ismerünk. (Nem, nem vagyok skizofrén, csak néha beszélgetek a hercegnő énemmel, de erről senkinek sem kell tudnia.)


M. T.: Mint tudjuk, a Két dollár öt cent című novellád a bloggerkarácsony keretében készült el. Ha jól emlékszem, rengeteg más párost is felsoroltam a kérdőívben. Miért pont Matheóra esett a választásod? Hogy alakult ki a fejedben a történet?
  
Bobo Sz.: Tanúsítom, hogy több párost is megemlítettél, de be kell ismernem, hogy az első név, amin megakadt a tekintetem, az Theoé volt. Nem volt kérdés, hogy ő lesz a cseresznye a habos tortán. Ezek után már csak azt kellett eldöntenem, hogy milyen ízű rétegekkel támasszam alá Theo nem mindennapi zamatát. Mivel írtad, hogy teljes bele vagy esve a Matheo shipbe, így ez is elég hamar eldőlt, mellé körítésnek pedig a Liammel való barátságát tökéletesnek gondoltam. Szinte azonnal tudtam, hogy a történet támasztéka ez a fogadós szál lesz, mert a karakterek közötti vibrálásból erre asszociáltam. Már a sorozatban is imádtam a kis civakodásaikat, szerettem volna ezt kihangsúlyozva alapozni meg a történetet. Liam is ezért illett bele az összképbe, mert a Theoval való kapcsolata olyan, mint egy hurrikán; nem tudhatod, mit fog legközelebb elsodorni. 


M. T.: Theo különleges karakter. Lehet utálni, lehet imádni, de azzal bizonyára minden Teen Wolf-fan egyetértene, hogy nehéz kitalálni, mi is járhat a cuki kis fejében. Te viszont zseniálisan bemutattad a gondolatait. Hogy sikerült ilyen jól megragadnod a személyiségét?

Bobo Sz.: Az az óriási titkom, hogy nagyon sokat szerepjátékoztam (itt az írós fajtára gondolok). Rengeteg jellemű karakterem volt, és egyikük sokban hasonlított Theóra. Ahogy te is mondtad, csak utálni vagy szeretni lehetett, és nem volt köztes átmenet. Ez a régi karakter segített átszellemülni Theová. Na meg, mikor a sorozatban ő volt éppen képernyőn, csak rá koncentráltam, konkrétan már lehetnék Theo szakértő, theológus. Azt szeretem a karakterében, hogy sokrétű pl. Scottal szemben, akit az egész sorozat alatt egy cél vezérel, míg Theo valódi kételyek közt teng. Szerintem csak egy szeretethiányos fiú, akit sose dicsért meg az anyukája. (Úgy képzelem, hogy a húgát jobban szerették otthon, ezét ölte meg olyan könnyedén) És azért van rajta ez macsó álarc, mert igazából sebezhető, és érzékeny, de ezt még magának se meri beismerni.  


M. T.: Kicsit félve, kicsit poénból kértem erről a párosról novellát. Mert valljuk be, a kapcsolatukat kevesen támogatják, arra a logikátlan tényre hivatkozva, miszerint Theo meg akarta ölni Maliát. Te el tudtad volna képzelni, hogy összejöjjenek? Esetleg van még olyan shiped, amit a többség általában nem ért meg, vagy nem szeret? 
  
Bobo Sz.: Lássuk be, a szerelem és az utálat között vékony a határvonal, az érzések intranzitivitás vizsgálva. Ebből kiindulva, felmerül az emberben a kérdés, hogy mért is ne eshetnének (kézen fogva) át a ló túloldalára. Valószínűleg ha a sorozat készítői meglépték volna ezt a párost, a rajongók őrjöngtek volna, és a stúdiót hisztirohamot kapott lányok vették volna körül a "Scalia" (Scott és Malia - a szerk.) ship nevet üvöltözve. Úgy hiszem, ezzel az indokkal lett kivágva az ő szerelmük az epizódokból, bár szerintem kellően meglepő és váratlan fordulat lett volna, ami egy halálközeli fangörccsel ért volna véget részemről. (Az is meglehet, hogy ezért nem rakták bele, hmm...) Szóval én abszolút el tudtam volna képzelni a civakodásaikat egy kapcsolat formájában kivirágozva, ami engem biztosan a képernyő előtt tartott volna. Nem tudom, ki mit szeret, én elzárva élek a külvilágtól, nomád sorozatnéző életmódot folytatok, de ha van elvetemültnek mondható shipem, az Lysaac (Lydia és Isaac -a szerk.). Nem tudom ki mit gondol róla, szerintem cukik lettek volna. Bár akkor nem lenne Stydia (Stiles és Lydia - a szerk.), akikről viszont nem tudnék lemondani. Ja, meg természetesen a Thebo (Theo+Bobo) a legdurvább shipem, aminek leírásával atombombát dobtam az internet világára.


M. T.: Két dollár öt cent, Víz a jég alatt, Briefe aus der Totenlade... Az összes történetednek egyedi címet adtál, amire mindenki felkapná a fejét. Sokan - köztük én is - viszont rengeteget szenvednek, mire kitalálnak valami használhatót. Neked mi segít a címadásban?

Bobo Sz.: Általában a megérzéseimre hagyatkozom. A történet cselekményszála, mielőtt nekilátnék az munkának, már mindig kifejlett a fejemben, az apróbb fordulatokat persze írás közben csatolom a nagyobb etapokhoz. A történet ismeretében pedig már nem nehéz hangzatos címet adni. Arra szoktam törekedni, hogy az olvasó szeme megakadjon az elnevezésen, és elindítson benne egy asszociációs játékot. Szerintem egy jó cím meghatározó része a történetnek. Soha az életben nem kezdenék el olvasni egy olyan sztorit, amit megtoldottak az "Egy átlagos lány naplója" vagy "Az osztálytársam a barátom" stb. címekkel. Ha tanácsolnom kéne valamit, akkor azt javasolnám, hogy ne agyaljatok rajta sokat; azt szokták mondani, hogy mindig az első választás a legjobb. Ha pedig nagyon nem jönne az ihlet, akkor kezdjetek felírni teljesen random szavakat a történetetekkel kapcsolatban, majd kikarózzatok a kifejezésekkel. Végül úgy is kiforr valami figyelemfelkeltő. Egyáltalán nem kell rástresszelni, szerintem ez ösztönös dolog. 


M. T.: Elég eltérő témájú blogokat vezettél; míg az egyik könnyed és romantikus Shawn Mendesszel megspékelve, a másik egy thiller, amiben megjelenik a halál. Melyik történet áll közelebb hozzád? 

Bobo Sz.: Tudni kell rólam, hogy engem nagyon sok dolog érdekel, ebből kifolyólag mindkét téma foglalkoztat(ott). Ugyebár a BadT-t előbb írtam, mint a VAJA-t, kezdetben nagyon benne voltam a halál témában. A mai napig sajnálom, hogy végül nem fejeztem be, mert az összes fordultra, amiket még nem jegyeztem le, kristálytisztán emlékszem. Akár még egy jó történet is lehetett volna, de sajnos nem volt elég lelki jelenlétem hozzá, hogy folytassam. Volt, hogy írás közben zokogtam, és ez eléggé gátolt a munkában, ugyanis én az a típusú "író" vagyok, aki átéli a karakterei érzelmeit. Márpedig Rini a történet előrehaladtával még többet szenvedett volna, ennek belátása pedig azt eredményezte, hogy szakítottam a thiller műfajával. A Shawn Mendes-történet kiforrása pedig maga is egy kacifántos sztori, mert eredetileg a barátnőmről és az énekesről kezdtem rövid szösszeneteket írni, amik elkezdtek összeállni egy hosszabb dologgá. A Víz a jég alatt esetében azért választottam a Wattpadet, mert a blogspotot már csak nyűgnek tartottam, és az volt a célom, hogy minél több emberhez eljusson. Ez az első történetem, amit kicsit komolyabban vettem, ráadásul kulisszatitok, hogy nagyon sok dolog át van emelve a való életből, ezért is sokat jelent nekem. Úgyhogy mindenképp az utóbbi áll hozzám közelebb. Ráadásul tervezem befejezni a történetet, mert felháborító véget tervezek írni neki. Úgyhogy peace and love srácok, jövök én még a bloggerina utcába. 


M. T.: Esetleg egy új történet is szóba kerülhet? 

Bobo Sz.: Ezt a választ kezdeném egy jó hangos krákogással, elnéznék jobbra, majd közölném, hogy "Hozi". Igen, tervben van egy új sztori, de erről nem mondhatok túl sokat, mert egy kiadóhoz tervezem vinni. (Höhöh, már emailcímet is szereztem hozzá.) Úgyhogy most azt is be kell ismernem, hogy hazudtam az előző válaszban, mert ez a legkomolyabban vett történetem, és ez áll legközelebb a szívemhez. Spoiler ügyileg annyit elárulhatok, hogy Magyarországon játszódik a cselekmény, a magyar tizenévesek problémáit fejtegeti. (A főszereplőmmel már eljegyeztük egymást.) Tulajdonképpen azért kezdtem el írni ezt az új történetet, mert kontrázni akartam az amerikai tini könyvekre/filmekre, mert egyszerűen annyira elcsépeltek, hogy hányingerem van tőlük. Az egyik karakterem figurája pontosan erre épül.  


M. T.: Ha egy történetedből nincs blog, egy bizonyos időben - amíg írod - nem feltétlenül kapsz sok visszajelzést. Hogy lehet legyőzni a hiányukkal járó feszkót?

Bobo Sz.: Szerintem egyáltalán nem feszkó, inkább a kíváncsiság, ami előre visz. Minél előbb be akarom fejezni, hogy hamarabb kapjak tényleges visszajelzéseket. Van néhány bétának mondható jobb kezem, akikkel szüntelen olvastatom az elkészült oldalakat. Az a szerencsém velük, hogy ők megmondják, ha valami rossz, nem logikus stb. Persze mindenki inkább a laikusok véleményére kíváncsi, ezzel én se vagyok másképp, de nekem ez nem okoz akkora lelki terrort, mert magam miatt írok. Ez egy kikapcsoló szórakozás számomra. Ha valami feszkós volt az írásban, akkor azt a kezdő oldalak kitalálásának mondanám. Nagyon-nagyon sokat agyaltam rajta, hogy honnét kéne kezdenem. Mi legyen a felütő mondat, ami miatt majd tovább olvasnak az emberek. Nagyjából ötször írtam újra az első öt oldalt, mire azt tudtam mondani, hogy igen, ezt kerestem. 


M. T.: Milyen hobbijaid vannak az íráson kívül? 

Bobo Sz.: Fotó szakon tanulok, bár egy kicsit ezt a hobbimnak is érzem, mert nagyon ki tud kapcsolni. Imádok a Photoshoppal, videoszerkesztővel babrálni szabadidőmben. Nagyon sokat rajzolok, és a napjaim nagy részét a zenehallgatás teszi ki. Eljárok zumbázni, hogy esténként kicsit offolhassam az agyműködésem. Imádok főzni és olvasni. A sorozatnézés nálam már egy életforma, de közben mindenek fölött áll a szívemben a színházba járás. Nagyjából ezeket hívnám a hobbijaimnak. 


M. T.: Valamilyen szinten beleviszed ezeket a dolgokat a történeteidbe? A karaktereid "örököltek" tőled valamit?

Bobo Sz.: Természetesen. Szerintem nehéz lenne úgy írni, hogy közben nem vagyunk, úgymond, őszinték az olvasóinkkal. Általában a saját tulajdonságaimat, berögződéseim elszórom a karakterekben, így leszek igazából teljes szívvel benne a történetben. Olvasói szemmel is nagyon szeretek azonosulni egyes figurákkal, felismerni magam bennük. Ebből kiindulva építem a saját karaktereimet is minél színesebbre. Ott van például a VAJA-t Jeffje, aki nagyon szélsőségesen tud viselkedni a testvéreivel, de közben bármit megtenne értük - ez tökéletesen leírja a saját bátyámmal való kapcsolatomat. De ha kifejezetten hobbiról van szó, akkor Maddie-t említeném, akinek az élete a rajzolás.  


M. T.: Mik a terveid a jövőre nézve - a regényed megjelenése mellett? 

Bobo Sz.: Gyilkos kérdés, így, másfél évvel az érettségi előtt, ugyanis fél éve máson se agyalok, mint hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. Jelenleg a legnagyobb erényem a legnagyobb hátrányom, hogy túl sok minden érdekel. Igazából a MOME fotó szakja, SZFE filmrendező, vágó, operatőr, vagy színházi rendező lehetőségek között vacillálok. Jelenleg a legesélyesebb befutóm az operatőr és a rendező. Mindenképp alkotó munkával szeretnék foglalkozni az életem hátralévő részében. A regényem elkészülése pedig egyáltalán nem biztos, sőt, talán örökre egy Word formátum marad, de azt kell mondjam, hogy annak a kiadása lenne az álmaim elérésének első meghatározó lépcsőfoka. 


M. T.: Azta', akkor látom, tervekben nincs hiány:) Sok sikert, és köszönöm az interjút! 

Bobo Sz.: Én köszönöm a lehetőséget! <3 

Bobo Sz: Két dollár öt cent

Sziasztok!
 Megvan az az érzés, amikor olvasol egy letehetetlen könyvet, nézel egy sorozatot, vagy filmet, ami a képernyőhöz láncol, aztán találsz egy párost, akikre csak annyit tudsz mondani, hogy "Ez igen! Ezek  ketten összeillenek, I ship it!" Nos, nekem is volt egy ilyen párosom, akik közt azonban nem alakultak valami fényesen a dolgok. Na, de mire vannak a jófej bloggerek, ha nem arra, hogy komolyan vegyék a karácsonyi kívánságod, és összehozzák a két drágaszágot? Nem mellesleg a háttérsztori is zseniális, olvassátok, imádjátok, és persze shippeljétek... *hatásszünet*, akit shippelni kell ;) 

Puszi, Maja<3 

*****



Beacon Hills városára lesújtó csend telepedett. Az éjszaka sötét köntösébe bújtatott utcákon egy lélek se járt, a forgalom pedig gyökerestül sorvadt el, ahogy közeledtünk az éjfélhez. Az emberek titkon rettegtek, de nem merték kimondani gondolataikat, inkább remegő térdekkel vonultak vissza otthonaik békés szegletében. Mindannyian őrültek voltak. Hiszen a magány és a csend kegyetlen párost alkotva vonzották be az enyészet savanykás bűzét. De ismét itt voltunk mi, a megmentők, hogy ne hagyjuk kinyuvadni az életképteleneket, és egy újabb reggel felsegítsük az égre a Napot. Mondanom se kell, de ez az egész elég fárasztó meló volt.
A por, a félelem és a halál szaga keveredett a levegővel, ez pedig megnehezítette a gondtalan légzést. Fojtogatott az érzés, hogy én is olyan leszek ettől a lehangolt várostól, mint a többi rémült ember. Az ablakhoz léptem, és egy határozott mozdulattal széthúztam a függönyöket. Idegesen fürkésztem a kórház előtti parkolót, ahol mindössze egy autó állt, és az is az enyém volt, ettől pedig még ingerültebb lettem. Belemarkoltam a párkányba, ami az ujjaim nyomán behorpadt. A háttérzajként beálló monoton lépésektől pedig hasogatni kezdett a fejem.
 – Megtennéd, hogy nem járkálsz fel-alá?  – pillantottam hátra. A tekintetem összeakadt Maliáéval, aki megtorpant szavaim hatására.
– Megtennéd, hogy nem járkálsz fel-alá? – utánzott le gúnyosan. Ami azt illeti még a nyelvét is kinyújtotta rám, mint egy igazán érett óvodás.
– Jössz nekem öt dolcsival – fölényes mosolyra görbült ajkam. Sakk és matt. Behúztam a függönyt, hogy kint ne láthassák, idebent ég a villany, aztán Malia felé fordultam teljes testemmel.
– A szart jövök neked öt dolcsival.
– Fogadtunk, emlékszel? Te állítottad, hogy kibírod gúnyolódás nélkül. Én meg azt mondtam, hogy nem tudsz nélküle élni, és milyen igazam volt! – A mosoly egyszerűen lemoshatatlan volt az arcomról. Mindig élveztem, ha egy kicsit a földbe tiporhattam a lányt. Szinte már nevetségesen jó érzéssel töltött el, mikor láttam a döbbenettel keveredő haragot az arcán. Tudtam, hogy képes lenne bemosni nekem, és talán nem is bántam volna, ha így cselekszik.
– Itt van a hülye öt dolcsid – nyúlt bele a zsebébe, majd kicsapta az asztalra az összeg töredékét. – Remélem, most már boldog vagy!
– Ez csak két dollár öt cent – állapítottam meg teljes higgadtsággal. – A többit is virítsd, angyalom.
                – Most legszívesebben, megfojtanálak, Theo! – mérgelődött, miközben a másik zsebéből előtúrta a maradék összeget.
A mosolyom a duplájára nőtt. A pénz után nyúltam, de fülsüketítő sikítás szakította félbe a mozdulatot. Igyekeztem a kezemmel elzárni a hang útját, mielőtt beszakad a dobhártyám, de még így is átütően nagy hangerőnek érzékeltem a sikolyt. A szemem sarkából láttam, ahogyan Malia is hasonlóan szenved, mint én. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy mérföldekről fel tudtuk ismerni ezt a hangszínt. Ugyanis Lydia sikolya rákényszerítette az embert, hogy megkülönböztessék a többitől. Egyedi volt, kecses és hátborzongatóan kínkeserves. Percek múlva maradt csak abba az üvöltés, aminek egész vonulata alatt átütött a lány fájdalma. Ha tippelnem kellett volna, akkor egy tízes skálán tizenegyes fájdalmai voltak.
Malia tekintete teljesen megváltozott ezek után, mintha a fényét magával vitte volna a sikoly szele. Gyilkos ösztönök villantak fel a szemében. Képes lett volna bárkit megölni, aki az útjába kerül. Szó szerint pedig én álltam előtte, és egy pillanatig el is hittem, hogy azon nyomban kitépi a szívem.  Szinte láttam magam előtt a képet, ahogyan felnyitja a mellkasom, és egy állatias mozdulattal kirántja a vörösen lüktető szervemet. Végül nem történt semmi ilyesmi, csak csendben szuszogott magányosan a gondolataival, amiket semmi pénzért nem osztotta volna meg velem. Ismét fel-alá kezdett járkálni, ezzel vezetve le feszültségét.
– Hol van már Liam? – nyögte végül ki a szívfájdalmát.
Erre a kérdésre én is választ szerettem volna kapni, tekintve, hogy a fiú már három sikítást lefedő időt töltött távol tőlünk. A sikolyok tíz percenként ismétlődtek, és egy körülbelül öt percig tartott, szóval nagyjából háromnegyed órája lépett le Liam, hogy lopjon egy kis morfiumot a kórházból. Tudtam, hogy nem kellett volna egyedül elengedni, mert még ezt se képes teljesíteni.
Átvészeltünk még egy sikoltozást, mire Liam felbukkant. Csapzott volt, és a ruhája a felsőtestére tapadt az izzadságtól. Szaporán vette a levegőt, mint egy távfutó a maraton után. Táskája ránézésre is nehéz volt, reménykedtem, hogy nem valami nassolni valóval tette tele, hanem morfiummal.
               – Húzzunk el – közölte, és már le is fordult a folyosón a kijárat felé. Malia azonnal a nyomába eredt, én pedig még körül néztem, hogy nem hagytunk-e nyomot magunk után.
 – …szóval Mason szerint lehetséges – szuszogta Liam, mikor beértem őket.
– Mi lehetséges Mason szerint? – kérdeztem vissza, ugyanis lemaradtam a mondat elejéről.
– Egy banshee erejét felhasználva szerezni halhatatlanságot. Hetekig kínozni kell hozzá, majd lassan megölni. A halála előtti utolsó percekben pedig enni kell a szívéből, majd rabul ejteni a lelkét – Liam egyre gyorsabban haladt, mi pedig szinte futó lépésben követtük. – És azért tűntek mostanában annyian el, mert csak úgy lehet egy banshee lelkét rabul ejteni, ha közben látja mások halálát. Szóval mindenki meg fog halni – közölte kétségbeesetten.
Ugyan próbálta titkolni érzéseit, de Liam sosem volt arról híres, hogy kordában tudja tartani a benne lüktető feszültséget. Most pedig különösen nehezére esett, mert az eltűntek között volt Hayden is. Nem értettem mit eszik a lányon, az egyetlen közös az volt bennük, hogy mind a ketten az agyamra tudtak menni.
Beszálltunk a kocsiba, és együtt szurkoltunk azért, hogy Lydia ne kezdjen sikítozni, míg vezetek, mert annak csúnya vége lehet. Nem hittem benne, hogy sikerülhet azelőtt odaérnünk, mielőtt baleset következhetne be, így végül is az esélytelenek nyugalmával adtam gázt az autónak. Útközben Liam telefonált Scottnak, hogy elindultunk. Az eső is megeredt, és minél sűrűben esett, annál szaporábban mozgott az ablaktörlő, nehezítve a kilátást. Az út csúszós lett a víztől, de nem lassítottam, inkább tövig nyomtam a gázt. Száguldottunk az erdő közepén áthaladó aszfalt úton, az autó kerekei pedig egészen az ablakokig felverték a vizet. Gyalogosként mindig utáltam az ilyen seggfejeket, akik beterítettek a mocskos lével, de ezúttal nem féltem tőle, hogy bárki is elázhatna miattam.
Az utunk természetesen nem maradhatott el sikítás nélkül. Mivel egészen közel voltunk a helyhez, ahol Lydiát kínozták, így fokozott fájdalmakkal járt a helyzet. Egy satufékkel állítottam meg az autót, csúsztunk néhány métert, de szerencsére nem sodródtunk le az útról. A tenyeremet a fülemhez szorítottam, de már késő volt. A gyötrelmes kíntól szenvedve összegörnyedtem, és másra se vágytam, mint a békés csendre. Éreztem, ahogy a bőrömön meleg folyadék csordogál végig. Véreztem, és a vér a fülemből folyt, mert átszakadt a dobhártyám. Remegve vettem el a kezem, de az égvilágon semmit nem hallottam. Láttam, ahogyan Malia és Liam is próbálják védeni a fülüket, ebből következtettem, hogy még biztosan tart. Végső soron nem is volt akkora probléma, hogy kiszakadt a dobhártyám, így legalább zavartalanul tudtam vezetni. Gázt adtam, majd egyenesbe hoztam a kocsi orrát. Pusztán azért utáltam magam, mert Liam ismét belerángatott az önmarcangolásba. Mások életéért szenvedtem, és senki sem köszönte meg, mert én csak egy vérfarkas voltam, akitől féltek az emberek.
Leparkoltam a régi gyár épülete előtt. A fülem lassan gyógyulni kezdett, így tompa zajokat hallottam. Azt is érzékeltem, hogy Malia üvöltözik velem, de nem értettem, mit mond. A hangok egyszerűen nem álltak össze értelmes szavakká. Olyan volt, mint egy dallamos lüktetés, ami magával ránt a mélybe.  Kiszálltam az autóból, és a többiek is követték a példám. Scott és Stiles már ott álltak, és feltételezhetően ránk vártak. Egyből el kezdtek konzultálni, és hálát adtam istennek a süketségemért, hogy nem hallom, ahogyan egymás szavába vágva közlik a híreket. A kocsimnak dőltem, és karba font kezekkel néztem őket. Egy pillanatra felém fordultak, majd vissza. Feltételezem, én voltam a téma. Ezután rezegni kezdett a farzsebem, így megnéztem a telefonom. Liam írt egy üzenetet, amiben azt kérdezte, hogy most megsüketültem-e. Válaszra se méltattam, csak egy lenéző pillantást küldtem felé. Erre reakcióként egy három oldalas kisregényt kaptam, miszerint kinek mi lesz a dolga. Én feladatként megkaptam, hogy Maliával bejussak az épületbe, és kiiktassam az őrök nagy részét, míg Liam a tetőre felmászva a szellőző rendszerbe morfium bombákat dob, hogy a bent lévők kicsit bekábuljanak. Ez ránk nem hat, hiszen túl gyorsan regenerálódunk ahhoz, hogy bármilyen kábító hatású szer befolyásoljon minket. Stiles és Scott pedig a csatornarendszeren keresztül azonnal abba a helyiségbe jutnak, ahol Lydiát fogva tartják a hangokból kiindulva. Persze a bulis meló megint másokra maradt, én meg vághattam előttük a sövényt, hogy a tiszta járáson csak végig futhassanak. Az volt a szerencséjük, hogy eltörhettem néhány nyakakat, így egy kis izgalmat legalább tartogatott magában a bevetés.
A hallásom egészen visszatért, így mikor Maliával a bejáratot kerestük, már minden szavát hallhattam volna, de inkább megjátszottam, hogy nem. Csak egy kicsit húzni akartam vele az agyát, mert láttam rajta, hogy dühíti a helyzet. Kis séta után találtunk egy hátsó bejáratot, ami meglepő módon nyitva állt, és nem őrizte senki. A folyosón, ahova beléptünk, teljes sötétség uralkodott, így vérfarkas szemekre váltottam, hogy kicsit közelebb juthassak az igazsághoz. Nem is kellett sokat sétálnunk hozzá, hogy a semmiből megtámadjanak minket. Éjjellátó szemüveg volt rajtuk, és fegyvert is hoztak magukkal. Az első golyó, amit belém repítettek, nem volt ugyan pontos, de annál fájdalmasabb, ugyanis sisakvirággal turbózták fel a fegyvereiket. Nem volt időm kiszedni a golyót, úgyhogy azzal az oldalamban küzdöttem meg a pitiáner vadászokkal. Hamar legyűrtük a kisebb, talán tíz fős csapatot, aztán tovább haladtunk. Útközben kioperáltam magamból a golyót, amit Malia felvont szemöldökkel nézett végig.
– Kösz, nem kell segítened – közöltem, mikor végre kint volt a sisakvirággal átitatott lövedék.
Nem sokkal később újabb csordába akadtunk, akik már profibbnak tűntek, mint az előző banda. Test-test közelből se féltek harcolni. Az egyiknek kitéptem a kezéből a fegyverét, és azzal ütöttem le egy másikat, aki le akart tépni a társáról. Hasonlóan altattam el még néhány erőszakos fickót, mikor is megéreztem a beazonosíthatatlan illatot. Morfium, jutott hirtelen eszembe. Hát Liam mégse olyan hülyegyerek.
– Most pedig mindenki vegyen egy nagy levegőt!
Én így tettem, mire zavartan néztek rám, aztán a helyzetet kihasználva hátba támadtak. Ezt nem vettem annyira jó néven, mi több, inkább csak felhúztak vele. Kitértem a golyó elől, majd gyomorszájon rúgtam a tagot, de olyan erősen, hogy felkenődött a szemközti falra. A többiek lassan elkábultak, én pedig Maliát kerestem a tekintetemmel. Mögöttem állt, s a falnak támaszkodott, miközben a kezét a mellkasához szorította.
– Sisakvirág – szuszogta az egyetlen szót, ami ajkára jött. Én is jól tudtam, hogy sisakvirág volt a lőszerekben, és az legyengíti a mifélénket. Még éppen elkaptam a lányt, mielőtt összezuhanhatott volna. Rá valószínűleg azért volt ilyen gyorsan hatással, mert a golyó túl közel érkezett a szívébe. Mögöttem állhatott, mikor odébb léptem a lövés elől, akkor találhatták el. Nem úgy ismertem, mint aki figyelmetlen lenne a harctéren.
A földre fektettem, hogy ki tudjam szedni a lövedéket a mellkasából. Egy kicsit frusztrálónak  éreztem, hogy a pólója alatt kell matatnom. Mivel gyors megoldás kellett, nem pedig humánus, így csak a körmömmel ejtettem egy mélyebb vágást, majd benyúltam a bordái közé, hogy elérhessem a golyót. Eszméletlenül fájhatott neki, ugyanis az egész teste megfeszült, mégse adott ki egy hangot sem. Csak meredten nézte az arcom, ami egészen zavarba ejtő volt. Sikerült végül kihalásznom a mérget, ő pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Jössz nekem öt dolcsival – közölte, mire értetlen fejet vágtam. Ő jön nekem öt dolcsival, amiért megoperáltam. – Mert mindig is tudtam, hogy belém vagy esve.
– Ugyan – forgattam meg a szemem.
Elkapta a tarkóm, és magához húzott. A forró ajkával egy pillanat alatt támadta le az enyémet, még felfogni se volt időm, hogy mi történik. Csak lehunytam a szemem, visszacsókoltam, és úgy döntöttem, hogy jövök neki öt dolcsival, mert igaza van. Hirtelen az se érdekelt, hogy mi lesz Lydiával, csak abban voltam biztos, hogy elvesztettem egy ki nem mondott fogadást. Pedig én sosem vesztek.

2017. december 31., vasárnap

Az utolsó ecsetvonás - részlet

Sziasztok! 
Bevallom, egy órával ezelőttig halvány lila gőzöm sem volt, hogy mit rakjak ki az év utolsó napjának örömére, sőt nem is gondoltam rá, hogy kellene ilyesmi. Számtalan blogot láttam, ahol a 2017-es évet értékelték (én egy erős hármasra osztályoznám, talán) összeírják a terveiket a jövőre, esetleg írnak egy novellát az alkalomra. Nos, a MATT-on egyikre sem kerül sor, különböző okokból kifolyólag. A legnyomósabb érvem az, hogy nem készültem. Tényleg. Semmit. Fogadalmam is csak kettő van, hogy leszokok a káromkodásokról (hehehe, elhitted), a másik pedig, hogy befejezem a regényemet. Utóbbiról egyébként már sokat hallhattatok, például A különleges című novellám is erről szól. Persze, ebben a történetben lesznek kisebb-nagyobb változtatások, behozok pár új, fontos szereplőt, és a meglévők személyiségét is jobban kidolgozom. Sőt, időközben (khm, pár napja, khm) a címét is megváltoztattam, szóval mostantól Carpe diem helyett Az utolsó ecsetvonás néven fut majd. 
De miért mondom el mindezt? Azért, mert a fent említett regényből hoztam Nektek egy kis részletet. Az ünnep lévén igyekeztem egy vidámabbat kifogni. Jó szórakozást hozzá! Véleményeket, mint mindig, szívesen fogadok:) 

Boldog új évet, és találkozunk 2018-ban! 

Mindenkit csókoltat, Maja Tankwall<3 

*****
A főváros egyik legnagyobb hátránya, hogy akaratlanul is bezárkózunk miatta. Szó se róla, gyakran megfordulunk a pesti éttermekben, plázákban, és a házibulikat se vetjük meg, de a külvilágot valahogy mindig figyelmen kívül hagyjuk. Télen a bécsi vásárba vezet az utunk, nyáron forró, mediterrán tengerpartra. A legtöbb rokonunk a közelben él, ha pedig a vidéki ismerősüket látogatjuk meg, ki sem dugjuk az orrunkat a házukból, napestig csak beszélgetünk a saját világunkról. Szégyen, nem szégyen, Magyarország kimerül számunkra Budapestben.
Nem csoda hát, hogy örültem, amiért végre kidughattam az orromat otthonról, és szemügyre vehettem Eger szépségeit – még ha egyelőre csak a kocsi ablakán át nézelődhettem is. A titokzatos, sikátoros utcák, a macskaköves utak, és a távolban emelkedő legendás vár valamelyest megnyugvásra késztettek. Feltűnt, hogy az emberek sem sietnek úgy, mint otthon. Fiatal párok andalogtak az út mentén, egy göndör hajú nő a kislánya kezét szorongatva igyekezett begombolni a kabátját, miközben a gyerek egyre csak bömbölt. Ha jól vettem ki a szavait, fagyiért kuncsorgott az anyukájánál. A gyomra, meg az édes szája vezérelte, és nem látta be, hogy ilyen időben könnyen megfázáshoz vezethet a hideg finomság. Bár a fényes ablakok szelíd napsugarat vetettek a visszapillantó tükörre, a közeli fogadó terítői kérdés nélkül szárnyra kaptak volna, ha nem marasztalja őket az alátét.
– Csak most az egyszer érjünk oda – motyogta Hajdú az utat fürkészve. –, és esküszöm, lecserélem ezt a tragacsot!
Mindig is nehezen viseltem, ha a tanáraimat szenvedni láttam. Ilyenkor kénytelen voltam beismerni, hogy ők is csak emberek, és bármennyire is szigorúak az órákon, bármilyen alteregót is néznek ki belőlük a suliban a morcos csendőrtől kezdve, a gonosz boszorkányon át, egészen a pszichopata bérgyilkosig, néhányszor még nekik is odaüt az élet. Nincs hatalmuk minden felett, pláne nem akkor, amikor az igazán fontos lenne. Elfojtottam magamban egy ideges sóhajt, úgy dőltem hátra az anyósülésen. A pillantásom összeakadt a hátul gubbasztó Dávidéval, aki egy biztató mosolyt lövelt felém. Ha azt hitte, ezzel megnyugtat, hát közlöm, hogy rohadtul nem vált be a terve. A gyomrom gombostű méretűre zsugorodott, a közelgő verseny képei pedig befészkelték magát az eszembe, nem törődve az ott uralkodó teltházzal.
– Khm, tanárnő – köhintett végül, mikor leesett neki, hogy a bugyiszaggató pillantásaival most nem megy sokra. – Ne nézzem meg a kocsit? A végén még Dóri lekési a versenyt.
– Kár a gőzért. Ezen már úgysem tudsz segíteni, aztán meg még a harmincéves érettségi találkozón is hallgathatnám, hogy jobb lett volna az Audiddal jönni.
A kínos szituáció ellenére halkan elnevettem magam. A világ minden kincséért sem hagytam volna otthon Dávidot, ám ennek ellenére indulás előtt rám tört a frász, hogy mi lesz, ha Hajdú megsejt valamit a viszonyunkról, esetleg az egész utat zavart hallgatással töltjük. Amint beültünk a lepukkant autóba, az összes kételyem azon nyomban szertefoszlott. Mint kiderült, Dávid remek viszonyt ápolt az osztályfőnökével, aminek hála egy percig sem maradtunk csendben. Utólag visszagondolva nem is értem, miért hittem azt, hogy gáz lesz. A szeretőm valószínűleg már kilencedikben az ujja köré csavarta Hajdút, aki lévén nőnemű lény, még csak meg sem próbált ellenállni a bájának. Mondjuk, azért egy-két értetlen pillantást bezsebeltem tőle, amikor a fiú bepattant a hátsó ülésre. Mintha az összes lehetőséget lefuttatta volna az agyában, aminek köszönhetően itt köthettünk ki.
Persze, ezúttal kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy mi történik a diákjai között. Mi tagadás, én sem repesnék az örömtől, ha a tanítványom az ócska autóm miatt hagyná ki élete lehetőségét. Márpedig az enyhén füstölő motorháztető, és a kipufogóból kiszűrődő fura zajok nem sok jóra hagytak következtetni…
– Az Audi még sosem hagyott cserben. Olyan, mintha a legjobb barátom lenne – kezdte Dávid a hülyülést. – Már annyira megszoktam, hogy tök természetesen kezelem, mindig ott van, ha kell, és nem tudnék mit kezdeni nélküle. Az életem része, ennyi.
Erősen fontolóra vettem, hogy szó nélkül megragadom a cuki kis fejét, és kidobom az útra. Esetleg megismételhettem volna a parkban tett mozdulatot, attól talán befogta volna. A viccelődésével nem ért el mást, mindössze egy-egy gyilkos pillantást zsebelt be Hajdútól és tőlem. Sőt, az ofőjéből még az anyáskodó énjét is előhozta egy percre.
– Ilyenkor nem értem, hogy ültethettek volán mögé…
– Tudom – harapta be a száját. Engem meg üldözőbe vettek a tegnap este képei, amikor az ajkai combom tövét kényeztették, aztán egyre feljebb, és feljebb haladtak. Nagyszerű, már csak ez hiányzott! Vajon Egerben laknak vállalkozó szellemű szervkereskedők, akik gyorsan és fájdalommentesen megszabadítanak a szívemtől? Akkor talán nem ugrana ki a helyéről. – Minden felnőtt ezzel jön. De nem gond, már megszoktam, hogy nem bírják a haverjaimat.
– Ember, tizennyolc éves vagy, vagyis kicseszettül nagykorú. Bocs, de nálad már nem válik be ez a „minden felnőtt egy gyökér”-duma. Hacsak nem arra célzol, hogy agyban megmaradtál kisiskolás szinten – emeltem meg a szemöldököm gúnyosan.
Nem is vettem észre, feladtam a magas labdát. Dávid egy szemtelen vigyort villantott rám, majd előrébb húzódott, és ügyelve arra, hogy mentolos lehelete az arcomat súrolja, lecsapta azt.
– Legalább a testem tökéletesre fejlődött. Vagy te máshogy gondolod, Dóri?
Ha azt akarta elérni, hogy az ábrázatom közelebb álljon egy paradicsoméhoz, mint egy normális emberéhez, fogadja őszinte gratulációmat, mert elérte a célját. De legalább már kivertem a hülye verseny, meg a haldokló tragacs gondolatát a fejemből. Helyette minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy visszavágjak Dávidnak.
– Tanárnő nézi a Teen Wolfot? – fordultam Hajdúhoz egy látszólag ártatlan kérdéssel.
Természetesen nem fogadta kicsattanó lelkesedéssel a faggatózásomat. Értelemszerűen nem sok türelme maradt a sorozatról cseverészni, miközben fél órán belül jelenésünk volt a gimnáziumban, a kocsi meg továbbra sem adta meg magát. Én azonban ezzel is beértem.
– Na, abban szerepel egy srác az ezeréves Jeepjével. Az is mindig lerobban, meg baja van, de Stiles meg tudja javítani. Egyébként is, mekkora hülyeség már, hogy a kocsija alapján ítéljünk meg valakit. Jacksonnak Porsche-ja volt, és ki gondolta volna, de a gyerek egy világi nagy seggarc. – böktem a hátsó ülésen terpeszkedő fiúra, hogy mindenki észrevegye a párhuzamot. – Amúgy jó kis sorozat, érdemes elkezdeni. Sokat lehet belőle tanulni, csak kár, hogy az ottani gyilkolási módszerekhez szupererő szükséges. Ezért is tervezem megnézni a Trónok harcát, mert ott nincsenek nagyon ilyenek. Alig várom már, hogy kinyírjak valakit valami fájdalmas módszerrel! – táncoltattam meg a szemöldököm.
Úgy tűnt, feladta a harcot. Mélyről jövő sóhaja arra hagyott következtetni, hogy nem reménykedik tovább, belátta, hogy végleg befuccsolt a járgányának – vagy legalábbis, amíg el nem viszi szervizbe. Hajdúról beszélünk, tehát fel se merült bennem a kétségbeesés gondolata; három éve tanított, ez pedig bőven elegendő idő ahhoz, hogy kitapasztaljam, minden rázós helyzetre tartogat valamit a tarsolyában. Ezúttal a GPS-hez nyúlt, állítgatott valamit rajta, majd a kezembe nyomta azt.
– Nagyjából három utcányira vagyunk, bőven odaértek a megnyitóra – magyarázta értetlen tekintetem láttán. – Mivel nem csak diákok mennek, nem kötelező a tanár jelenléte. Ha odaértek, nézd meg, melyik terembe raktak, és keresd meg előre. Hoztál csokoládét, ugye? – Apró biccentéssel igazoltam a szavait. Ő kieresztette a tüdejében tartogatott levegőt, majd bátorítóan megszorította a kezem. – Egyébként a Teen Wolfról már hallottam az unokahúgomtól, a Trónok harcáért meg a fiaim rajonganak. Nos, utóbbiba csak párszor volt szerencsém belenézni, de mélyen beleégett az emlékezetembe, ahogy egy fickónak aranyat öntenek a koponyájába. Ezt talán alkalmazhatnád is azon a bizonyos személyen. Legalább lenne valami a fejében.
Somolyogva megráztam a fejem, és a nap során már sokadjára állapítottam meg magamban, hogy Hajdúval bizony megfogtam az Isten lábát. Amellett, hogy támogatta a terveimet, és remek tanácsokkal látott el, mindig tudta, mivel dobja fel a kedvem. Kétségtelenül jólesett a viccelődése, még ha Dávid kárára ment is az.
Mindkettőnknek meggyűlt a baja a kocsi zárjával, de végül sikeresen kikászálódtunk, és a kijelölt épület felé vettük az irányt. A friss, tavaszi levegő átvette az irányítást a szervezetem felett, én meg titokban hálát adtam az égnek, hogy a megmérettetés előtt még egyszer kiszellőztethetem a fejem. Ez amúgy annyit jelent, hogy nem öt perc után ájulok el, hanem csak tizenöt. Hm, kecsegtető ajánlat, és nagyon megéri.
– Asszem’, vágom, miért bírod Hajdút – lökött meg Dávid játékosan. – Mindkettőtöknek életcélja leoltani a sárga földig. Kár, hogy ilyen versenyeket nem szerveznek. Tuti vinnétek minden díjat.
– Ez van, felcsesztél – tártam szét a karom. – Már megszokhattad volna.
A viháncolásunkra többen is felénk kapták a fejüket, és barátságos pillantásokkal jutalmaztak minket. Minden bizonnyal azt hitték, messziről jött turisták vagyunk, akik odáig vannak a történelemért, és éppen az ország egyik leghíresebb várát keresik randizás céljából.
– Lehet, hogy emiatt késsük majd le a versenyt, és Hajdú leszedi a fejünket – ragadta meg hirtelen a vállamat. –, de ha ez nem dob fel, semmi sem.
Kicsit meglepett a közvetlensége, ahogy hátulról átölelt, majd az ujjait az államra helyezte. Annyira hozzászoktam már az érintéséhez, hogy nem is maradt időm szabadulni tőle. Hagytam, hogy az út túloldalának irányába fordítsa a fejem. Nem kellett faggatóznom, néhány másodpercen belül ráleltem a különös mozdulatsor miértjére. Átellenben egy koszos, legalább harmincéves Jeep parkolt. Bár a felület nagy részét beborította a rozsda, a kerekeken pedig megszáradt sár vert tanyát, így is tisztán kivettem, hogy egykoron világoskék színben pompázott – pont úgy, mint a kedvenc karakterem járgánya.
– Oké, ez durva! – emeltem meg a hangom hitetlenkedve. – Mondd, hogy nem te szervezted így!
– Megnyugtatlak, Dóri – válaszolt. Bár nem láttam az arcát, a hanglejtése elárulta, hogy vigyorog. – A kapcsolatunk még nem áll azon a szinten, hogy beavassalak a részletekbe. De ne aggódj, pár év múlva talán elárulom, hogy szúrtam ki álmaid autóját.
– Szupererő?
– Majdnem. Mázli, tudod, ami a tökéletes csomaghoz járt.
A szemem a GPS sarkára vándorolt. Hatalmas kő esett le a szívemről, amint megállapítottam, hogy még bőven maradt időnk beérni. Mit sem törődve Dávid egójával magam után húztam őt, majd ellentmondást nem tűrve a kezébe nyomtam a mobilom. Úgy ugrottam a rozoga autó mellé, mintha az hozná el a megváltást az életemben. nem vagyok hülye, tisztában voltam vele, hogy nem azzal a Jeeppel fotózkodom, amivel a sorozatot forgatták, és hogy mindez csak egy véletlen egybeesésnek köszönhető, mégis baromira feldobott a dolog. Meg sem próbáltam leplezni a vigyorom; minden bizonnyal meg is látszott a fejemen, hogy legszívesebben azonnal bevetném magam a kormány mögé. Ezt azonban nem engedhettem meg magamnak, és nem is csak a törvény miatt. Nem akartam sokáig fenntartani Dávidot, mint ahogy az sem vette volna ki magát valami szerencsésen, ha elkések a megnyitóról. Így kénytelen-kelletlen fájdalmas búcsút vettem az egri Jeeptől, majd a szeretőmhöz léptem. A vigyort mintha pillanatragasztóval nyomták volna az arcomra.
Még az sem lombozott volna le, ha Dávid beszól valamit, vagy azt firtatja, hányan fotózkodhatnak szerencsétlen tulaj kocsijával. Legnagyobb meglepetésemre azonban semmi ilyesmit nem tett. Sőt, mintha egy óvatos félmosoly bujkált volna a szája szélén, amikor megmutatta a képet.
– Köszönöm – mondtam. – Azta’, milyen jól áll már nekem a Jeep!
– Figyelj, ha szeretnéd, beszélhetünk róla – A járgányt magunk mögött hagyva befordultunk a következő sarkon. Az utca végén ott tornyosult a művészeti gimnázium épülete. Csak egy kicsit rándult össze a gyomrom. – Ha nem megyek csődbe az egyetem alatt, téged meg nem húznak meg a matekérettségin, és leléphetsz Párizsba, kapsz tőlem egy Jeepet. De olyat, amivel két métert sem tehetsz meg anélkül, hogy lerobbanjon.
Elég volt ránéznem, tudtam, hogy kivételesen nem húzza az agyamat. Bár nem sok esélyt láttam rá, hogy valóban megajándékozna egy kocsival, a gesztust nagyra értékeltem. Na, nem a Jeepes ajánlatot, inkább azt, hogy még itt, a Pokol kapujában is próbálta elterelni a figyelmemet a közelgő veszélyről. Legalább az utolsó perceimet boldogan töltöm, hurrá!
– És ha nem marad rá pénzed? – mentem bele a játékába.
Dávid ajkát drámai sóhaj hagyta el, úgy túrt hullámos tincsei közé. Nagyjából úgy vizslatott, mint aki a világ legnagyobb képtelenségét állította volna. Nemsokára meg is magyarázta a kiakadását.
– Tisztázzunk valamit. A csőd alatt azt értem, hogy vége mindennek, örülök, ha találok egy kukát, ami mögött meghúzhatom magam. Ne nevess, ez komoly dolog! – tette fel az ujját fenyegetően. – De ha marad egy tízesem, megveszem neked azt a szart. Drágábban pofátlanság lenne árulni. Sőt, talán fizetnének érte, hogy elvigyem. Akkor mindketten jól járnánk.
Válaszképp egy jól ismert nemzetközi jelzéssel adtam a tudtára a véleményem.
– Tisztázzunk valamit! – utánoztam a hülyülését. – Te nem szólhatsz be a Jeepekre. Ha cikized a Jeepeket, az olyan, mintha cikiznéd Stilest, ez esetben viszont szadista módszerekhez kell folyamodnom…
– Szóval készüljek fel, hogy szex után meglékeled a fejem, és megtöltöd arannyal?
Az épület előtt már összegyűlt egy kisebb csoport, akik sebes léptekkel igyekeztek a bejárat felé. Nyilvánvalóan minden egyes gondolatukat a pályázat töltötte ki, mi azonban elértük, hogy egy pillanatra mégis ránk figyeljenek. Ha egy héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy a megnyitó kezdete előtt negyed órával önfeledten fogok röhögni Hollósy Dáviddal, miközben Hajdú a lerobbant tragacsával próbál kezdeni valamit, menten elküldöm az illetőt melegebb éghajlatra. Most viszont olyan természetesnek tűnt mindez. Hogy nem izgulok, nem ver ki a víz, nem kattogok azon, hogy mi lesz, ha elcseszem, vagy olyan képet kapok, amiről még életemben nem hallottam. Csak nevettem, önfeledten. Nem számított, mi történt a kocsival, mit hoz a jövő, és mi történt a múltban. Dávid és a Jeep – amit sosem vettem volna észre, ha nincs a fiú – kétségtelenül megmentettek az idegösszeomlástól.
– Mindig is tudtam, hogy a művészek őrültek – csóválta meg a fejét elnézően.
Abbahagytam a szemem törölgetését, majd a mellkasának nyomtam az öklöm.
– Na, ezt hívják sztereotípiának. Nem valami szép dolog.
– Bakker, tényleg! – csapott a homlokára „Hogy mehetett ki a fejemből?”-stílusban. – Pedig azt hittem, azt arra mondják, amikor valaki azt gondolja, hogy minden menő kocsis srác seggarc.
Ha Dávid csak egyszer tett helyes megállapítást az életében, akkor az ez volt.