2017. október 30., hétfő

The Tea Break Award ~ A Teaszünet Díj

Sziasztok! 
Nem, nem őrültem meg, amiért két egymás utáni napon posztolok - azért takarékoskodni kell azokkal a novellákkal, na -, a mostani bejegyzésről huszonnégy órával ezelőtt nem is gondoltam volna, hogy meg fog születni. Akkor még nem is tudtam a díjról, nem csoda hát, hogy rendesen meglepődtem, amikor Thea jelzett a chatben, hogy vár nála egy meglepetés. Onnantól viszont nem volt megállás, alig nyitottam meg az ablakot, máris vigyorogtam, mint egy ugribugri fókakölyök. Nem csak azért örültem, mert ezáltal a MATT megkapta az első díját, hanem azért is, mert a :): your choice szerkesztője szuperjó díjjal ajándékozott meg. Már a feladatok olvasgatása közben is sokat mosolyogtam, így nem is volt kérdés számomra, hogy kitöltöm a díjat. Vágjunk is bele! 

Szabályok: 
 
1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.

2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illesz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.

4. Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni.

5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.

+1. Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.


1. Thea, köszönöm szépen, hogy gondoltál rám, nagyon jól esett a pozitív visszajelzés! Egyébként, bár már írtam Neked kommentben, itt is gratulálok a díj ötletéhez, nagyon király lett! A blogodat pedig csak ajánlani tudom mindenkinek, hiszen ötletes, egyedi, de ami a leginkább megfogott benne, hogy végtelenül őszinte. Emellett inspirál is, szóval ha valaki éppen maga alatt van, nézzen körül nyugodtan, biztosra veszem, hogy előbb-utóbb megjön a jókedve:) 

2. 
 
Karib-tenger kalózai<3 

3. 

1. Mit szeretsz a legjobban a saját blogodban? Azt, hogy itt önmagam lehetek, bármit kiírhatok magamból, és az olvasóim megértik az agymenéseimet, sőt még szeretik is azokat. A másik, amiért imádom, hogy ez az első blog, ahol nem csak fanficekkel foglalkozom, hanem saját kútfőből merített ötleteket is megosztok az  idetévedőkkel. 
2. Írj egy random szót valamilyen másik nyelven. Milyen nyelven van, mit jelent és miért ez jutott eszedbe? Wohltatigskeitveranstaltung, kérdés nélkül. Csak rá kell nézni, hát nem gyönyörű? Egyébként németül van, és valami olyasmit jelent, hogy jótékonysági esemény/szervezet. A szépséges hangzása mellett azért esett erre a szóra a választásom, mert nagyjából egy éve mindig ezzel riogatjuk az angolos évfolyamtársainkat, és mert amikor tanultuk, rengeteget nevettünk rajta. Amúgy, bármennyire is fura, pláne ez után, de én nagyon szeretem a német nyelvet, tényleg. Nem csak az ilyen horrorkategóriás szavak miatt, hanem mert logikus, érthető, és még a kiejtés sem okoz gondot :D 

3. A tőled balra lévő első tárgy lesz a fegyvered egy zombi apokalipszisben, mi az és hogyan használnád? Telefon, fülhallgató. Hm. Megfojthatnék vele pár zombit, esetleg mutogathatnék nekik képeket szerény személyemről - néhány láttán bizonyára elmenne az étvágyuk :"DD 

4. Mik azok az apró dolgok, amik bármikor képesek megmosolyogtatni, boldoggá tenni? Ha ezt most elkezdeném felsorolni neked, lemenne a Nap :D De azért mondok néhány példát: csoki, váratlan ölelések, ihlet, új ötletek a sztorimhoz, egy új komment/feliratkozó, hülyéskedés a barátaimmal, amikor valakinek áradozhatok a Teen Wolfról, a kutyám, egy jó novella, forró tea a radiátor mellett, ha találok egy számot, ami azonnal a kedvencemmé válik, Cody *myfuturhusband* Christian, az idős párok az utcán, a pillanat, amikor apa hazajön Németországból és újra együtt a család, sonkás-sajtos melegszendvics, csinos bőrdzsekik, interjúk olvasása és készítése, stb. 

5. Szereted, amit csinálsz? (suli, munka, stb.) Hátöhmm, elég vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, mert néhány dolgot szeretek a suliban, néhányat nem. Az például tök jó, hogy idén kaptunk pár nagyon erős tanárt, akik érdekesen magyaráznak, így nem unom szét magam az óráikon. Sokan viszont még mindig rohadt sza... elég gyengén tanítanak, és sokszor nem is értem, minek ülök én ott, ha nem is érettségi tárgy, és sose venném hasznát az életben. A reggeli utazást, meg a 4.45-ös kelést rühellem, azt viszont szeretem, hogy hazafele tudok zenét hallgatni, illetve sokszor akkor száll meg az ihlet, így gyorsan felírhatom az ötleteimet. Az osztályomból senkivel sincs bajom, sőt akad pár ember, akivel mindig tök jól el tudok beszélgetni, de sajnos sokszor még mindig nem találom a helyem, és elég durván kívülállónak érzem magam. Szóval ja, vegyes. Szeretem is, meg nem is. 

6. Ha bárhol lehetnél most, hol lennél a legszívesebben és miért? Ez nem kérdés, Olaszországban. Ott nem kötelez senki szétfagyásra, és ehetek pizzát:3 Meg amúgy is mindig meg akartam nézni a Colosseumot. 

7. Mi a neved utolsó betűje? Írj egy szót azzal a betűvel! Mind a blogger, mind az igazi nevem A-ra végződik, szóval legyen, mondjuk, ananász. Az finom. Amúgy nem jár folyton a kaján az eszem, ááá, dehogy.       

8. Hogyan képzeled el magad, az életed két év múlva? Két év múlva az utolsó gimnáziumi évemet fogom taposni, remélhetően a hátam mögött két sikeres érettségivel és nyelvvizsgával. Készülök az érettségire, de közben néha jut időm eljárni szórakozni, sőt, talán még írni is. Ugyanúgy van egy aktuális kedvenc filmem/sorozatom/könyvem/kiskutyám, amire fangörcsölhetek, és talán, talántalántalántalááán, nagyon-nagyon zárójelben, azt is meg merném kockáztatni, hogy még párom is van. Jaj, kis naiv, de elhitted. Amúgy ugyanolyan hulla vagyok, mint most, csak már megszoktam, így nem panaszkodom miatta.


4. Az én kérdéseim a díjazottjaimnak: 
 
1. Ki(k)nek az ismeretségét köszönheted a blogolásnak? 
2. Írd le három szóval azt a személyt, akivel a legutóbb beszéltél!
3. Ha lenne rá lehetőséged, melyik kitalált karaktert keltenéd életre? 
4. Mit szoktál csinálni lefekvés előtt? 
5. Melyik zeneszámmal jellemzi leginkább a blogodat, és miért? 
6. Mi az, amit csak akkor csinálsz, amikor már tényleg nagyon-nagyon-nagyon unatkozol? 
7. Világ körüli útra indulsz, de csak  öt dolgot, és két személyt vihetsz magaddal. Mikre, és kikre esik a választásod? Tegyük fel, hogy elkap egy csapat kannibál, akiktől csak akkor szabadulhatsz, ha odaadsz nekik négy dolgot, vagy egy embert. Mit teszel? 
8. Egy barátod (khm, "barátod") titokban benevez az X-Faktorba. Megérkezik a levél, öt óra múlva jelenéseb van a színpadon. Mit teszel?  
 
5. Az én jelöltjeim: 
 
Colorati  - mert Lili Leone egy végtelenül jófej és segítőkész lány, a blogján jobbnál-jobb tippekkel látja el a leendő írókat, és mert alig várom, hogy találkozzak vele. (Csütörtöööök<3) 
Lyla's - mert az valami csoda, ahogy Lyla Campbell ír. Egy óra alatt kivégeztem a blogját, ráadásul elérte azt, amit másnak nem sikerült: hogy ennyi év után érdeklődjek a Szent Johanna Gimi iránt. 
Todos Los Días - mert Victoria Bloom aktuális témákról ír, elgondolkodtató, inspiráló, és mindenkihez van egy kedves szava. 
Kitablar - mert az akkora könyvmolyok, mint Barby, megérdemlik az elismerést, és mert imádom ezt a kis csajszit :D 
Pillangó  - mert volt szerencsém Christine K. Coldman könyvét elolvasni, és minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy igen, megérdemli a díjat. 
Magánsivatag - mert Aurora hihetetlenül életvidám leányzó, akitől sokat lehet tanulni. 


+1. Minden díjazottnak sok sikert kívánok mindenhez, amibe belefognak! Sose adjátok fel, mindig maradjatok önmagatok, és írjatok még nagyon-nagyon sokat, mert  tehetségesek vagytok! 

Mindenkit ölel, Maja<3


2017. október 29., vasárnap

Szívdobogás


Sziasztok!
Eltelt egy hét, én meg megérkeztem a legfrissebb novellámmal. Nemrég kaptam egy kritikát, amiben azt írták, hogy talán néhány embert kizárok azzal, hogy sokat posztolok a Teen Wolffal kapcsolatban. Nos, ebben biztosan van némi igazság, csak tudjátok, az a helyzet, hogy ha egyszer elkap az ihlet, én írok, mint az őrült, aztán meg nem szeretném, ha csak ott porosodnának a laptopom mélyen az agymenéseim :D Persze, ha valakit zavar, megértem, de pánikra semmi ok, nemsokára saját történeteket is olvashattok:) (Zárójelben megjegyzem, annak örülnék a legjobban, ha valaki az írásaim miatt kezdené el a sorozatot, mert ahwww, mindegy, nem kezdek el fangörcsölni, mert kedves barátnőim hozzám vágnak egy csorda tehenet sose érnék a végére.) 
Jó szórakozást, és kellemes őszi szünetet kívánok! 

Maja 

Tartalom: lezajlott a csata a természetfelettiek és a vadászok közt. Scott próbálja feldolgozni a történteket, mikor váratlan segítséget kap.
Szereplők: Scott McCall, Malia Hale, Theo Raeken
Időpont: 2017. október
Egyéb megjegyzés: a történet a 6x20 után játszódik, és az én agyszüleményem. Semmi garancia nincs rá, hogy Jeff is így folytatta volna, vagy hogy bármi hasonló lesz a spin-offban.

****


A véreres szem rendületlenül tapadt a tócsára. Nem arra, amit a vihar hagyott maga után, hanem a mellette elterülő vérfoltra. A félelem felül kerekedett az elméjén, ahogy arra gondolt, talán még egy bajtársát elveszítheti. Igaz, némiképp nyugtatóan hatott rá a tudat, hogy Deaton és az édesanyja már hozzáláttak a sérülések ellátásához. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az állatklinika épületéből kiszűrődő keserves sikolyok.
Malia az őrület határán egyensúlyozott. Úgy szorította a fiú kezét, mintha azonnal meg akarná fosztani az összes fájdalmától. A józan esze minduntalan azt suttogta a fülébe: lehetetlen küldetésre vállalkozott. Az alfáját lelki kínok gyötörték – nem olyanok, amit egy érintéssel el lehetne mulasztani.
Nem bírt megmaradni mellette. Évek óta ismerte, tisztában volt vele, hogy ilyenkor okosabb egyedül hagyni a gondolataival. Halk sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd feltápászkodott, és lenézett a megtört vérfarkasra.
 – Bemegyek Peterhez – suttogta. – Anyukád kitett magáért, a hangokból ítélve.
Scott mintha fel se fogta volna a barátnője szavait. Ugyanolyan mereven bámult maga elé, mint ahogy azt egy órával ezelőtt is tette.
 – Túléli. – Most szólalt meg először azóta, hogy a kórházhoz értek. Malia gerincén hideg borzongás lett úrrá a színtelen ütemre. A párja halottakat megszégyenítő unottsággal beszélt, sőt, ez még túl is mutatott azon. Scott nem csak közönyösen viselkedett. Inkább úgy, mint aki elvesztette az utolsó reményét is.
A lány tehetetlenül rázta a fejét. Megértette Scottot, teljes mértékben átérezte a fájdalmát, de valami jobban gyötörte. Egy apró gondolat, ami órák óta sokkban tartotta.
 –  Nem hiszem el, hogy feláldozta volna magát értem!
Így, kimondva, még valószínűtlenebbnek tűnt az egész. A csata darabjai lassított felvételként futottak le előtte. Látta a vadászt, ahogy a fejének szegezi a fegyvert, a bőrén érezte a fém vértől bűzlő keménységét. Azt hitte, eljött a vég. Scott elveszett a tumultusban, a közelben viaskodó londoni falka tagjai ügyet sem vetettek rá. Az ereiben tomboló adrenalin vágtázása is alább hagyott, ő meg csak nézte azt a nőt, és várta a golyót. Sárga farkasölőt használtak. Maliát másodpercek választották el a haláltól. A gyémántkék szempár lecsukódott, az ütések tarkította arcot forró zápor temette be. Aztán egy erős kéz megragadta a karját, és ellentmondás nélkül talpra állította.
 Peter tette. Az apja. Megmentette az életét, kockáztatva ezzel a sajátját. Malia még mindig remegett, ahogy arra gondolt, hogy a fél karja bánta az akciót.
 –  Miért, Mal? – motyogta Scott. – Ez öngyilkosság... megölte magát.
A vérpréri egy tizedmásodperc alatt összerakta a képet. Most esett le neki, hogy Scott nem is Peterről beszélt. Sokkal nagyobb veszteség érte, mint a férfit. Malia legszívesebben felképelte volna magát. Miért nem tartotta a száját? Nem bírta ki káromkodás nélkül. Azon füstölgött, hogy lehet ennyire érzéketlen. Nem is szabadott volna kijönnie a fiúhoz, a kórházban bizonyára több hasznát vették volna. Gyűlölte bevallani, hogy nem tehet semmit. Végtelennek látszó percekbe telt, mire belátta, hogy le kell győznie a makacsságát. A szerelme saját maga ellen vívja a csatát. Azért, hogy könnyítsen a helyzetén, még egyszer magához húzta. Az ölelés rövidre nyúlt, de nem annyira, hogy néhány könnycsepp ne tapadjon a lány bőrére. Még a puszta gondolat is kikészítette, hogy sírni látja a fiút.
Váratlanul égető kényszer ébredt a lelkében, hogy lemészárolja a sós nedv kiváltóját. Még szerencse, hogy más már elintézte a piszkos munkát. Valaki, akinek itt lenne a helye, mégis felszívódott...
 –  Nem a te hibád! – ragadta meg a vérmocskos arcot. – Ha jobban vagy, gyere be. Melissa aggódik, és... – csuklott el a hangja. – És én is aggódom, Scott.
 Nem kapott választ, Beacon Hills alfájától mindössze egy mélázó bólintásra futotta. Ezúttal Malia végleg felhagyott az erőlködéssel. Keserű szájízzel ismerte be, hogy mindent elkövetett a párjáért, innentől hasznavehetetlennek számít. Talán csak azzal dobhatná fel a kedvét, ha visszahozná őt. Bármennyire is emelkedett meg a feltámadások száma az utóbbi években, ez még így is megoldhatatlannak tűnt. Búcsúzóul egy gyors csókot lehelt a lefelé görbülő ajkakra, majd sarkon fordult, és eltűnt a klinika bejáratánál.
Scott McCall még sosem érezte magát annyira magányosnak, mint a végső csata után. Pedig nyertek. Ripityára verték a vadászok seregét. Már rég hozzászokott a falkatársai testét borító sérülésekhez, mint ahogy a tagjait kínzó fájdalom sem jelentett számára akadályt. A többiekkel ellentétben még az sem okozott különösebb fejtörést a számára, hogy miért harcol Kate Argent az oldalukon – igaz, Chris húga a mészárlás végeztével rögtön kereket oldott, és nem hozott Peterhez hasonló áldozatokat, de legalább nem támadta hátba a természetfelettieket. Más kérdés, hogy Derek előbb tépte volna ki a torkát, mint a farkasölővel felfegyverkezett embereknek.
 Belülről fojtogatta a sírás. Végeláthatatlan, keserves átkokat szórt magára, és közben töretlenül bámulta a szegényes fűben megbúvó tócsát. A vérzivatar maradványai lassacskán elvesztek a kopár talajban. Eltűntek az élők látóteréből, mostantól a gyökerek, a felszín alatt tanyázó baktériumok és állatok társaságához tartoztak. Pont, mint akiket eltemetnek. Pont, mint ő.
Csak azért nem reménykedett, mert tudta, hogy hamis tanácsokat kapna. Elhinné, hogy ez nem igaz. Még nem léptek a harctérre, nem vetették magukat a farkasölővel felfegyverzett vadászokra, mindössze a megérzése mondatja vele, hogy ne engedje velük jönni. Maliához hasonlóan a gondolatai a küzdőtéren ragadtak. Egyre csak kattogott, mit tehetett volna másképp. Mi van, ha időben kiszúrja, mire készül? Talán megmenekült volna. Talán megmenthette volna.
Az önostorozás mérgező örvényéből egy hullámzó, sebes hang rántotta a valóság felszínére. Túlságosan közelinek hatott ahhoz, hogy Scott megforduljon. Tudta, érezte, hogy ezennel kezdetét vette a szükségszerű részvétnyilvánítás, amihez nem sok kedve maradt. Még Maliával sem bírt normálisan beszélni. Nem tehetett róla, hogy közönyösen viselkedett a lánnyal; a történtek után képtelen lett volna kiborulás nélkül megszólalni.
Az utóbbi percek nem sok javulást mutattak. Scott arra gondolt, ha élete végéig ülne is a kórház mögött, az sem oldaná meg a problémáját. Egyszer már keresztül ment ezen. Azt hitte, azzal vége. Elveszítette Allisont, kudarcba fulladt a terve, és élő egyenesben nézte végig, ahogy a lány kileheli a lelkét. Az üresség akkor megbénította. Most egy végtelen szakadék mélyére taszította, kényszerítve, hogy addig zuhanjon, amíg az áldozatok sorsára nem jut.
Az ütem sebessége egyre csak emelkedett, Scott azt hitte, ha az illető még egy lépéssel közelebb jön, kettészakad a dobhártyája. A levegőt elborította a gyász és a kétségbeesés fojtogató illata. Egyszerre érezte a torkában a saját szívét, és a látogatójáét is. Tudta, hogy nem kerülheti el a beszélgetést. Kifújta a tüdejében tartogatott légáramlatot, majd oldalra fordította a fejét, és anélkül, hogy szemügyre vette volna a jövevényt, kiejtette a fiú nevét, akivel beszélni szeretett volna.
– Stiles.
A legjobb barátja helyett azonban egy másik alak bontakozott ki előtte a lemenő napfényben. A vérfarkasnak hunyorítani kellett, hogy megfigyelhesse a vonásait. A madárfészekre emlékeztető, csokoládébarna hajat, ami lucskosan tapadt a magas homlokra. A vágásokkal tarkított arcot, az ütemtelenül hullámzó mellkast, meg a megtépászott, fekete pulcsit. Még mindig nem mosta meg a kezét. Az áldozata vére a körmeire száradt. Mégsem ez lepte meg a leginkább Beacon Hills Alfáját. Sokkal furábbnak tartotta a sötétkék szem árnyékában megbúvó könnycseppeket, meg azt a követhetetlen szívdobogást.
– Mit akarsz, Raeken? – hördült fel végül.
Úgy érezte, beleőrül, ha nem oszthatja meg a fájdalmát másokkal. Ám az egykori osztálytársa mindig is messze állt attól, akire számíthat. Theo Raeken pont elégszer bizonyította be, hogy okosabb távol maradni tőle. Igaz, az utóbbi időben mintha megváltozott volna… többször segített a falkán, mint bárki más a természetfelettiek közül.
A párás tekintet megzavarta az alfát. Azelőtt sosem látta meginogni a bajtársát, inkább tűnt érzéketlennek, mint esendőnek. Egyetlenegyszer merült fel benne a gondolat, hogy talán létezik a felszín alatt egy emberi oldala is, amikor először és utoljára könyörgött neki.
Pont azelőtt, hogy eltűnt volna a föld színéről.
Theo bizonyára kedvesebb fogadtatásra számított. Szemöldöke enyhén megemelkedett, kiemelve ezzel a homlokán húzódó vágást, majd gúnyosan felhorkantott.
– Annyira hihetetlen, hogy érdek nélkül akarjak beszélni veled?
Scott már készült volna, hogy felemlegesse a múltat, de valami megakadályozta ebben. A gyomra görcsbe rándult, a száján keserves vonaglás futott végig, amint a pillantása megakadt Theo körmein. Még mindig ott ültek rajta a csata nyomai. A kiméra le sem tagadhatta volna, mennyi életet ontott ki az elmúlt órák során. Scott már rég felhagyott azzal, hogy számon kérje rajta a gyilkosságait, de volt valami, amit nem hagyhatott szó nélkül.
– Megölted Monroe-t – bökött a véráztatta kézfejre. – Kitépted a torkát, de nem kínoztad halálra. Megleptél.
– Hidd el, megtettem volna, ha jut rá időm.
Egy halk sóhaj kíséretében telepedett le mellé. Scott sejtette, hogy nem a semmiért kereste fel. Tudta, hogy beszélniük kell, a hatodik érzéke azt súgta, talán Theo magyarázatot adhat a történtekre. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt az egész. Mintha csak álmodta volna. Tisztán élt a fejében a kép, maga előtt látta, ahogy Monroe meghúzza a ravaszt. Ő megfordul, a szívverése a kétszeresére emelkedik, de képtelen megmozdulni. A látótere szélén Malia fejéhez tartanak fegyvert, Peter futásnak ered, a farkasölő meg egyre csak közelít. A szerelme nevét üvölti, hallja, ahogy a lány felsikít, és a töltény vérfarkasokat megszégyenítve száguld előre, ő meg csak ordít, de képtelen meghátrálni. Képtelen harcolni.
Aztán az az őrjítő csend. Puffanás, a hátába nyilalló fájdalom, és egy arc. Az a fennakadt szempár. A félhosszú, izzadtságtól nedves haj, ahogy a homlokába hullik. Monroe holtteste, ahogy Theo lábához hanyatlik. Puskaropogás, véreső, halálsikolyok. Sárga farkasölő, ahogy szétzúzza a vállát. Ezt már nem lehet kiégetni, uralma alá vette az ereit, szétáradt a testében, és szépen, lassan a halálba taszítja a bétáját.
Nem érdekelte az idő múlása, sem Theo jelenléte. Az ismétlődő, keserves képsorok egy perc nyugtot sem hagytak neki. Nem tudta, nem akarta felfogni, hogy Liam nincs többé. Feláldozta magát miatta… meghalt, hogy ő élhessen. Scott legszívesebben leszedte volna a fejét ekkora őrültségért. Pedig hányszor figyelmeztette, hogy ne hősködjön! De Liam világéletében csak a saját feje után ment. Azt hitte, helyesen cselekszik, miközben a saját vesztét okozta.
Órákkal ezelőtt történt. Liam Dunbar lassan negyed napja kilépett az élők sorából. És vele együtt Scott McCall egy része is odaveszett.
– Miért? – suttogta a pocsolyát pásztázva. – Ez egyszerűen nem…
– Logikus? – kérdezte Theo. – Az, ha Liam fejével gondolkozol.
– Mert te aztán annyira ismerted…
– Nézd, McCall, ha nem szúrsz ki valamit az alfaszemeddel, a te bajod.
A sötétbarna szempár az ég felé fordult. Theo motyogott valamit az orra alatt, Scott pedig próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné. Úgy gondolta, a fiú nem tudhat semmit, maximum tippjei lehetnek, mi ösztönözte Liamet. Mérget mert volna venni rá, hogy nem csak miatta tette. Nem csak azért, hogy biztonságban tudja az alfáját. Ahogy a karjába zuhant, boldognak látszott. Megkönnyebbültnek, mintha elvégezte volna a földi feladatait.
Pedig Scott sosem kérte, hogy mentse meg. Senkitől sem kért volna ilyesmit, pláne nem a bétájától. A fiútól, akire jobban vigyázott, mint a szülő a gyermekére.
Hogy csillapítsa vadul dübörgő szívét, mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta azt. Az orrürege megtelt a bűntudat émelyítő szagával. Nem várhatott tovább. Szüksége volt a magyarázatra, az utolsó mentőövre, ezúttal az sem érdekelte, hogy Theótól érkezik az. Csak tudni akarta, miért kellett Liamnek meghalnia.
– Miért? – ejtette ki a sokat ismételt kérdést. – Mondd, miért tette?
– A szuperhold miatt – érkezett a válasz.
Most az alfán volt a sor, hogy a homlokáig tolja a szemöldökét. Hitetlenkedve nézett a másik fiúra, talán még az értelmi szintjét is megkérdőjelezte volna, ha nem látja a szemzugában gubbasztó könnyeket. A bánat túlontúl ismerős cseppjei azonban arra buzdították, hogy hagyja beszélni a kimérák egykori vezérét. Még az sem tántorította el, hogy Theónak nehezére esett belevágni a dologba.
– Néhány éve az életedre tört. Nem értette meg, hogy nem fogod átváltoztatni Haydent – sóhajtott bele a naplementébe. –  Téged okolt a halála miatt. Szuperhold volt, Scott, Liam nem bírt uralkodni az indulatain.
A szíve a torkában dobogott, a vére hadjáratot indított a füle ellen. Lassacskán összeállt a kép, kezdte megérteni, mi ütött a bétájába. Mégis olyan felfoghatatlannak tűnt az egész.
– Majdnem megölt…
– Nem is emlékszem, ki szervezte így – emelkedett meg a hangja. – Hát te, Theo?
A sötétkék írisz a klinikára vándorolt, mintha az olyan érdekes lenne. Scott izmai megfeszültek, de nem a régi ügy miatt. Az már nem számított, Liam halála annál inkább. Akkor is bekövetkezett volna, ha akkor, a könyvtárban nem próbálja meg eltenni láb alól.
– Sosem beszélt róla, de még mindig szenvedett miatta. Ne kérdezd, miért, Liamnek vannak… – Theo elharapta a mondatot. A hangja megakadt, és amikor újra belevágott a mesélésbe, sokkal lomhábbnak és megfontoltabbnak tűnt. Mintha csak halogatni szerette volna az igazság felfedését. – Voltak hülyeségei. Nem felejtette el, mit ígért neked az Eichenben. A srác bekattant volna, ha nem törleszt – Gyűlölte, hogy képtelen az egyenes beszédre. Csak megnehezítette a helyzetét, hogy a bajtársa szavai minduntalan a fülében csengtek. Ha eleget akart tenni az utolsó hozzá intézett kérésének, be kellett avatnia a fiút. Amikor kijött hozzá a klinika elé, valahogy könnyebbnek tűnt ez az egész. – Tudta, hogy háború van. Nincs olyan, hogy mindenki megmenekül. Mindig azt mondta, hogy ha meg kell halnia, akkor legalább mentsen meg téged. Így nem marad lezáratlan ügye, vagy mi a franc…
Már nem számolta, hányadszor lepődik meg az elmúlt percekben. Nem foglalkozott ő semmivel, minden és mindenki hidegen hagyta. Egyedül Theo szavaitól nem akart szabadulni. Méhkas módjára zsongták körül az elméjét, és egyre csak ostromolták, várva a megtörésére. Elég jól kiismerte már a fiút ahhoz, hogy kiszúrja, mikor hazudik. Most csak őszinte szavakat hallott. Bár a veszteség és a bűntudat őrjítő elegye körbelengte őket, így sem kételkedett Theóban.
Ismerte Liamet. Mintha mindezt ő mondta volna el neki. Mintha az ő fejébe nyert volna betekintést. Néhány percig újra köztük járt Beacon Hills valaha élt legbátrabb bétája.
A Nap elveszett a láthatáron, a horizonton egy ezüstös égitest fényei tűntek fel. Scott üvölteni akart, rombolni, és darabokra zúzni mindent, ami az útjába áll, ám a teste nem engedelmeskedett neki. Mindössze annyi ereje maradt, hogy elmotyogja a mantrát, ami megnyugvást biztosított a barátjának.
– A Nap…
Nehézkesen tornázta fel magát. A lábai elgémberedtek a hosszan tartó ücsörgéstől.
­– A Hold…
Hátat fordított Theónak, de a szél járásából érzékelte, hogy hozzá hasonlóan cselekszik. A sötétkék tekintet szinte lyukat égetett a tarkójába.
– Az igazság.
Száznyolcvan fokos fordulatot tett a tengelye körül, az ökle a magasba lendült, majd egyenesen Theo orrát érintette. Aztán az állát. Sorra következett az ajka, a szeme, és a nyaka sem maradhatott ki. Scott artikulátlanul ordított, bokszzsák módjára püfölte Theót, és közben hagyta, hogy a könnyei felszínre törjenek. A kimérának még csak meg sem fordult a fejében a védekezés lehetősége. Nem ijedt meg az Igaz Alfától, de úgy érezte, így könnyebb lesz. Bár, mi tagadás, Liam ütései valahogy barátságosabbnak hatottak.
Nem tartott sokáig. Scott látása elhomályosult, a karja magatehetetlenül esett a teste mellé. Az arcára száradt vérfoltok keveredtek a sírásával. Feleslegesen folytatta volna a verekedést, az indulatait már levezette, Theónak pedig nem állt szándékába ellentámadásba bocsátkozni. A kiméra rosszabbul festett, mint a csata végén. Meggyötört arcát vörösre festették az ütések, mégsem jajgatott. Mindössze egyetlen könnycsepp hintázott a szemzugában; az, amit Scott már akkor felfedezett, amikor megpillantotta a fiút.
Mindketten pontosan tudták, ki ültette oda: Liam Dunbar, a vérfarkas, aki nem csak az alfájáért halt meg, hanem egyúttal a falkájáért is.

2017. október 21., szombat

Holnap találkozunk!

Sziasztok! 
Kicsit szégyenkezve kezdek bele a bejegyzésbe, és egyúttal egy bocsánatkéréssel fordulnék felétek. Az utóbbi időben eszméletlenül elhanyagoltam a blogot, és ami a legrosszabb, hogy a hét elejéig még csak eszembe se jutott, hogy talán, esetleg, véletlenül nem ártana kirakni valamit. Klisének tűnik, pedig igaz, hogy mostanában eléggé elfáradtam, és amikor hazaesek a suliból, konkrétan élni nincs kedvem/energiám, nem hogy blogolni. Tudom-tudom, nem túl pozitív dolog, de ez van. Szerencsére már nincs messze az őszi szünet, akkor remélhetőleg több időm jut majd a MATT-tal foglalkozni. 
Ha még van itt valaki, akit nem ijesztettem el a monológommal, akkor fel is vezetném a következő novellámat:) Tudjátok, minden írásom előtt elmondom, hogy ez mennyire különleges számomra, és a legtöbb esetben találok is valami nyakatekert indokot az állításomra. Nos, a mostaniról azt kell tudni, hogy az első novellám, amit egy pályázatra készítettem :D Egyébként nagyon érdekes volt megírni, és bár már lezárult a verseny, én csak ajánlani tudom, hogy Ti is kipróbáljátok magatokat a feladatban! Higgyétek el, megéri;) 
Jó szórakozást! 

Maja

Tartalom: egy történet, három írás, és két ember, akiknek az élete örökre megváltozik.
Szereplők: egy újdonsült házaspár, titkokkal a múltból
Időpont: 2016. január
Egyéb megjegyzés:

****


Telihold volt. A ház előtt álltunk, a fények játékosan ugráltak az arcán, kiemelve ezzel azokat a varázslatosan szép, borostyánzöld szemeket, melyekben már több, mint egy éve gyönyörködhettem. Ajkán szelíd mosoly játszott, még ha kissé szomorkásnak is tűnt elvesztett szabadsága miatt. A barátai a közeli parkolóban vártak rá, hogy együtt vágjanak neki az éjszakának, és hajnalokig tartó dorbézolásba feledkezzenek London egy elismert fogadójában. Nem idegeskedtem, sőt örültem, hogy boldognak láthatom. Elvégre, egyszer van legénybúcsúja az embernek, ki kell élvezni az alkalmat. Örültem, hogy jól szórakozik, de egyben mérhetetlen izgalom járta át valamennyi porcikámat, amint ránéztem a jövendőbeli férjemre, a fiúra, aki másnap az oltár elé vezet.
– Holnap találkozunk! – suttogta. Egy könnyed csókot lehelt az arcomra, aztán sarkon fordult, és beleveszett a sötétségbe.
  Egyszerű búcsúnak tűnt, feledhető kis köszönésnek, amit mindennap tapasztal az ember, rám azonban óriási kihatással volt. Mindig így váltunk el, valahányszor másfele vitt az utunk. Folyton azt ismételgette, örüljek, amíg így megy el, mert ez azt jelenti, még visszatér hozzám. Másokkal is alkalmazta a módszert, így közvetítette a világ felé, ki az, aki számít neki, és ki az, akit könnyen elfelejt.
  Mindez tizennyolc órával ezelőtt történt. Eljött a holnap, de mégsem úgy, ahogy azt gondoltam. Talán én voltam a naiv, amikor lányregénybe illő romantikus jelentekkel tarkítva képzeltem el az egybekelésünket. Pedig minden olyan tökéletesen indult! Pont, mint ahogy azt megálmodtam… Apám karonfogva vezetett a násznép elé, a vendégek lélegzet-visszafojtva figyelték minden egyes lépésemet, ő pedig ott várt rám, az oltárnál. Smaragdzöld szemei boldogságtól és büszkeségtől csillogtak, szája diadalittas mosolyra húzódott, mintha legszívesebben ország-világ előtt kiabálta volna ki a nagy hírt, hogy feleségül vesz. Még a fekete öltönyén át is kirajzolódtak deltás izmai, nem csoda hát, hogy az összes jelenlévő fruskának csorgott a nyála, amint ránézett. De ő nem foglalkozott velük, csak én érdekeltem, én, az egyszerű városi lány, aki a szülei ügyvédi irodáját leszámítva aligha büszkélkedhet valamivel, mégis elnyerte magának a főnyereményt. Mert ő maga volt a főnyeremény – legalábbis, akkor, ott még ebben a hitben ringattam magam. Tökéletes test, markáns arc, jól fizető állás, mérhetetlen szeretet a kiskutyák iránt, szenvedéllyel űzött sportok tömkelege, na meg az elmaradhatatlan belső tulajdonságok – ennyi elég is volt ahhoz, hogy megvesszenek érte a nők. Mindenkivel udvariasan viselkedett, páratlan humorral rendelkezett, ráadásul művelt ember hírében állt, bármiről el lehetett vele beszélgetni. El se akartam hinni, hogy rám esett a választása.
  Izgatott vigyorral az arcomon álltam meg mellette, szememben az olthatatlan szerelem örömkönnyei csillogtak. Elég volt egy pillantást váltanunk, máris vad bizsergés járta át a testemet. Még mindig mosolygott, pedig a lelke mélyén tudhatta, hogy valami nincs rendben. Valószínűleg nem akarta agyoncsapni a szertartást egy váratlan vallomással, vagy nem is sejtette, miféle következményeket vont maga után a legénybúcsúja. A pap belekezdett a beszédébe, én pedig egyre inkább izgultam. Nem figyeltem az atya szavaira, mindvégig a szerelmemet néztem. Mámoros tekintettel vizslattam oldalra fésült, dús tincseit, az édes szeplőket az orránál, a finom vonalú száját, meg a kipirult orcáit, és másra sem tudtam gondolni, mint hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Furcsamód kiskoromban nem igazán vágytam rá, hogy bekössék a fejem, sőt mi több, a főiskola alatt sem gondoltam a házasságra, úgy véltem, még ráérek vele. Aztán jött ő, és a feje tetejére állította az életemet.
  A pap végzett; felszólított minket, hogy csókkal pecsételjük meg az egybekelésünket. Hitvesem egy könnyed mozdulattal elhúzta a fátylat az arcom elől, majd ajkával az enyémhez közelített. Akkor ütött be a mennykő. Azt mondják, minden esküvőnek megvan a maga hangulata. Mindegyik más, mint a többi, és nem csak az ifjú pár, a násznép számára is. Valaki vidáman érkezik az egyik menyegzőre, de morcosan a másikra. Bármi állhat a dolog mögött, akár betegség, tragédia, féltékenység, vagy unalom. Mindenki máshogy éli meg a nagy pillanatokat, de igazán csak a menyasszony és a vőlegény, pontosabban szólva, a feleség és a férj számára marad feledhetetlen. Ők érzik csak évek múltán is az összetéveszthetetlen bizsergést a gyomrukban, ha szóba kerül a nagy nap.
  Nos, azt hiszem, a mi esetünkben ez másképp történt. Még mielőtt összeért volna a nyelvünk, kivágódott az ajtó, és öt jól megtermett, fegyveres férfi masírozott be a terembe. Önkéntelenül is elhúzódtam Brodericktől, mint ahogy a vendégek sem tulajdonítottak már neki akkora figyelmet. Egyedül a rendőröket érdekelte, akik egyenesen felénk közeledtek, lefogták a férjemet, és bilincset raktak a csuklójára. Leesett állal követtem az eseményeket, fel se fogtam igazán, mi történik. Próbáltam elkapni a férjem pillantását, de nem jutottam sokra. Csak álltam ott némán, mint egy életképtelen szobor, és nem jött ki hang a torkomon. Lefagytam. A távolból ismeretlen hangok szűrődtek felém, melyek csak sokára álltak össze valamivé. Olyan szavak követték egymást, melyek nem illettek össze. Broderick bűnöző. Már vagy egy éve körözik, de még nem akadtak a nyomára. Rájöttek, hogy házasodni készül, és Londonban tartják a ceremóniát. Tegnap éjjel egy híres szórakozóhelyről kijövet ismerték fel, majd faggatni kezdték illuminált állapotban lévő barátait, mi járatban errefelé. Az egyikük nem tudta tartani a száját, és mindent elmondott a rendőröknek. Hogy Brodericket le akarják csukni bankrablásért és gyilkosságért, de ő kiutat talált a börtön fenyegetéséből. Úgy döntött, elvesz egy lányt, akinek a befolyásos rokonai lévén bármit megúszhat. Nem túl figyelemreméltó teremtés, de jól jár vele.
  Forgott velem a világ. Pár perccel azelőtt nem tudtam felfogni, miért választott engem. Most átkoztam a napot, amikor rám esett a választása. Magamban mindenféle szörnyű alaknak elhordtam, de tudtam, hogy ez nem segít. A hányinger kerülgetett, amint arra gondoltam, mennyi embertől lopta el a vagyonát, és mennyi vér tapadhatott a kezéhez, ráadásul még az érzéseimet is játékszerként használta. Gyűlöltem Brodericket, és egyben gyűlöltem magamat, amiért olyan ostoba voltam, és nem jöttem rá a cselére. Forró düh vette uralma alá a testemet, nem gondolkodtam, csak tettem, amit jónak láttam. Lerúgtam a cipőmet, az abroncsomat megmarkolva a kivágódott ajtó felé vettem az irányt. Imáim meghallgatásra leltek, és ott találtam őket, a rendőrautó előtt. Pont akkor tuszkolták be a férjemet a hátsó ülésre, amikor kiértem. A pillantásunk egybeakadt, sötétzöld szeme még mindig elindított valamit a szívemben. Fájt, ahogy rám nézett. Azt hittem, közönyös lesz és unott, esetleg ideges, amiért nem sikerült véghezvinni a tökéletesnek hitt tervét, ám valami egészen másra lettem figyelmes az íriszében. Broderick sajnált. Nem úgy, mint a nyomorultakat, akik önhibájukból maradnak egyedül, vagy a sors kegyetlen játékának esnek áldozatául. Annyi minden rejlett a szemében, alig győztem kiolvasni, mire gondolt. Talán nem is akartam igazán. Egyszerre gyűlöltem és szerettem a férfit, amiért legszívesebben felpofoztam volna magam. Nem vágytam rá, hogy bebizonyítsa, szeret, teljes mértékben igaznak hittem a tiszt szavait, miszerint csak felhasznált a céljaihoz. A szemem sarkából láttam, ahogy próbálják rácsapni az ajtót, ám ő ellenállt. Nem akart szabályszegő lenni, csupán fontosnak tartotta, hogy közöljön valamit, ami megnyugtatja a szívemet. Fogalmam sem volt, mit akar, az elmúlt percek eseményei sokkoltak a logikus gondolkodáshoz. Ám amikor meghallottam a szavait, eltűnt a rózsaszín felhő, felszívódott a templom, a körénk gyűlt násznép, mint ahogy a rend őrei sem léteztek többet. Csak én számítottam, Broderick, és az a két szó, amivel elültette a remény apró csíráit szívem földjében.
Holnap találkozunk!
*


Mindig ugyanúgy búcsúzott el tőlem. Azt mondta, azért teszi, mert így akar emlékeztetni, mi mindent jelentek neki. Utoljára az esküvőnket megelőzve, a legénybúcsúja előtt hallottam tőle hasonló szavakat – mármint, nyugodt körülmények között. Mindig megmosolyogtatott, amikor ilyesmi romantikus gesztusra szánta el magát, ez csak éltette a boldogságomat. Nem csoda hát, hogy vidáman, kipihenten érkeztem a templomhoz. A vendégektől büszke pillantásokat zsebeltem be, bár akadtak néhányan, akik irigykedtek rám Broderick miatt. Mi tagadás, a férfinak nem akadt párja egész Londonban, mind a külsőségeket, mind a belső értékeket nézve. A pap beszéde alatt mindvégig őt figyeltem, és másra sem tudtam gondolni, csak hogy végre hivatalosan is egymáséi legyünk. Az atya felszólított minket, hogy hitvesi csókkal pecsételjük meg az eskünket, ám ekkor váratlan dolog zavarta meg a meghittnek induló ceremóniát. Öt fegyveres férfi nyomult a terembe, és szó nélkül megbilincselték a férjemet. Nem értettem, mi folyik itt, földbe gyökerezett lábbal hallgattam végig a tiszt beszámolóját. Azt ecsetelte, miképp jöttek rá Broderick titkára. Mert voltak titkai, amiket sosem osztott meg velem – bár ezt valahol megértettem, lévén, hogy én magam is fontos szerepet töltöttem be hallgatásának miértjében. Mint kiderült, nem azért akart elvenni, mert szeretett, hanem hogy bekerüljön a családomba, így biztosítva a mentességét a törvény előtt. Beletelt pár percbe, mire felfogam a hallottakat. Mély gyűlölet ébredt bennem iránta, de még nála is jobban undorodtam magamtól, amiért bedőltem az áruló meséjének. Nem gondolkoztam, csak tettem, amit jónak láttam. Kirohantam a templom elé, ahol éppen Brodericket tuszkolták be a rendőrautóba. Ezernyi dolgot vághattam volna a fejéhez, de a szavak elpártoltak tőlem. Újdonsült férjem azonban visszaadta a hitemet. Még így, pengeélen táncolva is megmaradt annak a romantikus férfinak, akit szerettem.
  Azt mondta, „Holnap találkozunk!". Ezt mondta a legénybúcsúja előtt is. Én pedig hittem neki. Hittem benne, hogy egyszer még eljön a „holnap”, amikor egymásé lehetünk.

*


Az esküvőjén derült ki, hogy a tökéletesnek gondolt hitvese nem több egy simlis bűnözőnél. Ez azonban nem változtatta meg a férfi iránt táplált érzéseit. Egyébként is, ki mondta, hogy a rossz emberek sosem lesznek szerelmesek?