2018. április 22., vasárnap

Hey, Brother

Sziasztok! 
Kicsit rendhagyó, személyesebb bejegyzéssel jöttem, de úgy éreztem, ezeket muszáj kiírnom magamból. Igen, a legtöbb leírt dolog valóban megtörtént, csak a neveken változtattam, illetve a párbeszédeken, lévén nem emlékeztem mindre pontosan. 

*****
 2018. április 21, szombat, reggel hét óra. Egyedül ülök a buszon, ami a suli felé visz. A szám értetlen görbületet vesz fel, a tekintetem a távolba réved. Egy űr van bennem, de nem a félig elveszett hétvége miatt. Minduntalan fülemben üvöltő szöveget ismételgetem, miközben elöntenek az emlékek.


Ötödikes, vagy talán hatodikos lehettem, amikor apa behívott a szobájába. Azt mondta, mutat nekem pár számot, amivel menőzhetek az osztályban. Néha kicsit úgy éreztem, mintha neki többet jelentene a népszerűségem, mint nekem. Gondoltam, mindegy, meghallgatom, aztán maximum nem foglalkozom vele többet. Az első pár dal nem tetszett igazán. Talán a bennük lévő sok rap zavart, vagy az, hogy nem igazán értettem a szövegüket. Aztán jött valami más. Valami, ami mosolygásra késztetett.
"So wake me up, when it's all over,
When I'm wiser and I'm older
 All this time I was finding myself and I
Didn't know I was lost." [x]
Mintha én is ilyen lettem volna: elveszett. Tömeg, akinek nincs ízlése, csak teszi, amit mondanak neki.


"Hey brother! Do you still believe in one another?
Hey sister! Do you still believe in love? I wonder
Oh, if the sky comes falling down, for you
There's nothing in this world I wouldn't do" [x]
Megnyomtam egy gombot, mire újra felcsendültek az első ütemek. Gyakorlatilag mást sem csináltam egész infón, csak hárompercenként megismételtem a mozdulatot.
– Nem unod? – kérdezte egy osztálytársam.
Tagadólag megráztam a fejem.
– Ezt nem lehet megunni – vontam vállat. – A cserediákom is szereti.
Nem hazudtam, a mosoly újfent ott ült az ajkamon. Eszembe jutott, mennyire jól éreztem magam a lánnyal még októberben. Hetedikes lévén a tudásom még koránt sem volt azon a szinten, hogy kötetlenül elbeszélgessünk, de találtunk egy nyelvet, amit mindketten megértettünk; a zenét.

 
"For every tyrant a tear for the vulnerable
In every lost soul the bones of a miracle
For every dreamer a dream we're unstoppable
With something to believe in." [x]
A keserédes íz elsöprő vereséget aratott az ízlelőbimbóim felett. Zsongott a fejem, a tásaságunkkal nevetgélő kilencedikesbe kellett kapaszkodnom, hogy ne tántorodjak meg. Franc se hitte volna, hogy az első pia így ki tud ütni – még akkor is, ha nem is ittál annyit, lévén nyolcadikosként, a Punnany Massif koncertje előtt nem valami okos döntés lerészegedni.
A társaságunk mellett egy páros haladt el. A lány piócaként tapadt a pasijára, pedig alig egy hónappal azelőtt még mással járt, akit valamiért megcsalt. Az enyelgésük láttán megvetően elhúztam a számat.
– I'll be waiting for love, waiting for loooove! – énekeltem fennhangon.
– Te tényleg nem bírod a piát! – csóválta meg a fejét a kilencedikes, majd kivette a kezemből az üveget. – Nem szólhatsz be nekik. Végzősök.
– Jaj már, csak vicceltem! – forgattam meg a szemem.


– Basszus, pedig ez jófejnek tűnt...
– Az is volt. Egy jófej rocker. Tudod, rockzenével.
Kínosan vihorászva túrtam a hajamba, a barátnőim pedig már egy amerikai sráccal beszélgettek. Eleinte úgy terveztük, elmegyünk sétálgatni a városban, beülünk valahova, szóval teremtünk pár emlékezetes pillanatot. Ezzel szemben Heni szobájában ragadtunk. A nagy meleg persze nem akadályozott meg minket abban, hogy valami őrültségbe keveredjünk. Így találtunk rá egy táskereső oldalra, ahol webkamerán keresztül beszélgettünk másokkal. Mint mindenhol, itt is akadt pár, enyhén szólva furcsa alak, de engem leginkább mégis a rocker húzott fel, aki letiltott a kedvenc számom miatt. De legalább a barátaim megtudták, mi is dob fel igazán.
Abban az évben tartottunk egy nyárzáró bulit. Legalábbis, így neveztük - valójában Henitől búcsúztunk el. A barátnőm úgy döntött, négy év bőven elég volt neki a mi gimiből, ezért megírta a felvételit. Szeptembertől már Pesten tanult.
– Szerinted, Maja? - fordult hozzám a lány. Néhány másodpercnyi gondolkodás után megmondtam, mit szeretnék hallgatni.
– Addicted to you megvan?
– Így nem lesz rocker srácod! - csóválta meg a fejét Heni. A mosolya jókedvről árulkodott a megvetés helyett.
Somolyogva vetettem magam a nyakába. Mikor elkezdődött, a többiek is csatlakoztak hozzánk. Nem jöttek el sokan a buliba, bár nem is hívtunk sok embert. Csak a legfontosabbakat, akik önmagáért szerették Henit.
"I couldn't live without you now,
Oh, I know I'd go insane,
I wouldn't last one night alone baby,
I couldn't stand the pain!" [x]
Világéletemben heterónak vallottam magam, és tudtam, hogy a szám a szerelemről szól, ám ebbe a pár sorba mégis beleborzongtam. Néztem a körülöttem lévő arcokat, és azon agyaltam, a jelenlévők közül hányat nevezhetek majd a barátomnak, miután Heni elmegy? Kettőnk közül mindig is ő számított népszerűbbnek, ő volt a hangadó, aki tizennégy évesen már motorozott, és letette a nyelvvizsgát. Talán ezért is utálták annyian. Én meg csak... nos, voltam. Nehezen nyíltam meg másoknak, nem számítottam különösen szépnek, és profikat megszégyenítve hoztam magam kínos helyzetekbe. Féltem, hogy Heni nélkül már nem leszek érdekes.


"Cause it's not too late, it's not too late
I, I see the hope in your heart
And sometimes you lose it, sometimes you're shooting
Broken arrows in the dark
But I see the hope in your heart" [x]
Kelletlenül rántottam ki a fülemből a fülhallgatót. A lüktetés egyszerre hatott a tenyeremre, a lábamra, és a fejemre. Anya a futógép előtt strázsált, úgy méregetett, mintha nem lennék magamnál. Való igaz, akkoriban nem számítottam túl gyakori vendégnek az edzőteremben. De azóta megváltoztak a dolgok.
– Jól vagy? – mért végig gyanakodva.
– Ja – vetettem oda félfogról. – Tudod, csak a stressz...
– A nyelvvizsga miatt, vagy...
– A nyelvvizsga miatt is, meg a gyökér miatt is.
Egy szomorkás mosollyal az ajkán simította meg a hátamat az izzadtságtól nedves trikómon keresztül.
– Most a tanulásra kell koncentrálnod. Nem szabad, hogy...
– Hogy lélegezzen? Nos, ezzel szerintem is rengeteget árt az emberiségnek.
Fogalmam sincs, minek örültem volna jobban; ha felnevet, vagy ha közli, hogy attól mégpedig, hogy az a köcsög összetörte a szívemet, nem kellene átmennem pszichopatába. Szerencsére egy harmadik megoldáshoz nyúlt. Magamra hagyott a futógéppel, a telefonommal, és a fülesemmel. Ott folytattam, ahol abbahagytam. Mikor végeztem, úgy éreztem, a klippben szereplő kisfiúhoz hasonlóan én is látom a reményt. Tudtam, éreztem, hogy túlleszek a vizsgán, és rajta is.


"We are one
One for sure
All united
You'll need some more

Oh oh oh oh
You make me!
Oh oh oh oh" [x]
Újra nevettem. Önfeledten ordítottam a rádióból kiszűrődő szöveget. Alig három hét telt el a nyelvvizsga óta, és máris nagy útra készültem. Izgalommal vegyes borzongás lett úrrá rajtam, amint arra gondoltam, hogy nemsokára megtapasztalhatom azt, amiért annyian utaznak az országunkba. Azelőtt sosem jártam még fesztiválon - ami azt illeti a mostani, az első alkalom sem tűnt túl rendhagyónak. Mondjuk, nem zavart, hogy apával és a tesómmal mentünk, és csak egy napra. Leírhatatlanul örültem, előző éjjel le se hunytam a szemem, minduntalan az járt a fejemben, hogy mi mindenben lesz ott részem. Valahogy úgy képzeltem el, mint a rádióban játszott dalt. Pörgősnek. Gondtalannak. Szabadnak.


Felgyorsulnak az emlékképek. Újra a buszon vagyok, de valami megváltozott. Látom, ahogy odamegyek az OKTV döntőseihez, a felsősökhöz, akiket elkerülnek a kilencedikesek, hogy interjút csináljak velük a suli honlapjára. Látom, hogy találkozót szervezek a barátaimmal, akiket a neten ismertem meg. Látom, hogy nem várok tovább, nem kell több írás, több ötlet, jobb időzítés, itt és most nyitom meg azt a blogot. Látom, hogy merészebben öltözöm, és néhanapján még egy kis piros rúzst is megengedek magamnak. Vajon mit gondolnak majd mások? Kit érdekel! Az én életem, nem az övéké. Látom, hogy megkérdezem egy fiútól, lenne-e a párom néptáncon. Aztán elcsattan az első csókom. Na, nem vele, hanem a szalagavató afteren. Két évvel ezelőtt bebeszéltem volna magamnak, hogy nem is szeretnék elmenni, így nem fájt volna, ha anyáék elutasítják az ötletet. Látom, hogy olyanokkal barátkozom, akikkel korábban nem szimpatizáltam.
"He said, "One day you'll leave this world behind
So live a life you will remember."
My father told me when I was just a child
These are the nights that never die." [x]
Mosolygok. Ráz a hideg, a szemem könnyes, és lassan le kell szállnom a buszról, de én csak mosolygok. Mert nem csak az emlékek élnek örökké. Azok is, akik kiváltották őket.

Képtalálat a következőre: „avicii”
Avicii (Tim Bergling) 1989-2018

2018. április 6., péntek

A következő részek tartalmából

Sziasztok! 
Hűha, én aztán jól eltűntem, de legalább indokoltan. Bár úgy köszöntem el Tőletek, hogy nem nagyon lesz időm az írással foglalkozni, néha-néha mégis elkapott az ihlet, és összehoztam (vagy legalábbis, elkezdtem) valamit. Megfigyeltem, hogy a szünet ellenére viszonylag sokan felnéztek az oldalra, sőt mi több, volt, aki rám is írt a folytatással kapcsolatban. Ezért is döntöttem úgy, hogy bemásolok néhány részletet az alakulóban lévő novelláimból. 
Jó olvasást, és élvezzétek a tavaszt<3 

Maja 

*****

"Az egerek koncertje hirtelen lecsendesül, egyidejűleg a gyomrom is kordul egyet. Óvatos mosoly kúszik az ajkaimra, ahogy megállapítom, mennyire jól időzít az én titokzatos befogadóm. Nagy talpai az ingatag létra fokait érintik, a fülembe jól ismert zajok jutnak el. Láncdohányos! – húzom el a szám cinikusan, amint megállapítom, hogy szegény már megint rohant, és már megint majdnem kiköpte miatta a tüdejét. Tapasztalt errefelé, elvégre az ő házában vagyunk – már, amennyire háznak lehet nevezni ezt a porfészket. Tudatos léptekkel közelíti meg a szőnyeghalmot, de azért a biztonság kedvéért megemeli a hangját.
– Money!
Most jött el az én időm. Gyakorlott mozdulattal csúsztatom a kezem a zsebembe, az ujjaim rögtön rá is találnak az öngyújtóra. Igyekszem gyorsan, érzéketlenül működésbe hozni a szerkezetet, és elhitetni C-vel, hogy nem jelent semmit. Azért teszem, hogy rám találjon – suttogom magamban. – Nem érdekel, hogy tűz, és hogy ég, nem fogok rongálni. Hiszen jól vagyok. Minden oké. Minden a legnagyobb rendben, Monica.
Voltaképpen feleslegesen nyúlok a gyilkos tárgyért. Alig halászom ki a pulcsimból, máris szembe találom magamat C sárfoltos nadrágjával. Az ujjam a tetejére téved, lenyomom a gombot, a következő pillanatban pedig a tűz izzó fénye a fiú alakjára vetül, még magasabbá láttatva ezzel őt. Őrült vagyok, kétségtelenül. Mégis, az a pimasz lobogás, az a hang, hogy tegyem meg újra… borítsam csak lángba a tetőt, hiszen ennek már úgyis mindegy. Nem lesz semmi, ha megteszem, C ügyes srác, úgyis elmenekül, és meghúzza magát valahol, én meg…
Én meg leszek valahogy…
– Megint kiömlött a benzin – sóhajt fel a fiú kényszeredetten. – Ne bámulj, kösz.
Megrázom a fejem. Bármennyire is ellenszenves néha a srác, az ilyen esetekben jól jön a segítsége – még ha nem is tudatosan ment meg az őrülettől. A hangja visszahúz a valóságba, a világba, ahol normális vagyok, és nem akarok rombolni. Meg aztán, nem ez az egyetlen ok, amiért még nem léptem le. Lévén, hogy nincs sok kedvem emberek közé menni, kajához sem juthatnék valami könnyen. Még szerencse, hogy C minden nap hoz elegendő élelmet a kútról. Máris kizártuk az éhenhalás lehetőségét, hurrá.
Ezúttal egy fóliába rejtett szezámmagos zsemlét, egy sonkás szendvicset, meg egy doboz jegeskávét nyom a kezembe. Utóbbi kettőt a párnám mellé helyezem, elvégre reggelire is kell valami. Már éppen nekikezdenék a nap második, és egyben utolsó étkezésének, amikor eljut a fülemhez C mindennapi köhintése. Értetlenül nézek rá, nem értem, mit akar már megint. Úgy tűnik, sikerült ismételten leégetnem magam, a srác nyilván úgy gondolja, ennyi együtt töltött nap után olvasnom kellene a gondolatai között. Vagy legalábbis sejtenem kéne, mivel zárja a napi rituáléját.
Igazából tisztában vagyok vele, csak nem támogatom. Nem irigységből, inkább csak azért, mert ilyenkor rádöbbenek, hogy tényleg semmi hasznom. Még C tüdeje is miattam megy tropára.
– Most jön az a rész, hogy ne pattogjak, mert tudod, mit csinálsz?
– Édes, drága, egyetlen, szentlélek Money! – csattan egymásnak a vízhólyagokkal díszített tenyérpár. – Dolgozom, vágod? Nem itthon lógatom a lábam, hanem napi szinten lehúzom a seggem a városba, hogy összeszedjek neked egy kis kaját. És, ha eddig nem esett volna le, a munka kurva sok stresszel jár. Szóval, kérlek, add ide azt a gyújtót!
Tudtam, hogy nem tehetek ellene semmit. Megint ugyanott tartunk, mint tegnap, tegnapelőtt, azelőtt, és mindig. Kelletlenül nyújtom át neki a tárgyat, ami tönkretette az életemet, majd figyelem, ahogy előhalássza a cigarettáját, és meggyújtja azt. Egy hanyag mozdulattal ejti a szőnyegre az öngyújtót, majd ráérősen feltornázza magát, és a fal hiányos részéhez sétál. Én továbbra is a padlóra hullott szerkezetet figyelem, és abban reménykedek, hogy ezúttal más lesz. Nem veszem fel, nem rakom zsebre, csak hagyom, hogy megrohadjon ott, azzal a sok átkozott emlékkel együtt." ~ Aki szerette a tüzet

*****


"A nagy Derek Hale szinte könyörgött, hogy menjek el, mert nem állok készen az éjjelre. Nem ismert eléggé. Nem értette, hogy érte bármit kibírok. Végül együtt hallgattuk végig a tombolását. A vöröslő szemek szinte lyukat égettek a hátamba. Az alfa azt várta, hogy megtörjek, és hazamenjek. Hogy magára hagyjam az első szerelmemet.
Csalódnia kellett.
Mióta Jackson vérfarkassá vált, a Hold háromszor jelent meg teljes alakjában az égbolton. Én három éjszakát virrasztottam a csónakház előtt állva. Egyszer sem törtem meg. Tudtam jól, hogy nem történhet semmi olyasmi, ami megváltoztatja az érzéseimet. Vagy azt, ami maradt belőlük.
Három hónap alatt közelebb kerültünk egymáshoz, mint az együtt töltött majd’ egy év során bármikor. Megmutatott magából valamit, amit korábban még senki sem láthatott: a gyengeségeit. Lehulltak az álarcaink. Nem voltam többé a divatos göncökben parádézó, álomszép barátnő, mint ahogy ő is kivetkőzött a szexi csapatkapitány szerepéből. Rengetegszer megtört. Először akkor, amikor Derek egy teljes hétre elhagyta a várost – hogy miért, arról sosem beszélt. Az alfa Isaac Lahey-re bízta, hogy segítsen Jacksonnak a távollétében. Csakhogy nem számolt a ténnyel, miszerint Jackson tette árvává a szomszédját. Isaacet sosem arról ismertük, hogy olyan könnyen kifejezné az érzéseit – ezúttal sem tett másképp, a tőle megszokott fapofával magyarázott a volt barátomnak. Őt azonban már a puszta tudat is padlóra vágta, hogy hidegvérrel megölte a fiú apját.
Aznap éjjel kopogást hallottam az ablakomon. Idegesen kapcsoltam ki a hajszárítót, úgy néztem ki a nyári zápor áztatta udvarra. A rám villanó, gyémántkék szemek mindent elmondtak. Kérdés nélkül engedtem be Jacksont a szobámba. Amint megláttam a rosszfiús vonások közé férkőzött zavarodottságot, meg az íriszében ülő bűntudatot, éreztem, hogy gáz van. Talán még sosem öleltem olyan erősen magamhoz, mint akkor. Úgy szorítottuk egymást, mintha az utolsó mentsvárat jelentenénk a másiknak. Néhány perc, fél óra, vagy talán egy – nem rémlik, mikor kezdett beszélni. Mindent elmondott. Küzdött a démonjaival. Eleinte Mattet szidta, amiért pórázon rángatta. Aztán kibukott belőle az igazság. A történtek után nem bírt Isaac szemébe nézni. Mindig magát látta viszont benne, ahogy darabokra szaggatja Mr. Lahey testét. Azzal győzködtem, hogy azt nem ő tette, hanem a testét uraló szörny. Azt mondta, fogjam be, mert nem éltem át, amit ő.
Majdnem veszekedésbe torkollott az éjszaka. Ha nem temeti a párnámba az arcát, biztos elküldöm a búsba. Nem hagyhattam, hogy újra kihasználjon, de megesett rajta a szívem. Kezdtem megérteni, min ment keresztül. Akkor láttam először sírni. Sebezhetőnek tűnt, de koránt sem szánalmasnak. Sőt, inkább erősnek, amiért végre bevallotta, hogy ő sem legyőzhetetlen.
Onnantól kezdve elválaszthatatlanná váltunk. Egyszer teliholdkor Derek Hale azt mondta, én jelentem Jackson életében a biztos pontot. Nem árult el sok újdonságot. Arról persze nem mesélt, mi vihet rá egy vérfarkast, hogy elszakadjon a támaszától.
– Miért pont London?
Igyekszem elrejteni a lelkemben bujkáló fájdalmat. A pillantásom az utcára szegezem. Néhány iskolatársunk vonul végig a járdán. Hallom, miről csevegnek. Szomorúak, amiért lassan vége a vakációnak. Lesütöm a pilláim, és arra gondolok, bár sose jelenne meg az az átkozott Porsché.
– Nem is tudom – érkezik a válasz. – Voltál már úgy, hogy valami megmagyarázhatatlanul vonzott? Nem tudtad, miért, de tudtad, hogy így kell lennie.
Persze, hogy voltam, vágnám rá, ha az össze méltóságomat elvesztettem volna. Veled, te idióta!"  ~ (Át)változás 

*****

"Öltem már embert. Sokat. Nem megtorlásból, kötelességből. Most szembesülők először a bosszú keserédes zamatával. Fojtogató, és elveszi a nyelvemen pihenő szavakat akárcsak a zsák, amit az elrablóim húztak a fejemre."  ~ Meg fog halni, ugye tudja? 

                                                                     *****          



"Szinte már vártam, hogy hozzám vágjon egy névjegykártyát. Annyira beleillett volna a képbe. Az a béna öltöny, amiben csak a milliomos sznobok parádéznak, a tenyérbemászó szöveg, a rangja, meg az egész kisugárzása. A puszta látványa taszított. Pont úgy nézett ki, mint azok az utolsó köcsögök, akik megvezetik a népet. Mérget mertem volna venni rá, hogy a korabeli nők térde még így is megremeg a látványától. Napbarnított – vagy szolizott – bőr, lélekig hatoló kék szemek, sötétbarna, dús haj, bugyiszaggató félmosoly, és hozzá akkora egó, hogy azt a Holdról is látni. Ha fiatalabb lenne huszonöt évvel, Anett még el is menne vele egy körre. Vagy talán még így is, ha eleget dumál vele…
– AngelArtot mondott? – emelkedett meg az ofő hangja. A következő pillanatban már helyet is cseréltünk, anélkül, hogy észrevettem volna.
Úgy tűnt, Hajdúnak ennyi elég ahhoz, hogy elfelejtse az izgalmakat. Kár, hogy rám nem hatott Domján reklámja a cégéről, mindössze néhány infót szedtem össze róla. Viszont semmilyen designerüzlet nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy feledtesse velem a szeretőmet. Idegbeteg módjára kaptam a mobilomért. Ha újdonsült ismerősünk nem kap utána, ripityára törik a képernyője.
– Khm, köszönöm – vettem át tőle. Még húsz perc, a francba!
– Ha már az üzlet nem érdekel, legalább ez – tárta szét a karját.
– Ja, legalább…
Inkább nem említettem meg, hogy nem vettem észre, mikortól kezdtünk tegeződni. Azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára úgyis kijön Dóri, Domjánról pedig soha többé nem hallok. Utólag visszagondolva nem értem, miért irritált annyira a férfi. Talán az bökte a csőröm, hogy velünk ellentétben olyan lazán kezeli a helyzetet. Mondjuk, ez érthető, elvégre mint a verseny egyik fő szponzora jelent meg. Nem volt más dolga az evésen, az iváson és a féktelen vigyorgáson kívül.
– Dávidnak jó a feje, csak néha kicsit szétszórt. Viszont a tanulásban remekel – ajándékozott meg Hajdú egy büszke mosollyal. – Képzelje, már két érettségit is letett! Informatikából a középfokút, angolból pedig az emeltet.
– Nahát, gratulálok! – biccentett elismerően.
Látszott rajta, hogy még hozzáfűzne valamit, de a szavak – legnagyobb megkönnyebbülésemre – elpártoltak tőle. Persze, nem tartott sokáig a szerencsés állapot. Ezúttal arról faggatózott, nem érdekelnek-e a művészetek. Azt hiszem, ennél még azt is könnyebben elviseltem volna, ha csak a saját hangját szereti hallgatni.
– Nem az én terepem – húztam el a számat, aztán Domján csuklójára böktem. – Még tetkót se szeretnék, szóval…
Úgy tűnt, ez használt. Máris felcsillant a szeme, és fentebb húzta az ingujját, hogy megcsodálhassuk a mintát. Továbbra sem csillapodott a szívverésem, de azért közelebb hajoltam hozzá. Érdekelt, mit varrathat magára egy vezérigazgató, és miért nem szedették le vele még a pályája elején. Ha jól tudom, irodai körökben nemigazán díjazzák az ilyesmit.
– Sosem engedném a gyerekemnek, hogy így mérgezze a bőrét – bökött a csuklóján kibontakozó ábrára. Kicsit furán hatott, mintha maga is értené, mire utal. Egy gonosz szemű fejet ábrázolt, amit simán ördögnek tippelnék, ha nem egy glória lebegne felette. Tuti valami elvont cucc, amit a közönséges halandók nem érthetnek. Dórinak persze bejönne. – Én sem gondoltam át teljesen, amikor megcsináltattam. Emléknek azért szép.
– Mintha hiányozna a másik fele – érintette meg a tanár a minta szélét. – Egy barátjával közösen készítették?
– Igen, olyasmi…
Most ő kapta el a pillantását, amitől összeszűkült a szemem. Az emberek általában tartózkodnak a tanároktól. Nem csak a diákok, a felnőttek is. Nem szívesen teregetik ki a titkaikat előttük.
A perceket mintha egy súlyos lánc akadályozta volna az előre haladásban. A verseny vége felé már kibotorkált néhány fiatal a termekből. Bár hamarabb abbahagyták a munkát, nem tűntek magabiztosnak. Mintha egy másik világból érkeztek volna, tétován hívták a szüleiket, vagy beszéltek a tanáraikkal. Művészek, mormoghattam volna, de nem tettem. Minduntalan az járt a fejemben, vajon ki festhetett ügyesebben, mint Dóri. Annak a göndör hajú srácnak nem tetszik a mosolya, tisztára, mint egy őrült zseni. És az a csaj, a skót kockás szoknyában, mindjárt összeesik. Egész dögös, de nem vállalnám a szájon át lélegeztetését. A végén még elhappolja a szeretőm győzelmét.
Csengettek. Ismertem az érzést. Amikor egy utolsót húzol a lapáttal, hátha az segít. Amikor még egy szót átírsz az érettségin. Amikor látod a volt szeretőd rázkódó vállát, és tudod, minden adott az új vadászatra. Vajon ezt érezte Blanka, amikor Gergő szakított vele? És Anett, amikor dobtam? Talán még Dóri fejében is hasonló dolgok játszódtak le, amikor tökön rúgott a parkban. Az utolsó perc emléke. Mindig fájdalmas. Néha fizikailag.
A versenyzők elözönlötték az aulát. Megőrültem volna, ha nem állok fel. A lábam elzsibbadt, a szívem a torkomban vert. Ismeretlen arcok tömkelege áramlott felém, de egy tekintet sem időzött el a vonásaimon. Ők nem a sármomért érkeztek ide, hanem a jövőjükért. Mégis mindent megadtam volna, ha felragyog egy szempár az arcom láttán. Egy megfáradt, őrült, tengerkék szempár." ~ Az utolsó ecsetvonás