2017. december 17., vasárnap

A Játékmester ajánlata

Sziasztok! 
Akik régebb óta, konkrétan a kezdetektől követik a blogos pályafutásomat, bizonyára ismerik A lázadás kezdete című történetemet. Ez volt az első befejezett írásom, aminek tényleg rengeteget köszönhetek - a barátaim egy részét, akikkel máig napi szinten beszélek, számtalan kedves, biztató szót, támogatást, és persze sírást, amikor aranyosan megöltem egy-egy kedvenc karakteremet. (Ja, Maja nyolcadikban is pszicho volt.) Szerettem, és a magaménak éreztem, még ha "csak" fanfiction volt is. Viszont így, komolyabb fejjel visszagondolva (Hehe... hehehe.. he.), rájöttem, hogy nem hibátlan az a történet. Sőt, vannak benne hibák, klisék, életszerűtlen lépések. Talán a legfurcsább elem az, hogy a két főszereplő, Katie és Alex túl gyorsan talált egymásra, és míg az egyik pillanatban ki akarták nyírni egymást, a másikban nevetgélve cseverésztek. Arra is elég furán jöttek rá, hogy szerelmesek egymásba. 
Na, de mit csinál a blogger, ha rájön, hogy benézett valamit, de már úgy-ahogy tud fiú szemszögből írni? Hát megírja a másik szemszöget, és rámutat, hogy talán mégsem minden olyan rózsaszín és virágmintás az Aréna háza táján, mint ahogy azt szegény Katie gondolta. 
Jó olvasást, és előre is bocsánat a Hoperson shipperektől!!! 

Puszi, Maja

Tartalom: a Negyedik Körzet Kiválasztottja különös levelet kap, ami nem csak Panem jövőjét, de egykori szövetségeséhez fűződő viszonyát is megváltoztathatja. A kérdés már csak az, él-e az ajánlattal. 
Szereplők: Alex Emerson
Időpont: 2017. december
Egyéb megjegyzés:

**** 

Lélegzik. Néhány napja az összeomlástól mentettem meg. Tegnap Cara kínzásától. Az interjúk óta mást sem csinálok, csak próbálom életben tartani a nyomorult fejét.
Tizenkét órával ezelőtt azt kívántam, bár sose látnám többet Katie Hope-ot. Max, amikor kivetítik az arcképét az égboltra. Nem akartam megölni, de reméltem, hogy meghal. Gyorsan. Fájdalommentesen. A szokásos bénázása nélkül. Úgy, hogy örökké kitörlődjön az emberek emlékezetéből.
Sosem hittem volna, hogy ő hozhatja el az ország szabadságát. Nem áll szándékomban kihasználni, de mégis, ez a levél… nem gyanús, ez a probléma. Gyanúsnak kéne lennie, elvégre az egyik Játékmester írta. Plutarch Heavensbee. Finnick túl sokat dumált a pasassal ahhoz, hogy ne vágjam le, benne van a csávában. Ő is egy a lázadók közül, akárcsak a mentorom. Belülről bomlasztja a rendszert. Nem rossz taktika, de a lebukása egyet jelentene a halálával, egy egész estés show-műsor keretében.
Csak a szokásos Snow-féle szadizmus.
Szánalmas.
Nehéz gondolkodni. Nehéz, ha egy ájult szőkeség fekszik melletted – és sajnos nem azért került ebbe a helyzetbe, mint a Negyedik Körzet titkos szegleteiben. Még nehezebb, hogy tudod, meg kellene ölnöd – elvégre, ezt érdemli a Körzettársad gyilkosa. Ám ez semmi ahhoz képest, hogy azt kérik tőled, szeress bele a lányba.
Fel kell kelnem, hogy tisztán lássam a helyzetet. Minduntalan a levélen tartom a tekintetem, úgy keresem az apró betűs részt. A csalit, az átverést. Heavensbee érthetően fogalmazott, az elvárt nyálas bájolgások nélkül. Nyers tényeket közölt az idióta maszlagok helyett.
„Katie Hope közellenség lett. A szerencsétlen lány a Hetedikből a döntőig menetelt, és tudtán kívül belekeveredett a lázadásba. A Tizedikben róla beszélnek. De ez nem elég, Mr. Emerson. Ahhoz, hogy kitörjön a forradalom, egyesülnie kell a népnek. Ezért kérem a maga segítségét. Játssza el, hogy szereti Katie-t! Bármit bevethet, hogy az emberek elhiggyék, nem ellenségei egymásnak! Ez az egyetlen módja, hogy segítsen.
Ha megteszi, maga is nyer. A lány meg fog halni, de Ön, Mr. Emerson, túléli a Viadalt, és biztonságban tudhatja az öccsét. Meglátásaim szerint Ön a legmegfelelőbb Kiválasztott arra, hogy elindítson valamit, amire már 73 éve nem volt példa.”
Érzelmi zsarolás, nem kérdés. Azt hiszi, belemegyek a pitiáner játékába, ha felhozza Jaredet. Tudja, hogy az öcsémért bármire hajlandó vagyok… akár arra is, hogy szerelmet valljak ennek az ostoba libának.
Nem fogok belemenni. Hála Hope-nak, pontosan tudom, milyen érzés, amikor a szövetségesed átver. Még Snow-nak sem kívánnám, hogy átélje ezt. Jó, neki talán mégis, de Hope-nak nem. Nem gonosz a csaj, de maradjunk annyiban, hogy a hajszíne a szellemi képességeire is erős hatást gyakorolt. Nem érdemli meg, hogy hazudjak neki.
Szabálytalan köröket írok le a parton. Nem mehetek túl messzire, a végén Katie képes, és magától belegurul a vízbe. Tök felesleges vigyázni rá. Meg is ölhettem volna. Meg is ölhetném! Na, akkor nézne egy nagyot Heavensbee, Johanna meg betörné Finnick képét. Legalább megszabadulna egy időre a szeretőitől. Mindenki jól járna.
A tenger zúgása elhomályosítja az elmémet. Lehunyom a szemem, és a víz csobogására gondolok. Mármint, az igazira. Annak, amit a Kapitólium alkotott, köze sincs a valósághoz. Bűzlik a vegyszerektől, alig akad benne néhány hínár, és az íze is más. Sós, de nem érzem benne az otthonomat. Nem látom a közelben sündörgő árusokat, ahogy halbűzzel terítik be a Körzetet. Nem hallom a halászokat, ahogy útra kelnek a frissen felavatott hajójukkal. Nem feszülnek meg az izmaim egy nagyobb rakomány cipelése miatt. Nem vigyorodok el a csábos pillantások és a tengerparti flörtölések miatt. Nem üvöltök rá Jaredre, hogy ne ússzon már olyan messzire. Nem ölelhetem magamhoz az öcsémet.
Ez nem a valóság. Egy rohadt börtön, semmi több! Nem az otthonom… ez nem én vagyok!
Jared, Jared, Jared.
Jared…
Túl sok vér tapadt a kezemhez. Még fog is, de nem Katie Hope-é. Őt más küldi majd az örök vadászmezőkre. Tiffany, Pablo, vagy a gyerek a Harmadikból, nekem aztán édes mindegy. Én csak eljátszom, hogy a Viadal tönkre vágta az idegrendszeremet, és az orvosok másodfokú ízlésficamot diagnosztizáltak nálam.
Összegyűröm a levelet. Hogy tovább húzzam Heavensbee idegeit, még a hullámok közé is vetem a papírt, ami a szabadságomat jelenti. Aztán lassú, megfontolt mozdulatokkal életem szerelméhez lépek, és elhúzok egy tincset az arcából. Olyan meggyötörtnek tűnik. Vajon felismer, ha felébred? Fel fog ébredni egyáltalán?
El fogják hinni, mindannyian. Az ostoba fővárosiak, a vezetőség, a mentorok, a Körzetek, és ami a legfontosabb, Katie is. A nyálukat csorgatva figyelik majd a játékunkat. A Viadal felpörög, a nép fellázad. Én pedig megnyerem ezt a szart, és biztonságban tudom az öcsémet. A forradalom meg kirobban magától, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
– Finnick! – mondom egy sejtelmes mosollyal az ajkamon. – Ha még belefér a kasszába, küldhetnél egy gyűrűt, amikor Katie magához tért.
Az eljegyzés két ellenfél közt egyenes út a lázadáshoz.

2017. december 10., vasárnap

Elégett életek

Sziasztok!
A mostani bejegyzéshez nincs sok hozzáfűznivalóm, mindössze annyi, hogy ez az a novella, amit a latinfakt ihletett. Erről az egyébként gall szokásról még tavaly fordítottunk egy szöveget, és nagyon megragadt az agyamban. Hogy ne kelljen olyan régies nyelvezeten megírnom, áthelyeztem a jövőbe, aztán... hát, ez lett belőle :D 
Jó olvasást! 

Maja 

Tartalom: egy jövőbeli város lakói emberáldozatot mutatnak be az isteneiknek. A két kiválasztott nem is különbözhetne jobban, mégis együtt kell tölteniük az utolsó óráikat.
Szereplők: Toby, a lelkész fia, és Ciara, az alpolgármester gyilkosa.
Időpont: 2016. november
Egyéb megjegyzés:

****

A porlepte utcákon mérhetetlen embertömeg hömpölyög. Az öklüket rázzák, a fegyvereiket lendítik a levegőbe, vagy éppen fáklyával világítanak, hogy ellensúlyozzák a leszálló sötétség kísérteties valóját. Egymást eltiporva igyekeznek a tér felé, hogy még egy utolsó pillantást vessenek az áldozatokra, akik előrébb segíthetik őket a háború megnyeréséhez vezető rögös úton.
  Nem csoda, hogy izgatottak, elvégre hetek óta másról sem hallani, csak a kivégzésről. Talán csak két évvel ezelőtt zsongtak jobban az emberek, amikor a vezetők eldöntötték, hogy elfoglalják a szomszédos falvat. Elég volt arra a sok aranyra és ezüstre gondolniuk, amit ott bányásztak, máris könnybe lábadt a szemük. Elvégre, a jövőbeli gazdagságukról beszélünk. A kincsekért vívott háborúban több ezren mentek a halálba; két ember élete már nem számított.
  A helyszínre érve bizonyára meglepődnének, ha az égimeszelő szobor nem magasodna már napok óta a téren. Bár, még mindig akadnak, akik csodálkozásra nyitják a szájukat a kolosszális építmény láttán. Úgy hírlik, a munkások éjt-nappallá téve robotoltak, mire az építmény elérte teljes alakját. Megérte: voltaképpen pont ugyanúgy néz ki, mint egy ember, leszámítva persze, hogy mind széltében, mind hosszában legalább háromszor akkora.
  A szobor közvetlen közelében egy fiú és egy lány ácsorog, két-két rendőrtiszttel az oldalukon. Egyikük sem lehet több húsz évesnél, még ha a testalkatuk nem is erről árulkodik. A lány dacosan mered maga elé, foltokkal díszített ruhája a szegénységéről nyújt tanúbizonyságot. Fekete haja zsírosan, csapzottan lóg a vállára, karjait konokul fonja össze a mellkasán. Az első sorokban bámészkodók látni vélik, hogy a zsebéből egy öngyújtó, és egy doboz cigaretta kandikál ki. „Nem ő ölte meg Mr. Jenkinst? De-de, azt hiszem, ő tette… Igen, drágám, száz százalék, megismerem az arcát! Bár mintha régebben szebb lett volna!” – ilyen, és effajta szavakat sugdosnak egymás fülébe, egészen addig, amíg az érintett rájuk nem emeli tiszta, ám ellenséges pillantását. Megvetéssel vegyített undorral találkoznak a szempillák árnyékában. Jobbnak látják elhallgatni, a végén még újra elgurul a lány gyógyszere, és ismét a másvilágra küld valakit. Kár, hogy nehéz elszakadni a szemétől; nem minden nap találkozik az ember egy hasonlóan szép, mélykék írisszel.
  A fiúnak is bőven jut a figyelemből, még ha nem is azért válik a csodálkozás tárgyává, mint a társa. A lánytól eltérően Toby Leizmann-t mindenki ismeri. Az édesapja lelkész, míg az anyukája a helyi iskolában dolgozik. „Milyen kár, hogy szegény Tobyra esett a választás! Szebb sorsot érdemelt volna!” – súgnak össze az egybegyűltek. Úgy vélik, tartoznak annyival a szülőknek, hogy még egyszer, utoljára egy biztató mosollyal lássák el a fiúkat. De Toby nem viszonozza a mosolyt. Úgy bámul maga elé, még ha fel se fogta volna igazán, mi is történik vele. Félhosszú, világosbarna haja frissen mosottan, a kora tavaszi széltől kissé kócosan mered a levegőbe, zöldesbarna szeméből tisztán kiolvasható az ősi rettegés fekete lángja. Hosszú lábai megremegnek, a félelmét zsebre tett kézzel igyekszik palástolni. Persze, ezzel nem sokat segít a helyzeten; elég csak az arcára vetni egy pillantást, mindenki számára egyértelművé válik, hogy csak a szerencsének köszönhető, hogy még nem ájult el.
  Kopaszodó, szikár férfi lép az áldozatok mellé, majd gyorsan ismerteti a gyűlés tárgyát. Az egekig magasztalja a szomszédok ellen vívott háború előnyeit, szünet nélkül áradozik a szebb jövőről, és hasonlókról, amit a lakók szó nélkül elhisznek. Ezután gondosan megigazgatja az öltönyét, majd határozottan a fiatalok mellé lép. Toby nem vált ki belőle semmiféle érzelmet, a másikat viszont úgy méri végig, akár egy véres rongyot. Arra vár, hogy megtörjön, vagy legalább bocsánatért esedezzen. Nem kap reakciót. A gyilkos ugyanolyan kimért és lenéző, mint pár perccel ezelőtt.
– Íme, eme két fiatal ember vérét áldozzuk az égieknek, hogy annyi év után a pártunkat fogják – folytatja Klusser. – Mint tudják, az itt jelenlévő Miss Ciara pontosan három hete megkínozta, és brutálisan megölte Mr. Jenkins alpolgármestert, ezért meg kell lakolnia a bűnéért. Tobias Leizmann pedig abban a különleges megtiszteltetésben részesült, hogy több ezer városbeli közül rá esett a választás, hogy elősegítse a szent cél elérését. Nos, készen állnak az áldozásra?
  Sivalkodás, füttyszó, és tapsvihar borítja be a várost. Lábak csattannak a talajon, kezek ütődnek egymásnak. A polgármester elégedetten figyeli a népét, majd egy hanyag mozdulattal jelez a várakozó tiszteknek. Azok, mintegy vezényszóra két oldalról karon ragadják az áldozatokat, majd erőszakosan a totem lába felé taszigálják őket. Tudniillik, ott helyezték el az ajtót, amin át bejuthatnak a magasztos építménybe. Gyors tempóra ösztönzik őket, idejük sincs megfigyelni a fából összetákolt lépcsőket és falakat. A fülükben még mindig visszhangzik a város vad tombolása, és eszeveszett ünneplése.
  Néhány percen belül megérkeznek a tetőre, vagyis az emberalak fejébe. Még egyikük sem eszmélt fel teljesen a sokkból, fel se tűnik nekik, hogy a fogva tartóik magukra hagyták őket, és az összes ajtó bezárult mögöttük.
  Toby Leizmann ajkát keserves sóhaj hagyja el. Ó, miért is pont vele történik mindez?! Pont vele, a lelkész fiával! Persze, fontos a gazdagság, és a vagyonból, amit majd a csatában szereznek, bizonyára kapnak a szülei is, és akkor nem kell többé szegénységben, nyomorban élniük. Csak hát… ami azt illeti, nem egészen így tervezte ezt az egészet. Azt hitte, semmi esélye, hogy kiválasztják. Hiszen még olyan fiatal. Nem igazságos, hogy pont neki kell mennie. Mondjuk, ha már ennyit szenvedett, a másvilágon biztosan fantasztikus sors vár rá, de akkor is… Nem így képzelte el a halálát. Azt akarta, hogy úgy lehelje ki a lelkét, mint a nagyapja: betegágyon, majdnem száz évvel a háta mögött, családi körben, a forró kakaóját iszogatva. Nem pedig így, egy szoborba zárva, alig tizennyolc évesen, ennek a lánynak a társaságában. Te jó ég, mennyire unszimpatikus! Az a madárfészek-szerű haj, azok a koszos, rendezetlen ruhák, az a gonoszkodó, sötétkék szempár, ráadásul… Na, jó, hát ez már a szemtelenség netovábbja! Hogy ez a Ciara… hogy képes…
– Tényleg cigizel… itt? – üvölt fel Toby enyhén hisztérikus állapotban.
  Ciara szemöldöke a homloka közepéig szalad. Nem törődik Toby ijedt arckifejezésével, csak azt teszi, amit helyesnek gondol, pont, mint az elmúlt tizennyolc évében. A szájához emeli a csikket, majd lassan megszívja azt. Annyiszor véghez vitte már a mutatványt, hogy nem fél a kudarctól; tudja, hogy sikerülni fog. Így is lesz. Lassan engedi szabadjára a tüdőjébe tömörült anyagot, úgy, hogy az egy nagyobbacska körré álljon össze. Miután megbizonyosodik róla, hogy még a halál árnyékában lebegve is ő a legprofibb dohányos a városban, gőgösen hátra dől, és egy kérdő pillantást lövell Toby felé.
– Problémát jelent az életedben? – Hangja kihívóan, merészen cseng, mintha szándékosan kekeckedni akarna a fiúval.
– Szerintem nem éppen illő dolog ilyesmivel mérgezni a szervezeted – érkezik a válasz. – Nézd, fel fognak gyújtani minket. Ez olyan, mintha…
– Bocs! – vág közbe Ciara ingerülten. – Képzeld, zsenike, elárulok egy cseszett nagy titkot. Kurvára leszarom a véleményed, a rohadt áldozást, meg úgy effektíve, az isteneket, akik elviekben vigyáznak a nyomorult fejünkre, közben meg másra sem valók, csak hogy a nevük alatt kifosszanak minket azok a köcsögök. Szóval kösz, de nem kérek a szarságaidból!
  Tobyt váratlanul éri a reakció. Nem az lepi meg, hogy Ciara feldúlt, sokkal inkább dühíti, ahogy az isteneiről beszélt. Azokról a lényekről, akikről annyit tanult az édesapjával, és akik nélkül nem lenne élet e Földön. Kötelességének érzi megtagadni a lány szavait, és a tudtára adni, hogy tévedett. Még ha a lelke mélyén ódzkodik is egy kissé a vele való társalgástól – elvégre, aki megölte az alpolgármestert, bármire képes – mégis úgy érzi, nem lenne tisztességes, ha annyiban hagyná a dolgot.
– De az istenek léte…
– Jaj, hagyjuk már ezt a szart! – rándul meg a fekete szemöldök. – Ember, ne legyél hülye! Oké, vágom én, hogy apád pap, ezért beléd lett nevelve, meg minden, de néha használd már azt az izét, ami a nyakadon van! Nem, nem a tökéletesen belőtt séródra gondolok! – teszi hozzá, enyhe pírt hozva Toby arcára. – Tudod, néha jót tesz, ha gondolkodsz. Például, nézzük a mostani esetet. Ezek a zsugori seggarcok megvesznek az aranyért, és valahol igazat is adhatunk nekik. Nem ártana egy kis lóvé, mindenki tök csóró a városban – A lány ismételten a szájához emeli a cigit, majd mit sem törődve társa rosszalló pillantásával, Toby arcába fújja a füstöt. – De ez az istenes cucc… Baromság. Több tízezer éve tudunk az evolúcióról, semmi értelme átértelmezni a tankönyveket. Nincsenek istenek, és kész. Pont. Ha lennének, nem kellene meghalnunk. Nem éheznénk, nem lennének szegények az ismerőseink, és mindenki boldogan élne, míg meg nem halna! – vigyorodik el ironikusan. – De legfőképpen, nem kellene egy bazinagy fabábuban megrohadnunk, csak mert néhány IQ-bajnok szerint ez oké.
– Ezt nem fogod megúszni… Ciara, te is tudod, hogy aki ócsárolja őket, pokolra jut. Mondjuk, neked már mindegy.
– Sokkal hatásosabban lehetne embereket kínozni, ha olyan kis agyhalott mitugrászokkal kellene eltölteniük pár órát, mint amilyen te vagy, Leizmann! – üvölt fel hirtelen a másik. – Baszki, jusson már el a csöppnyi agyadig, hogy bármit is mondasz, nem fogok hinni az isteneidben! Ember, ez baromság, oké?! – Hogy dühét csillapítsa, újra letüdőzi a cigarettát. Pontosabban szólva, letüdőzné, ha sikerülne neki, és életében először nem tévesztene célt. Mikor csalódottan tapasztalja, hogy nem járt sikerrel, hosszasan elkáromkodja magát, majd újra Tobyhoz fordul. – Egyébként, ha olyan rohadtul érdekel, nem jókedvemben végeztem ki azt a retardáltat.
– Az nem számít, Ciara! – kiabál most már Toby is. – Öltél, érted? Elvetted egy ember életét! Ezt nem lehet csak úgy megbocsájtani.
  Nem érti, mire jó ez az egész Ciarának. Bár nem ismeri a lányt, azért tud róla egyet, s mást. Szegény családból származik, és néhány éve eltanácsolták az iskolából, amiért megtépte az egyik osztálytársát. Szomorú eset volt, a fiú nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzett. Csoda, hogy nem csukták le Ciarát. Amúgy is, az egész életvitelét figyelembe véve, már az is felér egy kisebb csodával, hogy nem végezték ki korábban.
  Hasonló gondolatok futnak versenyt a Leizmann-fiú agyában, mikor társa váratlanul közelebb lép hozzá. Alig néhány centi választja el egymástól az arcukat, ha akarnák, akár meg is csókolhatnák egymást. Ciara íriszében még az eddiginél is hevesebben ég a lázadó, gyűlölködő láng, kihangsúlyozva ezzel szeme különleges, égszínkék árnyalatát. Ajkai lassan mozognak, mintha minden egyes kiejtett szót alaposan megfontolna.
– De hiszen ők ugyanezt teszik – suttogja. – Ok nélkül kívánják a halálunkat. Azt hiszik, feljebb valóbbak nálunk, és ezért rájuk nem vonatkoznak a szabályok. Játékszerként használnak egy piszkos játszmában. Mondd csak Toby, miért kerültél ide?
– Mert kiválasztottak.
Ciara apró biccentéssel jelzi, hogy pontosan tudja, mindezt csak költői kérdésnek szánta.
– Hát éppen ez az! Nem követtél el semmit. Szerinted ez igazságos? Mégis milyenek azok az istenek, akik hagyják, hogy ezt tegyék az alattvalóikkal? – Még mielőtt ellenkezhetne, egy határozott pillantással belé fojtja a szót. – De van, amiben nem tévedsz. Tényleg megöltem Jenkinst, de nem puszta kedvtelésből. Ha akarod, elmesélhetem a történetet.
  Meg sem várva a választ, lekuporodik a szobor szeméhez. Toby önkéntelenül is követi a példáját. Így legalább nem kell az alattuk hömpölygő embertömeggel foglalkoznia. A szomszédjaival. A barátaival.
– Tudod, anyám meghalt, amikor megszülettem – kezd bele Ciara. Már az első mondatból lerí, hogy nem lesz túl boldog a történet. – Apa egyedül nevelt fel. Sosem éltünk túl fényesen, ráadásul két éve az utcára kerültünk. Kettőnk fizetéséből sem tudtunk elegendő pénzt összehozni a lakbérre. Az adók megemelése sem jött jól. Persze, megszoktuk. Nem is tehettünk volna mást Még mindig a kezében tartja a cigijét, ami az idő múlásával egyre kisebbre zsugorodik. – Az utóbbi hónapokban még az átlagosnál is gázosabban alakultak a dolgaink. Engem kirúgtak a kisboltból, mert fel kellett venni a tulajdonos ribancát, apa pedig megvakult egy balesetben. Gyakorlatozás közben kilőtték a bal szemét – magyarázza az elmondottakat. – Csessze meg, ez is a rohadt háború hibája!
– Nem térnél a lényegre? – sürgeti Toby.
– Ja, de, csak veszek egy kis friss levegőt! – vágja rá a lány, majd hatalmasat szippant a cigarettájába. Ezzel el is fogyasztja az első darabot, és gondolkodás nélkül a következő után nyúl. Nem zavartatja magát, ugyanolyan természetesen gyújt rá, mint ahogy azt az imént tette. Néhány percig még elbabrál vele, csak azután folytatja a mesélést. – Nagyjából három héttel ezelőtt apa a hivatal előtt koldult. Tudod, akkor érkeztek meg az új pisztolyok, amiket az a híres cég készített. Csupa előkelő, öltönyös fickó, akik úgy dumálnak, mintha egy ezeréves könyvből léptek volna elő. Szánalom! Gondolom, Klusser meg Jenkins majd’ elájultak tőlük, alig győztek nyalni a ronda képüknek. Elvileg már éppen jöttek volna kifelé, amikor az alpolgármester észrevette apát… – Megbicsaklik a hangja. Üres tekintettel bámul maga elé, mintha újra lepörögnének előtte a néhány héttel ezelőtti történések. – Kirohant hozzá. Ő azt hitte, megkönyörült rajta. Tudod, Leizmann, néha meglep, a remény milyen naivvá tesz egyeseket. Nem értem, miért bízott abban a patkányban. Semmit nem kapott tőle, egy ütésen kívül. Pont a vak szemét találta el. Az ajkáig folyt a vére. – Ciara keze ökölbe szorul, vékony pólóján át tisztán látható, ahogy megfeszülnek az izmai. – Amikor hazajött, nem akarta elárulni, mi történt. Azt hazudta, elesett. Sosem tudott hazudni. Nem gondolkoztam, csak tettem, amit jónak láttam. Elszaladtam a legközelebbi boltba, felkaptam egy kést, aztán egyenesen Jenkinsékhez mentem. Nem érdekeltek a szolgálók, nem foglalkoztam a kapuőrökkel, csak berontottam az étkezőbe, ahol a családjával vacsorázott. Eskü, annál kínosabban még nem éreztem magam! – nevet fel váratlanul. – Ott ültek, és bámultak ki a fogyatékos fejükből, mintha valami eltévedt csodabogárral állnának szemben! Én meg csak megemeltem a kést, célba vettem Jenkins fejét, aztán megöltem. Látnod kellett volna, mi történt. Bár, nem, tuti kidobod a taccsot, vagy elájulsz! – forgatja meg a szemét lenézően. – Mindenki csak nézett ki a fejéből. Nem csináltak semmit, csak ültek a helyükön. Én meg fogtam magam, és szó nélkül hazasétáltam.
  Percekig nem szólalnak meg. Ciara egyre intenzívebben eregeti a füstkarikákat – melyek ezúttal teljesen szabályosra sikerednek – Toby pedig azon gondolkozik, hogy mesélheti el mindezt ilyen egyszerűen a lány. Talán azért, mert neki ennyit jelentett mindez. Nem egy hóbortból elkövetett emberölést, nem pénzszerzést, annál sokkal többet. Megtorlást. Bosszút. Nem tudja pontosan megítélni, helyesen cselekedett-e a lány. Énének egyik fele azt állítja, Ciara megérdemli a sorsát. A másik fél azonban máshogy vélekedik a dologról. A lány az apjáért torolta meg Jenkinst. Ezzel együtt megmutatta, hogy nem minden a pénz. Az emberség sokkal többet ér annál. És ha valaki képtelen segítséget nyújtani egy bajbajutottnak, mindent érdemel, csak nem svédasztalos vacsorát, gazdag szövetségeseket, és tömérdek aranyat, amit egy másik város bányái rejtenek.
– Mikor tartóztattak le? – töri meg végül a csendet.
– Még aznap este – feleli Ciara csendesen. – Akkor láttam utoljára apát.
  Nincs szükség szavakra ahhoz, hogy értsék, mire gondol a másik. Mindketten tudják, hogy Ciara apja talán akkor járt a legjobban, ha megölték. Kínszenvedés lehet fél szemmel, és azzal a tudattal együtt élni, hogy a saját problémája miatt égetik el elevenen a lányát.
  Valahonnan a távolból tizenegy, egymás utáni kongatás hallatszik. Még egy óra, és meggyújtják a tüzet. Toby egyre idegesebbé válik. Felpattan, és össze-vissza mászkál, mintha csak keresne valamit. Pontosan tudja, hogy semmi esély a menekvésre, de valahol, mélyen még mindig dolgozik benne egy eldugott kis érzés, amit reménynek hívnak.
– Ülj már le, megőrjítesz! – ripakodik rá Ciara. – Most mit pattogsz, be akarod pótolni az otthon töltött időt? Csak mert az felesleges, akkor száz évig rohadhatnánk ebben a szarban. Na, gyere már! – paskolja meg a maga melletti helyet. – Ha annyira akarod, dumálj valamiről, csak ne mászkálj! Ha így folytatod, kénytelen leszek téged is kinyírni.
  A fiú engedelmesen helyet foglal a társa mellett. Örülne, ha akadna valami érdekes a tarsolyában, ám élmények híján, azt ossza meg Ciarával, ami az elmúlt években történt vele. Leginkább a szüleiről, illetve az iskolájáról mesél. A lány figyelmesen hallgatja, és néha feltesz pár kérdést. Mióta nevelték belé a vallásosságot? Puskázott, súgott, esetleg lógott óráról? Kapott valaha négyesnél rosszabb jegyet? Verekedett már össze egy osztálytársával? Részt vett az osztálykiránduláson a kilógásban? Tetszett már neki valaki, netalán össze is jött egy lánnyal? Ha nem, legalább csókolózott már? Toby igyekszik valamennyi kérdésre választ adni, még ha néha kissé tapintatlannak, és irreálisnak érzi is azokat. Úgy véli, Ciara olyan dolgokat feltételez róla, amikben nincs sok logika, már ha azt vesszük, hogy sosem tartozott az „ereszd el a hajam”-társaságokhoz. Ezt meg is mondja a lánynak, aki erre nem reagál többet egy elnéző fejcsóválásnál.
  Már megszokták a sötétséget. Nem is vágynak a fényre. Az egyet jelentene a halálukkal. Inkább csak üldögélnek, mintha nem okozna nekik gondot, hogy alig egy órán belül hivatalosan is áldozat válik belőlük. Ők lesznek az istenek ajándékai, a megmentők, akik megszerzik a városnak járó temérdek arany –és ezüstbányát! Ciara láthatólag nem zavartatja magát, bár nyilvánvalóan nehezebben viseli a stresszt, mint pár órával ezelőtt – már, ha az egyre fogyatkozó csikkjeiből erre következtethetünk. Vele szemben Toby lassacskán kezdi elveszíteni a fejét. Homlokáról patakokban folyik az izzadtság, gondosan fésült haja most lucskosan tapad a fejére.  Olykor el-elbóbiskol, szinte már majdnem leragad a szeme – ám aztán rájön, hogy nem érdemes elaludni a kivégzése előtt. Hogy még véletlenül se nyomja el a fejét az álom, azon morfondírozik, mennyire szép is lenne, ha nem gyújtanák fel a halmot. Ha örökkön-örökké itt ücsöröghetne, Ciarával az oldalán.
  Ám a csoda ezúttal elmarad. Egyszerre rezdülnek össze, amint megpillantják az első lángcsóvákat. Kísérteties látvány tárul eléjük, amint lenéznek a térre. Gyakorlatilag az egész város a téren tolong, és a háború győzelmét ünneplik. Ugyanúgy kiabálnak, és tombolnak, mint néhány órával ezelőtt. Toby szerint egyenesen szánalmas, amit az emberek tesznek. Hogy olyanok vérére szomjaznak, akiket valaha a rokonaiknak, ismerősüknek hívtak. Akiket jóformán alig ismernek. A fiú úgy dönt, nem kíváncsi erre a rongyrázásra. Visszaül az eredeti helyére, onnan figyeli társának vékony alakját.
  Ciara azonban nem csatlakozik hozzá. Mozdulatlanul áll a szemben, miközben bőszen eregeti a füstkarikákat. Némelyik formája mosolyt csal az arcára. Persze, nem az őszintébb fajtából, ez inkább csak olyasfajta ál-öröm, amikor az ember próbálja megtalálni a rossz dolgok jó oldalát. Toby elképzeli, mennyire megbotránkozhatnak a lentiek a cigiző lány láttán. Elvégre most készülnek felgyújtani! Bizonyára eszméletlenül szemtelennek tartják a viselkedését, mert nem értik meg, hogy Ciara ilyen. Egy igazi lázadó, aki tűzön-vízen át kitart az igazáért. Nem fog megváltozni senki kedvéért sem. Ha élete nagy részében mérgezte a tüdejét, nem fog lemondani a szenvedélyéről csak azért, mert meg akarják ölni.
  Hirtelen visszatér a fiúba a vágy, hogy beszéljen a társával. Jóformán fogalma sincs, mit mondhatna, így üres fecsegésbe kezd. Olyanokat mond, amit pár órával korábban még csak gondolni sem mert. Az államot, a polgármestert, és a hatalomvágyat szidja, ami állítása szerint mindent tönkretesz. A rendszer igazságtalanságáról magyaráz, és arról, hogy mekkora orbitális baromságnak tartja, hogy kitalált alakokért adjanak emberéleteket.
  Ciara nem néz rá, amíg beszél. Ez valamelyest elszomorítja a fiút, ám rögvest visszatér a jókedve, amint társnője közelebb lép hozzá. Alig néhány centi választja el őket egymástól, ha akarnák, akár meg is csókolhatnák a másikat. A fiú szíve a torkában dobog. Ciara szivarjának füstje, és a lángok egyre közeledő ropogása elgyengíti.
– Az a baj, hogy nem tudod, mi az élet, mert sosem éltél igazán. – A lány hangja komolyan, határozottan cseng, ám mégis fellelhető benne némi játékos kedvesség, ami kifejezetten jólesik a fiúnak. – Nem tapasztaltad meg, milyen érzés szenvedni. Milyen az, amikor rajtad áll, vagy bukik a szeretteid jövője. Amikor nem tehetsz az elnyomás ellen. Amikor csak akkor tehetsz igazságot, ha kegyetlenséghez folyamodsz. De azt sem tudod, milyen érzés bajba keveredni. Milyen az, amikor házi másoláson, vagy puskázáson kapnak. Milyen ellógni az utolsó órát, tizenöt évesen cigizni, vagy kirabolni a piaci árusokat. Még sosem csalódtál igazán. Nem tudod, milyen érzés, ha az embernek, akit szerettél, csak egy éjszakára kellesz. Ha a munkaadód kirúg, csak mert fel akar venni egy csókos seggfejt. Még nem szenvedtél eleget, kedves Toby. Talán pont ezért fogalmad sincs, milyen az, igazán élni. Barátokat szerezni, tiszta szívből nevetni, és balhékba keveredni, ahonnan aztán csak a szerencsén múlik, hogy sikeresen kimászol-e, vagy sem. Bulizni, ismerkedni, hülyülni, szerelmesnek lenni, aztán szakítani, és más mellett felébredni. Meg aztán, ott vannak az igazán fontos dolgok, amik nélkül alig ér valamit az élet. A család, a jókedv, és a csók! Tudod, Toby Leizmann, szerintem semmit sem ér az életed, ha még nem csókoltál meg senkit. Akkor gyakorlatilag tök feleslegesen rohadtál tizennyolc éven át ebben az elcseszett városban.
  Tobyt valósággal megbabonázzák a lány szavai. Biztosra veszi, hogy nem a bőrét égető lángok váltják ki belőle ezt a hatást. Csak nézi a kócos, fekete hajzuhatagot, ahogy a formás kis koponyára tapad, a kihívóan mosolygó szájat, és azokat a lélekbe hatoló, ridegkék szemeket, melyekben sosincs helye hazugságnak, megjátszásnak, vagy bárminek, ami nem lenne teljesen tiszta, egyedi, és kiforratlanul Ciarás. Tudja, mit kell tennie, egy percig sem tétlenkedik, hiszen nem maradt már vesztegetni való ideje.
  Közelebb hajol a lányhoz, aztán a száját egyenesen az övére tapasztja. Most csókolózik életében először, és úgy véli, ez a világ legcsodásabb dolga. Érzi, ahogy Ciara nyelve az övét keresi, majd mikor végre rátalál, vad tangóba kezd vele. Szenvedélyek vihara dúl a lelkében, így egyre közelebb és közelebb húzza magához az istenek második áldozatát. Szinte már megfojtják egymást, olyan erősen kapaszkodnak a másikba. Ha rajtuk múlna, soha többet nem engednék el a másikat. Kár, hogy nem rajtuk múlik.
  A körülöttük tomboló lángok beborítják az egész testüket, a fejük búbjától a kislábujjukig minden egyes testrészükön végig szaladnak. Toby szinte már nem is él, de még mindig Ciarát keresi. Kezével gyengéden megsimítja a lány porig égett orcáját – mindez rettentő fájdalommal jár, de nem törődik vele. Most nem érdekli más, csak hogy még egyszer, utoljára mondhasson valamit. Valamit, amire Ciara emlékezni fog, bárhová kerül is ezután.
– Reménykedtem! – Végül ezt az egy szót sikerül kinyögnie. Hogy ez megmagyarázná a folytonos pattogását? Nem tudja. Talán. Remélhetőleg Ciarának elég ahhoz, hogy még egyszer, utoljára az életben megszólaljon, és mondjon valamit hamisítatlanul Ciarásat, amitől örökké megmarad Toby emlékezetében.
  A lány ajkán gúnyos mosoly fut végig. Lángoló ujjaival végig szántja a fiú világosbarna haját, majd utolsó leheletével lezárja rövid ismeretségüket.
– Tudod, Leizmann, néha meglep, a remény milyen naivvá tesz egyeseket!

2017. november 24., péntek

Kár volt...

Sziasztok! 
Huh, az elmúlt két hétben nem sokat hallhattatok felőlem, pedig rendesen beindultak az események a blog háza táján. Nem tudok elég köszönetet mondani a sok kedves szóért, feliratkozásért, cseréért, kommentért, amit az elmúlt időszakban kaptam tőletek. Szóval, köszönöm, tényleg<3 
És, ha már a véleményeknél tartunk, nemrég kaptam egy hosszabb kritikát Lylától, amit ITT olvashattok:) Rengeteg hasznos tanácsot kaptam a fent említett leányzótól, amiket alkalmaztam is a blogon, így Ti is észrevehettek néhány változást. Egyébként ha már Lylánál tartunk, lessetek be IDE is, és ha van kedvetek jelentkezzetek. Nekem nagyooon tetszik a kezdeményezés, aztán ki tudja, ha jelentkeztek, talán kihúzok valakit, muhhahhahahaaaa. 
Na, de akkor a mostani novella... Rövid lett. Tényleg. Szám szerint 287 szó. Tőlem. 287 szó. Biztos, hogy nem vagyok jól, valaki hívjon orvost, köszi! 
Puszi, Maja<3 
Tartalom: út a depressziótól az öngyilkosságig és a végén burkolt véleménykifejtés mindezt 287 szóban. Még mindig nem hiszem el.
Szereplők: egy fiatal.
Időpont: 2017. november
Egyéb megjegyzés:

****

„Kár volt ma felkelni” – gondolod. Belülről emésztenek a démonjaid. Megfelelésvágy, kirekesztettség, félelem a jövőtől. Egy hajszál súlyosabb az önbizalmadnál.
 „Kár volt ma felkelni” – suttogod. Egyedül ülsz az ágyad szélén, ott gyötröd magad. Azon töprengsz, mit tehettél volna, hogy ne juss el idáig.
„Kár volt ma felkelni” – sóhajtod. A remény halovány lángja beragyogja a látóteredet. Vagyis, ezt szeretnéd elhitetni magaddal, de valójában már feladtad.
„Kár volt ma felkelni” – mondod. A remény halott. A szüleid folyton csesztetnek, miértromlanakajegyeid, mármegintmennyivakolatotkentélafejedre, felszaladtrádpárkiló. Úgy érzed, senkire sem számíthatsz.
„Kár volt ma felkelni” – most már kiabálsz. Ők pedig nevetnek. Rajtad nevetnek, a csúfságodon, a bénaságodon, a másságodon. Hülye ringyónak neveznek, te meg csak sírsz, megalapozva ezzel a további mulatságot.
„Kár volt ma felkelni” – mondod az eladónak, aki átnyújtja neked a vodkát. Persze, tudod, hogy nem érdekli. Te senkit sem érdekelsz.
„Kár volt ma felkelni” – sóhajtod. A szavakkal együtt méretes füstfelhő emelkedik ki az ajkaid közül. Még egy lépéssel közelebb a halálhoz. Talán a tüdőrák hamarabb elvisz, mielőtt a depresszió tenné meg ugyanezt.
„Kár volt ma felkelni” – suttogod. A kezedet tanulmányozod. A szemed hosszasan elidőzik a karodon ejtett vágásokon, amit magadnak köszönhetsz. Nem, mintha bárkit is érdekelne.
„Kár volt ma felkelni” – gondolod. Mosolyogsz. Nem úgy, mint régen, amikor még minden rendben volt. Ez a megnyugvás mosolya, amit a halál ültetett az arcodra.
Eljött a te időd. Az ütőeredet is elvágod. Még látod, ahogy spriccel a vér, aztán vége. Vége a szenvedéseidnek.
Kár volt felkelned. De nem akkor, amikor elvesztetted az önbizalmad, a hited az emberekben, amikor először kifakadtál, alkoholhoz és cigarettához nyúltál, az első vágást ejtetted magadon. Akkor, amikor feladtad. Amikor kioltottad az életedet, mert az úgy „könnyebb”. Nyilván annak tűnt. Egyszerűbb, mint megoldást keresni a problémáinkra, nem igaz?
Na, aznap volt kár felkelned.