2017. augusztus 20., vasárnap

Váratlan véletlenek, avagy bloggertalik nyáron

A legjobb dolgok váratlanul történnek.




Ha annyiszor kaptam volna száz forintot, ahányszor belefutottam ebbe a közhelyesnek ítélt mondatba, már régen azzal telnének a hétköznapjaim, hogy a tengerparton süttetem a hasam egy Cody Christian kaliberű pasas társaságában. Kár tagadni, az ilyesfajta idézetek láttán mindannyian megrázzuk a fejünket, arra gondolunk, mindez csak a lájkvadászatról szól, az oldalak csak a számok emelkedésének reményében posztolnak effajta kliséket. Jól hangzik, két percre feldobja a kedvünket, de ennyi. Nem váltja meg a világot, nem oldja meg a problémáinkat, sokszor még arra is kevés, hogy motivációt adjon. 
Mi van, ha azt mondom, hülyeség egy sablonos idézetre alapozni az életünket? Bizonyára sokan egyetértenek velem. És ha azt is hozzáteszem, hogy mégis keveredtem már hasonló helyzetekbe? Persze-persze, amilyen szerencsétlen vagy, a büfében leárazták a rántott húsos szendvicset, és éppen sikerült kispórolnod a zsebpénzedből, aztán most örülsz, hogy "Azt a rohadt, ekkora mázlit!". Ám arra talán felkapnátok a fejeteket, ha bejelenteném, hogy három szerencsés véletlen miatt ismertem meg pár imádnivaló bloggerinát - méghozzá, a való életben. 
Rólam tudni kell, hogy viszonylag távol élek a civilizációtól nagyvárosoktól, szóval nem nagyon van lehetőségem eljárni szórakozni, maximum suliidőben csúszik be egy-két buli. Ezer év, mire összeegyeztetjük a barátaimmal, mikor, hol, kinél találkozunk, meg aztán, általában nem ér rá mindenki. Tavaly nyáron, egészen pontosan augusztus 19-én azonban mégis sikerült elmennem a Westandbe két barátnőmmel. Nem terveztünk semmi konkrétat, csak ki akartuk használni a nyár utolsó napjait, sétálgatni, beszélgetni, beülni valahová, költeni a pénzt, ilyesmi. Csak egy átlagos, csajos délután. Szokás szerint fel voltam pörögve, már előre sirattam a nyarat, meg a Tökéletes kémia-trilógiát, amit pont egy nappal korábban fejeztem be, és vittem vissza a fent említett barátnőmnek. Szóval, rengeteget beszélgettünk, kifaggattuk Sárát a gólyatáborról és a Szigetről, sztorizgattunk a jövendőbeli évfolyamtársainkról, és közben próbáltuk nem elhagyni egymást a tumultusban. Azt hiszem, pont enni indultunk, amikor egy nagyobb társaság elé keveredtünk. Nagyjából nyolcan-tízen lehettek, valószínűleg hozzánk hasonló célokkal érkeztek a plázába. Nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, egészen addig, amíg Sára el nem kiáltotta magát: Németh Barby!
És tényleg, az egyik leányzóban én is ismerős arcra leltem. Göndör, szőke haj, hatalmas mosoly az arcán, milliónyi csilingelő karkötő, fekete top, na meg az elmaradhatatlan vörös rúzs. Tudtam, hogy Sára már korábban találkozott Barbyval egy bloggertali keretében, amire én nem tudtam elmenni. Természetesen hihetetlenül megörültek egymásnak, nyilván, hiszen mindketten tipikus azok az emberek, akiket nem lehet nem imádni. Én meg lefagytam. Tényleg, a szó szoros értelmében. Csak álltam ott, szorongattam a táskámat, és próbáltam felfogni, hogy találkoztam Barbyval. Komolyan, erre mennyi volt az esély? Hát, elárulom, nem túl sok. Azelőtt mindössze egyszer chateltünk, talán egy héttel azelőtt, de már akkor eszméletlenül szimpatikusnak találtam, na meg az írásait is szerettem. Barbyt a szőke hajzuhatagán és a cserfes stílusán kívül a közvetlensége miatt könnyű felismerni, nem csoda hát, hogy Sára után minket is alaposan megölelgetett. És milyen jól tette, nekem ez adott erőt ahhoz, hogy normálisan (mármint, olyan Maja-színvonalon mérve normálisan) megszólítsam. Ezt egyébként nagyjából úgy kell elképzelni, hogy körülbelül felvisítottam, hogy "Úristen, Barby! Basszus, ezt nem hiszem el! Tudod, én amúgy blogolok, Maja Tankwall vagyok, és izé, tudod, a múltkor chateltünk..." Szerencsére Barbyt nem riasztotta el a fanatikus rajongásom közeledésem, rögtön rá is vágta, hogy igen, emlékszik rám, nekem meg le se lehetett volna kaparni a vigyort az arcomról. Egyébként néhány hónapja készült egy interjú a bloggerinával, abban nyilatkozta, hogy valaki egyszer hihetetlenül megörült neki a Westandben, nagyjából ő is így tenne, ha találkozna Zaynnel. Nos, nem volt nehéz kitalálnom, hogy rólam beszélt, egyúttal pedig Zayn is rengeteget nőtt a szememben. Elvégre, érte a fél világ odáig van, vélhetően még nálam is jobban fangörcsölnek, és a srác még nem kattant be. Hm, tud valamit! De visszatérve Barbyra, sajnos annyira felpörögtem, hogy nem sok maradt meg bennem arról a találkozóról. Tudom, hogy csináltunk egy közös képet, illetve neki is áradoztam egy sort a csodálatos, az egyetlen, az igazi Carlos Fuentesről, és kis híján kiszorítottam belőle a szuszt. Ó, igen, mielőtt elfelejtem, ölelésmániában szenvedek. Sajnos azonban Barbynak sietnie kellett, lévén a könyves csoportból megismert barátai szó nélkül leléceltek ("Hova a p*csába tűntek?") mi pedig megcéloztuk a legközelebbi gyorséttermet. Mondanom se kell, még mindig sokkban voltam, a barátnőimnek úgy kellett összeszedni. Persze, aztán a fagyival együtt a megjegyzéseket is megkaptam, hogy csodálkoznának, ha Barby ezek után nem tiltana le, és hogy elviekben (mondom, elviekben) a kelleténél kicsit jobban megszorongattam a csajszit. Ja, de amúgy szeretnek. Mármint, azt hiszem. 
Természetesen egész végig pattogtam, pörögtem, mint egy megkergült kenguru, még akkor sem vettem vissza, amikor hazaestem. Azonnal elmeséltem otthon, hogy kivel futottam össze, Barbyval meg elküldtük egymásnak a közös képeket. Nem csalódtam benne, pont olyan imádnivalóan édes, mint ahogy azt a neten is láthatjuk. Komolyan, srácok, ha eddig nem szerepelt a bakancslistátokon, mindenképpen írjátok fel, hogy találkozni Németh Barbyval, mert az a csaj egy csoda. Nem egyszer meg is dumáltuk már, hogy össze kellene hozni egy újabb talit, csak sajnos mindig közbe jött valami. Persze, én azért nem adom fel a reményt, ami késik, nem múlik...
...kivéve a következő találkozó. Majdnem egy évet kellett várnom, mire újra összefutottam egy bloggerrel. Nyúzottan, kialvatlanul estem haza az osztálykirándulásról, a fejemben hemzsegtek a balatoni emlékek, a kétnapos ébrenlét rendesen betett a szervezetemnek. Az otthon melegével együtt a jó öreg wifi-kapcsolat is létrejött, a telefonom pedig jelezte, hogy új üzenetem érkezett. Sejtettem, hogy bloggerekkel lesz dolgom, csakhogy abban a hitben ringattam magam, a titkos kis csoportunkban érkezik üzenet, ehelyett azonban Christine K. Coldman neve villogott a kijelzőn. Ezer éve nem beszéltem már a lánnyal, kíváncsian nyitottam meg az ablakot, várva az új infókra. Vagy ötször kellett átfutnom a sorokat, mire felfogtam a lényeget. Christine. Christine és a tánccsoportja. Egy hét múlva. A lakhelyemen. Oké, akkor most komolyan azt írta, hogy egy hét múlva eljönnek a falunapokra, és találkozhatunk? 
Pontosan, ezt írta. Máris kevésbé tűnt fájdalmasnak az a 48+ óra ébrenlét. 
Ha valaki pár nappal azelőtt azt mondja nekem, ez lesz életem legszebb László Napi Vigassága, a képébe röhögök. Ugyan már, sosem történik semmi izgalmas, az előadókból már régen kinőttem, a játékok sem jelentenek nagy adrenalint, az édességek meg csak jól szétzúznák a tökéletes beach bodyról szövögetett álmaimat. Na, igen, de akkor még nem ismertem a Bokréta tánccsoportot! 
Első nap sajnos nem sikerült összefutnunk Christine-nel, másodszorra viszont leleményesebb üzemmódba kapcsoltam. Még a fellépésük alatt a kulisszák mögé furakodtam, ott váltottam pár szót a szervezővel, míg ők a színpadot koptatták. Aztán egyszer csak megállt a zene, felhangzott a taps, ismeretlen arcok tömkelege áramlott le a színpadról. Kissé szerencsétlenül állhattam ott, minduntalan Christine-t kerestem, és reménykedtem, hogy nem haladt el mellettem, az azért elég gázos lett volna. Aztán egyszer csak megláttam. Barna haj, vékony arc, szemüveg, és tágra nyílt szemek, meg persze népviselet. Pont, mint ahogy elképzeltem. Talán be se mutatkoztam rendesen, csak rávetődtem, és jól megölelgettem. Hiába, na, szeretem az embereket.:) Igaz, akkor csak néhány szót váltottunk, tekintve, hogy más dolga is akadt. Legközelebb a vacsora közben futottunk össze, vagyis pontosabban én futottam be apukám támogatására a művházba. Ezúttal kicsit több időnk maradt beszélgetni, mondjuk én eléggé zavarban voltam, végig azon paráztam, hogy nehogy kitoloncoljatok. (Ne kérdezzétek, üldözési mánia.) Szó esett a sulinkról, a fellépésről, csináltunk pár képet, sőt a végén Christine még fel is ajánlotta, hogy másnap ugorjak át az iskolába, ahol megszálltak. Kapva kaptam a lehetőségen, magamhoz képest eszméletlenül korán felkeltem, alig vártam a telefont, hogy induljak. Imádott bloggerina barátnőm volt olyan leleményes, és lebeszélte a szervezőket a programban szereplő faültetés fontosságáról, így lehetőségem nyílt felkeresni őket, és közelebbről megismerni Christine-t és a csapatát.
Igaz, először kicsit izgultam, nagy társaságban sosem találom a hangom, egyszerűen lefagyok, és nem tudok mit mondani. Az elméletem abban a pillanatban megbukott, hogy betettem a lábam az aprócska aulába. A kopottas falak között egy asztal állt, körülötte néhány korombeli fiatallal. Kedvesen fogadtak, elég volt rájuk néznem, máris tudtam, hogy nem lesz gond. Christine-nel azonnal megtaláltuk a közös hangot, a tánccsoport többi tagja is rengeteget kérdezett, és igyekeztek bevonni a dolgokba. Játszottunk, nevetgéltünk, megbeszéltük, hogy egy Brigi nevű lány kísértetiesen hasonlít Christine Pillangójából ismert Ingóra, szóval ő lesz a borítón, én meg közben próbáltam megjegyezni a neveket. A nagy röhögés csak akkor következett, amikor a román nyelvű káromkodások iránt kezdtem érdeklődni. Kérdés nélkül segítettek a szókincsem bővítésében, a telefonom néhány percen belül olyan szavakkal telt meg, mint a pula, fut, vagy éppen a pizdálá mötá. Mivel a kiejtéssel akadt egy kis gondom, a táncosok fonetikusan írták le a szavakat, pont úgy, mint ahogy ebben a bejegyzésben is láthatjátok. Sajnálom, tőlem nem tanultok meg románul káromkodni, további információért keressétek Christine-t :D
A hangulat egy pillanatra sem laposodott el, pláne, amikor a fiúk a lépcsőn kergették egymást, vizet öntöttek a nyakukba (amiből ránk is jutott pár csepp) vagy éppen párnával ütögették egymást. Nem lehetett őket nem imádni:) Túlzás nélkül állíthatom, hogy még soha, egyetlen társasággal sem találkoztam azelőtt, akik ennyire nyitottan álltak volna az idegenekhez, és ilyen jókedvűen, közvetlenül fogadtak volna. Egy másodpercig sem éreztem magam kínosan, olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Amikor kaptunk egy kis szabadidőt, és elmentünk Christine-nel szuvenírt venni a családjának, egyfolytában áradoztam a többiekről, konkrétan be nem állt a szám. A közös ebéd csak hab volt a tortán. Nem akartam elvenni tőlük a kajájukat, úgy gondoltam, majd meghúzom magam az asztal szélén, ám legnagyobb meglepetésemre az egyik fiú, Ernő, szerzett nekem terítéket, szóval nem kellett éhen halnom. Más kérdés persze, hogy az izgatottság miatt úgy kellett magamba tuszkolnom minden falatot. Hihetetlenül gyorsan telt az idő, és egy pillanatra sem akadt meg a beszélgetés. Külön örömmel töltött el, hogy láttam a többieken, hogy tényleg érdeklem őket, nem puszta udvariasságból faggatnak. Ahogy egymáshoz szóltak, viccesen húzták a másikat, lerítt róluk, hogy nagyon jó barátok, őszintén szeretik egymást. Ez pedig csak emelte a hangulatomat, ugyanis eddig bármilyen társaságba keveredtem, mindig volt valaki, aki nem szívlelte a másikat, de úgy tett, mintha bírná, de persze le sem tagadhatták volna a köztük lévő ellentétet. Itt viszont nyoma sem volt ilyesminek. A tánccsoport tagjairól sütött a természetesség, az öröm, hogy újra Magyarországon lehetnek, és új embereket ismerhetnek meg - oké, ez elég egoistán hangzott, de engem is hihetetlenül feldobott a találkozó. Amikor búcsút intettem nekik, fájó szívvel hagytam magam mögött a buszt, és azon gondolkoztam, hogy lehetnek ilyen aranyosak? Kivétel nélkül szétölelgettem őket, pár órára rá meg is kaptam tőlük Facebookon, hogy jövőre is igényt tartanának a társaságomra. Hát, srácok, rajtam nem fog múlni, az biztos ;D Remélhetően én is maradandó élményt jelentettem a számukra *pszichopata mosoly*, és ha másért nem, a Christine-nek vett pillangós karkötőért emlékeznek majd rám. Ja, igen, majdnem elfelejtettem, az a lány imádnivaló. A csuklója teli aggatva szebbnél szebb pillangókat ábrázoló csecsebecsékkel, a vállán pedig egy lepkés hennatetoválás. Ezután mutassatok valakit, aki nem kap fangörcsöt a történetre! Legalábbis, én nem tudtam megállni.
És ha már a pillangóknál tartunk, a Bükkben töltött napokban rengeteg repült velem szemben, nekem meg végig az erdélyi barátnőmön járt az eszem - kivéve, amikor a másik bloggerinával, Thea Quincey-vel sétálgattam, vagyis, pontosabban, én botladoztam, ő meg várt rám, a bénára. Bizony ám, mint ahogy az első nyaralós napon megejtett chatelésből kiderült, Thea egy köpésre lakik a bánkúti szállásunktól. Nem tétlenkedtem, azonnal megkérdeztem, hogy lenne-e kedve találkozni, ő pedig egy percig sem bírt ellenállni a vonzerőmnek az ötletemnek. Gyors szervezkedés után meg is beszéltük, hogy két nap múlva, pontosan augusztus 19-én - egy évvel Westandes eset után:) - összefutunk. Nos, az előkészületekről legyen elég annyi, hogy egész éjjel le sem hunytam a szemem, annyira izgultam, emiatt tüsszögtem is egy sort, szóval előtte még be kellett nyomnom pár kávét, még mielőtt elalszom. Aggodalomra semmi ok, a fekete megtette a hatását, és mindezt csak növelte, hogy az ominózus busz, amin Thea utazott, pont előttünk ment, szóval már a buszmegállóban egymás nyakába vethettük magunkat. Te jó ég, nincsenek rá szavak, mennyire imádom én ezt a csajszit! Amikor megláttam, konkrétan úgy szorongattam, hogy szerintem csoda, hogy nem fulladt meg. Csak nagyjából két perc elteltével sikerült alaposabban szemügyre vennem. Nem ért nagy meglepetés, ugyanolyan tündérien mosolygott, mint a képeken, napszemüveget viselt, a haja pedig - bármit is állítson - leírhatatlanul gyönyörű. Sötétbarna, és hullámos, pont, mint a regényem főszereplőjéé. Mondjuk, ő fiú, de mindegy, ez a haj mindenhogy szép. Egyedül azon csodálkoztam, hogy korábban alacsonyabbnak képzeltem, bár lehet, hogy csak azért, mert mind Barbyt, mind Christine-t magasabbnak tartottam a fényképeik alapján, és ezért a tudatalattimba berögzült, hogy a cuki bloggerek kisebbre nőttek. Hát, nem feltétlenül.
Kocsiba ültünk, én még mindig remegtem az izgalomtól, Thea viszont tök jól elbeszélgetett a sofőr szerepét betöltő apukámmal. (És még nehezen barátkozik... Ekkora kamugépet, chh <3 ) Igaz, én a legtöbb elhangzott információval tisztában voltam, de azért néha én is kérdezgettem, Thea mindig meg tudja lepni az embert. Nem is mi lettünk volna, ha nem jön szóba egy ezeréves poén, amin még mindig meghalunk, apa meg csak néz, hogy "Oké, mindig is tudtam, hogy a lányom nem százas." A szálláshoz érve Thea bemutatkozott anyának, és a testvéremnek, majd kezdetét vette a túra, avagy a kínhalál. Oké, ez azért így túlzás, de tény, hogy belefutottunk pár neccesebb helybe, ahol a szívroham kerülgetett. A szüleim szándékosan előre mentek, mi meg hárman hátra maradtunk, és elbeszélgettünk az élet nagy kérdéseiről - mennyire beteg, hogy a THG-ben Peeta a lány tudta nélkül követte Katnisst, milyen jó, hogy Haydent kiírták a Teen wolfból, Isaacért viszont kár, tök cukik voltak Allisonnal, viszont Scallison, na ne, szeretjük mi az Argent-lányt, de azért a halála olyan szempontból jót tett a sorozatnak, hogy végre leszakadt Scottról. Más kérdés persze, hogy Isaacnek enyhén szólva is kínos lehetett végignézni, hogy a majdnem-csaja az ex karjaiban leheli ki a lelkét. Nem baj, Isaac, szinglinek is szeretünk! 
És ha már a szerelmi sztoriknál tartottunk, Thea mesélt a Trónok harcáról, azon belül is egy emberről, akiről azon kívül, hogy elfelejtettem a nevét, annyit kell tudni, hogy a saját nővérével kavar. Ja, és van egy gyerekük, aki pszichopata, és olyan dolgokat művel, hogy azt még én is megirigyelném. (Lábjegyzet magamnak: meg kell néznem azt a sorozatot.) Szóba jöttek a bakancslisták, az álomutazások, és természetesen a történeteink is. Thea elspoilerezte az Önmagunk árnyékai végét, én meg csak fogtam a fejem, "Te lány, hogy mondhatod, hogy nincsenek jó ötleteid, ez zseniális!", a bátyám - aki szintén írásra adta a fejét - a klisék elkerüléséről kérdezgetett minket, megvitattuk a váltott szemszög nehézségeit, meg persze a gyilkolászás örömeiről is áradoztunk egy sort. Így sütötte el Thea az alábbi megjegyzést: "De úgy meg akarom ölni őket, csak nem tudom, hogyan és mikor". Bloggerek közt teljesen mindennapi mondat, megértő bólintásokkal, biztató tanácsokkal, és szadista ötletekkel kísérve, nem is értem, miért nézett ránk olyan furán a mellettünk elhaladó férfi. Talán nem tartotta túl megszokottnak, hogy tinédzserek ölni akarnak. Pedig ha tudná! Nem csoda, hogy Theával öt perc alatt felsoroltunk vagy húsz embert, akiket különböző okokból kifolyólag nem szívlelünk, és akkor még nem is meséltem a lány volt osztálytársáról, meg a ragulevesről... Tudjátok mit, bővebb információért keressétek Theát :D
Az utolsó kilómétereket lassabban tettük meg, mármint, ami a lábunkat illeti. A nyelvünk ugyanolyan sebesen pörgött, mint korábban. Hiába, túúúl sok mindent kellett megosztanunk egymással, az idő pedig pofátlanul gyorsan haladt előre. Még az éhség sem szegte kedvünket, a szállás éttermében tovább folytatódott a csevej, ezúttal a szüleink jelenlétével. Szó esett az egyetemről, a koleszról, néhány filmről, az alkoholizálásról - utóbbiban Thea nem igazán akart részt venni, ezzel visszaadva a reményt anyának, hogy vannak még kulturált emberek, már ha az ő gyermekei ilyen szomorúan végezték. Bezzeg, ha vodka is járt volna az ebédhez, Thea sem maradhatott volna ki, de erről nem kell feltétlenül tudnia anyának. (Amúgy, csak vicceltem, sem én, sem a tesóm nem vagyunk nagy piások. De azért az a Borsodi...)
Nemsokára indultunk, mivel pont arrafelé mentünk, ahol Thea lakik, elvittük hazáig. Az utat végig beszélgettük, egy percre sem fogytunk ki a témából. Megragadtam az alkalmat, hogy kifaggassam a lányt a barátjáról, aki az adott város legmagasabb pontján lakik, a jogsiról, amit jövőre mindketten le szeretnénk tenni, meg a lakhelyéről is esett pár szó, előtérben a tömegközlekedés hátrányairól, és a szadista hajlamokkal rendelkező kalauzokról. Mármint, biztos van valami stikkje annak, aki önként adja a fejét mások szivatására, nem?
A búcsúzás pedig... Nos, nem úgy történt, mint a filmekben. Nem sírtunk, nem vágtunk közhelyeket egymás fejéhez, de cserében úgy megölelgettük egymást, mint még soha. Többször is, egymás után. Thea elköszönt, én visszaszálltam a kocsiba, és végig vigyorogtam az utat. Másról sem tudtam beszélni, csak erről a csodálatos lányról, akit másfél éve ismerek, mindig ott van nekem, ha szükségem van rá, elolvassa az írásaimat, jó tanácsokkal lát el, végig hallgatja a kifakadásomat a Teen wolffal kapcsolatban, és tényleg, mindig, mindig támogat. Imádlak, Thea. Jobban, mint Theo-t, akinek még mindig e-vel ejtem a nevét.
Lassan a bejegyzés végére érek. A szám fülig ér, az ujjaim elfáradtak, az agyam pedig az elmúlt egy év eseményei körül forog. Pontosabban, a három találka körül. Barby, Christine, Thea... Néha felteszem magamnak a kérdést, mi lett volna, ha máshogy alakul az életünk.
Mi van, ha elkerüljük Barbyt, más napra rakják a könyves találkozót, vagy a barátnőm nem ismeri meg a lányt?
Mi van, ha a Bokréta tánccsoport nem ér rá, Christine lebetegszik, és nem tud eljönni, vagy éppen nyaralunk a falunapok idején?
Mi van, ha Theáék elutaznak, amíg a Bükkben vagyunk, nincs megfelelő buszjárat, vagy valamelyikünk családja nemet mond az ötletre?
Nem vagyok látnok. Fogalmam sincs. Mindössze abban lehetek biztos, hogy sokkal-sokkal kevesebb szép emlékem lenne. Más lennék. Kevesebb élmény, kevesebb pozitív benyomás, kevesebb mosoly.
Egy évvel és két nappal ezelőtt, 2016. augusztus 18-án még csak nem is álmodtam róla, hogy egyszer majd összefutok egy bloggerinával, aztán mégis. Egy éven belül háromszor is megesett velem ez a csoda. Néha el se hiszem, hogy megérdemlem.
És ha ez megtörtént, bármi megtörténhet. Csak nem szabad feladni. Bízni, remélni, nyitni a lehetőségek felé. Semmi sem lehetetlen. Talán egy év múlva Barby úgy rávetődik Zaynre, mint ahogy azt én tettem vele. Megjelenik Christine könyve, a Pillangó, Brigivel a borítóján. Thea befejezi a regényeit, és eljut Izlandra. Én meg a tengerparton süttetem a hasam, Cody Christian társaságában. Sose tudhatjuk.
Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a legjobb dolgok váratlanul történnek - legyen ez bármekkora klisé is.

2017. augusztus 7., hétfő

Interjú Lili Leonéval

Maja Tankwall: Mi az, ami szerves része a Lili Leone-kezdőcsomagnak? 

Lili Leone: Hm... hát, legelsőnek a szarkazmust mondanám, utána a lazaságot, és a spontenalitást.  A segítőkészség is hozzá tartozik, illetve az idióta viccek, és az őszinteség. Ezek nem hiányozhatnak. 


M. T.: Nagyon tetszett a novellád, a végén elég meglepő fordulatot vett. Mi inspirált a megírására? Hogy jött az ötlet? 

Lili Leone: Sajnos saját tapasztalatból átéltek alapján kezdtem írni a történetet. Persze átírtam, úgyhogy nem mondható, hogy valós történet, csak az alapja. A befejezéssel kapcsolatban a legvégén jött az ötlet, hogy belerakjak egy csavart. Spontán ötlet volt, de nagyon megtetszett, úgyhogy beleírtam.

M. T.: Mit tartasz a novella legfontosabb mondanivalójának? Te milyennek ítéled meg Pault? 

Lili Leone: A mondanivaló igazából a cím. Mindennek két oldala van, nincs olyan, hogy vagy fekete, vagy fehér, esetleg jó, vagy rossz. Ezért Paulról sem volt egy adott véleményem, hiszen minden attól függ, milyen szemszögből figyeljük őt. Mindenesetre mindenkit megértek, azt is, aki utálja, és azt is, aki megérti és szereti a szereplőt.

M. T.: Lassan másfél éve, hogy elkezdted vezetni a mindenes blogodat, a Coloratit. Honnan gyűjtöd hozzá az ötleteket? Melyik cikket szeretted a legjobban írni? Mit tanácsolnál azoknak, akik egy hasonló blogba kezdenének?

Lili Leone: Igazából a környezetemből veszem az ötleteket, megfigyelem, hogy mik a felkapottabb témák, mi az, ami érdekli az embereket és engem is. A cikkek közt nem tudok különbséget tenni, mindegyiket egyaránt szeretem. De a blogos bejegyzéseket a legjobb írni, talán, mert tudom, hogy azzal másnak is segíteni tudok. Ha pedig egy mindenes blog nyitásán gondolkozik valaki, annak a legfontosabb tanácsom az, hogy legyen egyedi, és adja önmagát a bejegyzésekben.


M. T.: A Colorati olvasói nemrég egy érdekes bejegyzést olvashattak tőled, ami egy új kihívásról szól. Hogy jött az Arcobaleno ötlete? Miben segíthet a bloggereknek a feladatok elvégzése? 

Lili Leone: Igazából abból született meg a kihívás ötlete, hogy én is kerestem ilyen témában az interneten, de egyet sem találtam, ami közel állt volna hozzám, leginkább azért, mert nem éreztem elég szabadnak őket. (pl. meg volt adva, hogy hány napig kell csinálnod, hogy mikor, és a sorrend is) Így gondoltam, kitalálok én is egyet, hátha valaki másnak is tetszeni fog, amellett pedig hasznos is lehet. Leginkább a fejlődésben, és abban segíthet, hogy valami újat próbálj ki, esetleg, a blog mottójával élve, színt vigyen a blogokba,de unaloműzésre is tökéletes.


M. T.:  Colorati, Arcobaleno... Bizonyára sokan tudják - ha jól emlékszem, a blogodon is írtál már erről - hogy olasz származású vagy. Ezt beleszövöd valahogy a történeteidbe? A másik kultúrához való viszonyod hogy jelenik meg az írásaidban?

Lili Leone: Igen, félig olasz vagyok, és ha alkalom van rá, akkor ki szoktam használni az írásban is, pl. ha egy külföldi karaktert akarok megjeleníteni, esetleg cím adáskor, vagy neveknél is. Aki esetleg olvasta az egyik közösen írt blogunkat, az Országok viadalát, annak már feltűnhetett, hogy ott is egy olasz szereplő szemszögéből írtam.


M. T.: Milyen előnyökkel jár, hogy két nyelven is beszélsz anyanyelvi szinten? 

Lili Leone: Azzal, hogy olaszul is tudok, más nyelvet is könnyebben meg tudok érteni, és megtanulni. Illetve egy nyelvvizsgával többet is jelent, ha egy kicsit jobban átveszem a nyelvtant. A szórakoztatóbb része pedig egyértelműen az, ha keverve beszélem a magyar és az olasz nyelvet a családommal, és mindenki csak néz ránk, hogy milyen nyelven beszélünk. :D 


M. T.: A novelládat olvasva biztosak lehetünk benne, hogy nálad nincs hiány ötletekben. Jelenleg még sincsenek aktív történetes blogjaid. Nem hiányzik az ilyesfajta írás? 

Lili Leone: De még mennyire, hogy hiányzik! Szinte minden héten rákattintok egy-egy régebbi blogomra, és újra olvasok részeket belőlük... Hiányzik az, hogy belezúgjak egy szereplőbe, kidolgozzak egy szálat, vagy írjak egy vicces párbeszédet. Bár nincs aktív történetes blogom, de több történetem is arra vár, hogy folytassam őket, de nem akarok semmit se elsietni, mert nem szeretném, hogy egy újabb bezárt blog legyen a vége. Meg a Coloratira szeretnék most koncentrálni leginkább. De ami késik, nem múlik! 


M. T.: Mit tanácsolnál a kezdő bloggereknek? 

Lili Leone: Legyenek kitartóak és írjanak előre! Ez a két tanács bloggeréleteket menthet.:D És sose felejtsétek el, honnan indultatok.  


M. T.: Szerinted mik egy tökéletes blog/történet alapvető jellemvonásai? Mi az, amivel a leginkább meg lehet fogni? 

Lili Leone: Egyértelműen a jól kidolgozott szereplőket, az egyedi ötleteket, és a valósághű történeteket raknám a dobogós helyre. Persze az is fontos, hogy hogy írsz, milyen a helyesírásod, de ezekben mind lehet fejlődni. Bár én abban hiszek, hogy nincs olyan, hogy tökéletes, a lényeg, hogy mindent meg kell tenned, hogy az legyen, és hogyha újraolvasod, akkor azt gondold, hogy "igen, mindent megtettem, hogy a legjobb legyen".


M. T.: Mik a terveid a jövőre nézve? 

Lili Leone: Több cikket szeretnék írni a Coloratihoz, és minél több embernek segíteni, és megnevettetni őket. A nemrég szóba hozott történeteket befejezni, és akár egy új blogot nyitni. Úgyhogy folytatom tovább ott, ahol abbahagytam, remélhetőleg még több bejegyzéssel, és még több évvel, illetve tapasztalattal a hátam mögött. 


M. T.: Sok sikert a továbbiakban! Köszönöm az interjút:)  

  

Lili Leone: Minden nézőpont kérdése

Sziasztok! 
Ezen az oldalon említettem, hogy nemsokára hozok egy interjút egy bloggerrel, akinek közzéteszem egy novelláját. Bizonyára sokakban felvetülhet a kérdés, miért teszem ezt? Nos, ez egyszerű, szeretném valamivel támogatni a bloggereket, és gondoltam, ha már van egy novellás blogom, miért ne vethetném be néha ezt a lehetőséget? A folytatásban Lili Leone írását olvashatjátok, szóval ezúttal őt kell megkövezni a váratlan fordulatokért.
De még előtte pár fontos dolog. Először is, mint látjátok, a blog új designnal büszkélkedhet, ami kedves barátnőm,  Lily Jade Smith munkája. Én egyszerűen imádom, amikor megláttam, nem találtam szavakat *.* Viszont van itt más köszönet is, ami felétek irányul: a legutóbbi bejegyzésre több, mint kétszázan kattintottatok. Wow! Köszönöm szépen, királyok vagytok:)
Na, de elég a halandzsából, következzen az első vendégíró novellája:)
Jó szórakozást!

Maja


****


Erica telefonjának csengőhangja hangosan hasított bele a zsúfolt és nyomott hangulatú terembe, ahol tömött sorokban várakoztak a betegek. A nő bocsánatkérően nézett a tizennégy éves lányára, aki fájdalmas arccal tartotta a kezét, ami tegnap egy szerencsétlen esést követően tört el. Egy anyának szörnyű érzés volt így látnia a lányát. Ericát mégsem a lánya karján lévő gyanús púp ijesztette meg legjobban, hanem az, amikor a telefonját előkapva rájött, hogy a helyi kórházból hívják. Álmából felkelve is felismerte volna ezt a számot, hiszen ezekben a hónapokban túl sokszor hívták már innen.  Már több, mint öt éve diagnosztizálták a férjénél, Paulnál, egy gyógyíthatatlan betegséget, ami -  hála a fejlődő orvostudománynak, a szigorú étrendnek, és  a gyógyszereknek - nem volt halálos. Féléve viszont Erica ájultan talált rá a férjére a fürdőjük padlóján, ahonnan azonnal kórházba szállítottak. Nem értették az orvosok a hirtelen rosszullét okát, hiszen ugyanolyan figyelmesen szedte a gyógyszereket, mint mindig. Végül a stressz számlájára írták az esetet. Erica tisztában volt azzal, hogy a férje az elmúlt időszakban aggodalmasabb és idegeskedőbb lett, hiszen az ország egyik legbefolyásosabb politikusa volt, és nagy teher nehezedett rá, de nem gondolta volna, hogy odáig fajulnak a dolgok. Az eset óta az állapota ingadozott, de a nő sose hagyott fel a reménnyel, hogy a férje felépül.
Nagy bocsánatkérés közepette átverekedte magát a betegeken, akik szúrós pillantásokkal jutalmazták ezért. Ahogy kijutott a rendelő kertjébe, felvette a telefont, amiből egy jól ismert hang szűrődött felé.
- Jó napot, Mrs. Rewily! - köszönt Dr. Collin.  Színtelen hangja bár megijesztette Ericát, de próbálta megtartani a nyugalmát.
- Jó napot, doktor úr! Miért tetszik hívni? - kérdezte a nő, és türelmetlenül pillantott az ajtóra. Már több, mint három órája várakoztak a rendelőben. Nem tudhatta, mikor fogják behívnia lányát, Camillát.
- A férjéről lenne szó.
Erica lehunyta a szemét és szerette volna azt képzelni, hogy a doktor vészjósló hangját csak beképzeli magának. Próbálta lenyugtatni magát, a szíve a torkában dobogott.
- Igen? - kérdezte lassan, miközben próbálta megfékezni a keze remegését. Hetedik érzéke azt súgta, hogy valami nagy baj történt, de pozitív maradt. Hiszen két nappal ezelőtt volt bent a Paulnál, és a férfi igazán jól volt, még pár szőke nős viccest is elütött, pedig tudta, hogy felesége utálja őket. Persze direkt csinálta, hogy húzza a nő agyát. Erica nem tudott rá haragudni, szívből szerette a férfit.
A gondolataiból a doktor úr gondterhelt sóhaja szakította ki.
- Leállt a veseműködése, a tüdeje pedig kezdi megadni magát - mondta a doktor. Erica a szájára szorította a kezét, és szorosabban markolta a telefonját. Tudta, hogy ez mit jelent.
- Doktor úr... ez a végstádium? - Hiába próbálta türtőztetni magát, a hangja remegett. A kérdés nehezen fogalmazódott meg benne, soha nem félt ennyire a választól, mint most, pedig legbelül már tudta, hogy mi lesz az.
- Igen, hölgyem. Sajnálom - A hangja tényleg elkeseredetten hangzott, pedig Erica el sem tudta képzelni, hogy vajon hány embernek kellett elmondania, hogy a szerettük haldoklik. - Szeretnének bejönni a kórházba? - kérdezte,  de a nő nem tudott tisztán gondolkodni.
- Én... ne-nem tudom... - motyogta, majd egy gombnyomással befejezte a hívást. Az arcán megállíthatatlanul folytak le a könnyek, megszédülve rogyott le egy közeli padra, és a kezébe temette az arcát. Minden egyes könnycsepp egy újabb repedés volt a szívében, nem akarta elhinni, hogy megtörténik az, amire mindenki próbálta felkészíteni. De ő nem vett tudomást azokról, akik már lemondtak a férjéről, hitt benne, hogy van kiút abból a sötét alagútból, amibe a családja került, és minden egyes nap, amikor látta mosolyogni a férjét , egy kisebb előrelépést jelentett számára a fény felé. Az egyetlen baj, hogy Erica sose vallotta be magának, hogy több volt Paulnak az arcán a fájdalmas grimasz és reményvesztett tekintet, mint őszinte mosoly... De nem csak a férjébe vetett bizalma, és maga miatt tartott ki, hanem Camilla miatt is. A tinédzser lánya miatt, aki már volt annyira nagy, hogy felfogja, mi történik körülötte. Ahogy eszébe jutott a lánya, meghallotta, hogy kinyílik a kertbe vezető ajtó, majd bevágódik az érkező mögött.
- Anya, mit csinálsz ilyen sokáig, mindjárt én jö... - Camilla nem fejezte be a mondatát, ahogy megpillantotta az anyja arcát, elfogta az aggodalom. Nagyon kevésszer látta sírni az anyukáját, még ezekben a nehéz hónapokban is erős volt, és mosolygott. Ezzel is próbálta megnyugtatni őt, és bebizonyítani, hogy nincs semmi baj. De Camilla már nem egy hatéves naiv kislány volt, akinek meggyőződése, hogy a szülei hibátlanok, és a világ tökéletes. Tudta, hogy az apja nincs jól, és hogy az anyja mosolya mögött felszáradt könnyek és végig sírt éjszakák rejtőznek.
Erica felnézett a lányára, és gyorsan letörölte a könnyeit. Mindig is úgy vallotta, hogy a világ egyik legnehezebb dolga anyának lenni. De minden nehézséget megért, sohase lehetne büszkébb a lányára, úgy gondolta, jól nevelte fel őt. Az elmúlt tizennégy év alatt sok tapasztalatot szerzett, mégse tudta, hogy mit tegyen, hogy mi a helyes. Hogy közölje a lányával, hogy az apja haldoklik?
Végül megragadta a kezét, úgy húzta közelebb magához. Tudta, hogy Camilla utálja, ha ölelgetik, úgyhogy úgy döntött, azt hanyagolja.
- Apa nincs jól, Cami... - mondta elszoruló torokkal, és megszorította a lánya kezét. Camilla elsápadt a hír hallatán. - Be kell mennünk a kórházba...
Camilla elengedte az anyja kezét, majd szó nélkül a parkoló felé vette az irányt , ahol az autójukat hagyták. A karjába hasított a fájdalom, mintha a teste emlékeztetni akarná arra, hogy miért várakoztak itt órák óta. Utálta magát amiatt, hogy egy újabb okot adott arra az anyjának, hogy aggódjon. Pedig csak egy kicsit kellett volna figyelmesebbnek lennie, és elkerülhette volna ezt a kartörést.
- Camilla, várj! Mi lesz a karoddal? - kiáltott utána az anyja, mire ő megfordult a tengelye körül és mélyen az anyja vörös, kisírt szemébe nézett.
- Apa fontosabb - Ahogy kimondta ezt a mondatot, rádöbbent, hogy mennyire szereti az apját. A férfit, aki feltétel nélkül, a hibáival együtt szereti, és aki bármit megtenne érte. Amikor Paul állapota rosszabbodott, a lányának egyszer sem fordult meg a fejében, hogy milyen lehet az élet nélküle, hiszen ahányszor csak átfutott az agyán az a fájdalmas gondolat, hogy az apja meghal, elhessegette magától, és reménykedve járt be napról napra a kórházba, hogy felvidítsa a férfit.
Az anyja pár percig nézett rá, próbált rájönni, hogy vajon mi a leghelyesebb döntés, amit hozhat egy ilyen helyzetben egy felelősségteljes szülő. Végül arra jutott, hagyja, hogy a lánya döntse el, hogy mi a legjobb neki. Együtt szálltak be a kocsiba, rögtön indultak el a kórház felé. Erica gondolatai össze-vissza jártak, nehezen tudott figyelni az útra. Egyszer valaki rájuk is dudált, mert nem tartotta a saját sávját.
- Hé, anya, nyugi! - csitította a lánya, és küldött egy halvány mosolyt a nő felé. Camilla úgy érezte, most neki kell tartani a lelket az anyjában. Még mindig reménykedett abban, hogy csak újból egy rövid rosszullétről van szó, bár egy kis hangocska azt suttogta, hogy az anyja nem lenne ennyire ideges, ha csak ennyi történt volna. De lehet, hogy túlreagálja, nem?
Erica behajtott a kórház parkolójába. Vett egy mély levegőt, mielőtt kikapcsolta volna a biztonsági övet. Amikor beléptek a fehér, emberekkel megtelt folyosóra, Ericának kiürült a feje, és robotszerűen ment végig az ajtók mellett , egyenesen a 39-es szobába. Épp nyúlt volna a kilincsért, mikor az ajtó kinyílt és szembe találtak magukat Dr. Collinnal. Az orvos merev arccal nézet Ericára. Mindössze annyit mondott:
- Búcsúzzanak el tőle!
Camilla kikerekedett szemekkel bámult az anyjára. Erica szeme megtelt könnyekkel úgy nézte, ahogy a lány rémülten szaladt be az apjához. A férfi lehunyt szemmel feküdt, miközben nehézkesen vette a levegőt.
- Apa! - állt az ágya mellé. A férfi lassan kinyitotta a szemét. Sokáig mintha a semmibe meredt volna, majd lassan kihúzta a kezét a takaró alól, és összekulcsolta ujjait a lányáéval.
Camilla most már tudta, hogy mit jelent az, hogy az apukája nincs jól. Ahogy a nyirkos, hideg kezét szorította, nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet. Az anyjára nézett, aki könnyes arccal fogta meg a férfi másik kezét. A beteg bőrén látszottak az injekciós tűk helyei. Paul lehunyta a szemét, és halkan megszólalt:
- Tudjátok... - Elakadt, vett egy mély levegőt, majd folytatta - Tudjátok, hogy a szőke nő hogy öli meg a halat?
Erica válaszolt. Camilla maga elé bámult, mintha nem fogná fel az apja szavait.
- Nem, nem tudjuk -mondta egy elkeseredett mosollyal az arcán.
-Vízbe fojtja! - vágta rá egy halvány mosollyal a férfi. 
Erica elnevette magát, és hagyta, hogy a könnyei lecsorduljanak az arcán, le az állán, és a mellkasára essenek. Sose nevetett a szőke nős vicceken, úgy gondolta, nem helyes egy nőt a hajszíne miatt elítélni, de most úgy érezte, ez a világ legjobb vicce, amit eddig hallott élete során. Mindennél többet számított neki, hogy látta a férjét mosolyogni a halálos ágyán.
 Paul kinyitotta a szemét. Mintha egy perce újra tiszta lett volna a tekintete, mintha nem sötétítené el a halál mély és fájdalmas árnyéka, amivel már hónapok óta küzd. Végignézett a feleségén, majd az imádott lányára vezette a pillantását. Paulnak ők jelentették az életet, a családja mindennél fontosabb volt számára. Újra beszívta a levegőt és maga elé képzelte a családját, akik önfeledten nevetnek az interneten olvasott, kissé gyerekes viccein. Mosolyra húzta a száját, és végre feladta a nehéz és megterhelő harcot, aminek már az elején ő volt a vesztese. Hagyta, hogy elgyengüljön a megviselt teste, de előbb még utoljára megszorította a két legfontosabb ember kezét az életében. Azt akarta, hogy tudják, ő mindig ott lesz nekik.
Nem olyan volt, mint a filmekben. Nem csipegtek hangosan a gépek, nem suttogott megható szavakat Camilla apja, csak csendben eltávozott.
Erica meredt arccal bámulta a férjét, majd elengedte a kezét és ellépett az ágya mellől. A lányához fordult, de ő továbbra is az élettelen ujjakat szorongatta.
- Annyira, de annyira szeretlek! - suttogta Camilla. Most döbbent csak rá, hogy mennyire kevésszer mondta ezt az apjának. Végigsimított a kezén, majd az anyja mellé lépett. Amikor az ajtó felé fordultak, Dr. Collin már ott állt. Nem mondott semmit, tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nincsenek megfelelő szavak.
Camilla és Erica kimentek a szobából; amikor becsukták maguk mögött az ajtót, egymásra néztek. A két sötétkék írisz tele volt fájdalommal. Erica magához húzta a lányát, és szorosan ölelte, mindkettőjükből szívszaggató zokogás tört fel, miközben az ajtón túl Dr. Collin letakarta a fehér lepedővel Paul Rewilyt. Az orvos megtisztogatta az injekciós tűt, amiben a zsibbasztó méreg volt, és kidobta a kukába. A férfi elégedetten nézett végig a halott testen. A munkája újból sikeres, eltakarított láb alól egy befolyásos politikust, és még csak nem is volt nehéz dolga. Elég volt csak a régebbi betegségére fogni a romló állapotát, és minden héten belerakni egy kis mérget a férfi infúziójába. Feltűnőmentes, mégis hatásos.
Ahogy megragadta a szoba kilincsét, meghallotta a folyosóról felé szűrődő zokogást. Akaratlanul is megsajnálta Paul Rewly családját. Ők aztán igazán nem tehettek róla, hogy félreismerték a férfit... A férfit, aki egy pénzéhes, ravasz és pofátlan ember volt. A családja számára egy mintaapa, az embereknek pedig egy gusztustalan féreg, aki bármit megtesz, hogy pénzhez jusson. Hiszen minden nézőpont kérdése. A kérdés, hogy te mit látsz benne?