Holnap találkozunk!

Sziasztok! 

Kicsit szégyenkezve kezdek bele a bejegyzésbe, és egyúttal egy bocsánatkéréssel fordulnék felétek. Az utóbbi időben eszméletlenül elhanyagoltam a blogot, és ami a legrosszabb, hogy a hét elejéig még csak eszembe se jutott, hogy talán, esetleg, véletlenül nem ártana kirakni valamit. Klisének tűnik, pedig igaz, hogy mostanában eléggé elfáradtam, és amikor hazaesek a suliból, konkrétan élni nincs kedvem/energiám, nem hogy blogolni. Tudom-tudom, nem túl pozitív dolog, de ez van. Szerencsére már nincs messze az őszi szünet, akkor remélhetőleg több időm jut majd a MATT-tal foglalkozni. 

Ha még van itt valaki, akit nem ijesztettem el a monológommal, akkor fel is vezetném a következő novellámat:) Tudjátok, minden írásom előtt elmondom, hogy ez mennyire különleges számomra, és a legtöbb esetben találok is valami nyakatekert indokot az állításomra. Nos, a mostaniról azt kell tudni, hogy az első novellám, amit egy pályázatra készítettem :D Egyébként nagyon érdekes volt megírni, és bár már lezárult a verseny, én csak ajánlani tudom, hogy Ti is kipróbáljátok magatokat a feladatban! Higgyétek el, megéri;) 

Jó szórakozást! 

Maja

Tartalom: egy történet, három írás, és két ember, akiknek az élete örökre megváltozik.

Szereplők: egy újdonsült házaspár, titkokkal a múltból

Időpont: 2016. január

Egyéb megjegyzés: - 

****

Telihold volt. A ház előtt álltunk, a fények játékosan ugráltak az arcán, kiemelve ezzel azokat a varázslatosan szép, borostyánzöld szemeket, melyekben már több, mint egy éve gyönyörködhettem. Ajkán szelíd mosoly játszott, még ha kissé szomorkásnak is tűnt elvesztett szabadsága miatt. A barátai a közeli parkolóban vártak rá, hogy együtt vágjanak neki az éjszakának, és hajnalokig tartó dorbézolásba feledkezzenek London egy elismert fogadójában. Nem idegeskedtem, sőt örültem, hogy boldognak láthatom. Elvégre, egyszer van legénybúcsúja az embernek, ki kell élvezni az alkalmat. Örültem, hogy jól szórakozik, de egyben mérhetetlen izgalom járta át valamennyi porcikámat, amint ránéztem a jövendőbeli férjemre, a fiúra, aki másnap az oltár elé vezet.

– Holnap találkozunk! – suttogta. Egy könnyed csókot lehelt az arcomra, aztán sarkon fordult, és beleveszett a sötétségbe.

  Egyszerű búcsúnak tűnt, feledhető kis köszönésnek, amit mindennap tapasztal az ember, rám azonban óriási kihatással volt. Mindig így váltunk el, valahányszor másfele vitt az utunk. Folyton azt ismételgette, örüljek, amíg így megy el, mert ez azt jelenti, még visszatér hozzám. Másokkal is alkalmazta a módszert, így közvetítette a világ felé, ki az, aki számít neki, és ki az, akit könnyen elfelejt.

  Mindez tizennyolc órával ezelőtt történt. Eljött a holnap, de mégsem úgy, ahogy azt gondoltam. Talán én voltam a naiv, amikor lányregénybe illő romantikus jelentekkel tarkítva képzeltem el az egybekelésünket. Pedig minden olyan tökéletesen indult! Pont, mint ahogy azt megálmodtam… Apám karonfogva vezetett a násznép elé, a vendégek lélegzet-visszafojtva figyelték minden egyes lépésemet, ő pedig ott várt rám, az oltárnál. Smaragdzöld szemei boldogságtól és büszkeségtől csillogtak, szája diadalittas mosolyra húzódott, mintha legszívesebben ország-világ előtt kiabálta volna ki a nagy hírt, hogy feleségül vesz. Még a fekete öltönyén át is kirajzolódtak deltás izmai, nem csoda hát, hogy az összes jelenlévő fruskának csorgott a nyála, amint ránézett. De ő nem foglalkozott velük, csak én érdekeltem, én, az egyszerű városi lány, aki a szülei ügyvédi irodáját leszámítva aligha büszkélkedhet valamivel, mégis elnyerte magának a főnyereményt. Mert ő maga volt a főnyeremény – legalábbis, akkor, ott még ebben a hitben ringattam magam. Tökéletes test, markáns arc, jól fizető állás, mérhetetlen szeretet a kiskutyák iránt, szenvedéllyel űzött sportok tömkelege, na meg az elmaradhatatlan belső tulajdonságok – ennyi elég is volt ahhoz, hogy megvesszenek érte a nők. Mindenkivel udvariasan viselkedett, páratlan humorral rendelkezett, ráadásul művelt ember hírében állt, bármiről el lehetett vele beszélgetni. El se akartam hinni, hogy rám esett a választása.

  Izgatott vigyorral az arcomon álltam meg mellette, szememben az olthatatlan szerelem örömkönnyei csillogtak. Elég volt egy pillantást váltanunk, máris vad bizsergés járta át a testemet. Még mindig mosolygott, pedig a lelke mélyén tudhatta, hogy valami nincs rendben. Valószínűleg nem akarta agyoncsapni a szertartást egy váratlan vallomással, vagy nem is sejtette, miféle következményeket vont maga után a legénybúcsúja. A pap belekezdett a beszédébe, én pedig egyre inkább izgultam. Nem figyeltem az atya szavaira, mindvégig a szerelmemet néztem. Mámoros tekintettel vizslattam oldalra fésült, dús tincseit, az édes szeplőket az orránál, a finom vonalú száját, meg a kipirult orcáit, és másra sem tudtam gondolni, mint hogy én vagyok a világ legboldogabb embere. Furcsamód kiskoromban nem igazán vágytam rá, hogy bekössék a fejem, sőt mi több, a főiskola alatt sem gondoltam a házasságra, úgy véltem, még ráérek vele. Aztán jött ő, és a feje tetejére állította az életemet.

  A pap végzett; felszólított minket, hogy csókkal pecsételjük meg az egybekelésünket. Hitvesem egy könnyed mozdulattal elhúzta a fátylat az arcom elől, majd ajkával az enyémhez közelített. Akkor ütött be a mennykő. Azt mondják, minden esküvőnek megvan a maga hangulata. Mindegyik más, mint a többi, és nem csak az ifjú pár, a násznép számára is. Valaki vidáman érkezik az egyik menyegzőre, de morcosan a másikra. Bármi állhat a dolog mögött, akár betegség, tragédia, féltékenység, vagy unalom. Mindenki máshogy éli meg a nagy pillanatokat, de igazán csak a menyasszony és a vőlegény, pontosabban szólva, a feleség és a férj számára marad feledhetetlen. Ők érzik csak évek múltán is az összetéveszthetetlen bizsergést a gyomrukban, ha szóba kerül a nagy nap.

  Nos, azt hiszem, a mi esetünkben ez másképp történt. Még mielőtt összeért volna a nyelvünk, kivágódott az ajtó, és öt jól megtermett, fegyveres férfi masírozott be a terembe. Önkéntelenül is elhúzódtam Brodericktől, mint ahogy a vendégek sem tulajdonítottak már neki akkora figyelmet. Egyedül a rendőröket érdekelte, akik egyenesen felénk közeledtek, lefogták a férjemet, és bilincset raktak a csuklójára. Leesett állal követtem az eseményeket, fel se fogtam igazán, mi történik. Próbáltam elkapni a férjem pillantását, de nem jutottam sokra. Csak álltam ott némán, mint egy életképtelen szobor, és nem jött ki hang a torkomon. Lefagytam. A távolból ismeretlen hangok szűrődtek felém, melyek csak sokára álltak össze valamivé. Olyan szavak követték egymást, melyek nem illettek össze. Broderick bűnöző. Már vagy egy éve körözik, de még nem akadtak a nyomára. Rájöttek, hogy házasodni készül, és Londonban tartják a ceremóniát. Tegnap éjjel egy híres szórakozóhelyről kijövet ismerték fel, majd faggatni kezdték illuminált állapotban lévő barátait, mi járatban errefelé. Az egyikük nem tudta tartani a száját, és mindent elmondott a rendőröknek. Hogy Brodericket le akarják csukni bankrablásért és gyilkosságért, de ő kiutat talált a börtön fenyegetéséből. Úgy döntött, elvesz egy lányt, akinek a befolyásos rokonai lévén bármit megúszhat. Nem túl figyelemreméltó teremtés, de jól jár vele.

  Forgott velem a világ. Pár perccel azelőtt nem tudtam felfogni, miért választott engem. Most átkoztam a napot, amikor rám esett a választása. Magamban mindenféle szörnyű alaknak elhordtam, de tudtam, hogy ez nem segít. A hányinger kerülgetett, amint arra gondoltam, mennyi embertől lopta el a vagyonát, és mennyi vér tapadhatott a kezéhez, ráadásul még az érzéseimet is játékszerként használta. Gyűlöltem Brodericket, és egyben gyűlöltem magamat, amiért olyan ostoba voltam, és nem jöttem rá a cselére. Forró düh vette uralma alá a testemet, nem gondolkodtam, csak tettem, amit jónak láttam. Lerúgtam a cipőmet, az abroncsomat megmarkolva a kivágódott ajtó felé vettem az irányt. Imáim meghallgatásra leltek, és ott találtam őket, a rendőrautó előtt. Pont akkor tuszkolták be a férjemet a hátsó ülésre, amikor kiértem. A pillantásunk egybeakadt, sötétzöld szeme még mindig elindított valamit a szívemben. Fájt, ahogy rám nézett. Azt hittem, közönyös lesz és unott, esetleg ideges, amiért nem sikerült véghezvinni a tökéletesnek hitt tervét, ám valami egészen másra lettem figyelmes az íriszében. Broderick sajnált. Nem úgy, mint a nyomorultakat, akik önhibájukból maradnak egyedül, vagy a sors kegyetlen játékának esnek áldozatául. Annyi minden rejlett a szemében, alig győztem kiolvasni, mire gondolt. Talán nem is akartam igazán. Egyszerre gyűlöltem és szerettem a férfit, amiért legszívesebben felpofoztam volna magam. Nem vágytam rá, hogy bebizonyítsa, szeret, teljes mértékben igaznak hittem a tiszt szavait, miszerint csak felhasznált a céljaihoz. A szemem sarkából láttam, ahogy próbálják rácsapni az ajtót, ám ő ellenállt. Nem akart szabályszegő lenni, csupán fontosnak tartotta, hogy közöljön valamit, ami megnyugtatja a szívemet. Fogalmam sem volt, mit akar, az elmúlt percek eseményei sokkoltak a logikus gondolkodáshoz. Ám amikor meghallottam a szavait, eltűnt a rózsaszín felhő, felszívódott a templom, a körénk gyűlt násznép, mint ahogy a rend őrei sem léteztek többet. Csak én számítottam, Broderick, és az a két szó, amivel elültette a remény apró csíráit szívem földjében.

– Holnap találkozunk!

*

Mindig ugyanúgy búcsúzott el tőlem. Azt mondta, azért teszi, mert így akar emlékeztetni, mi mindent jelentek neki. Utoljára az esküvőnket megelőzve, a legénybúcsúja előtt hallottam tőle hasonló szavakat – mármint, nyugodt körülmények között. Mindig megmosolyogtatott, amikor ilyesmi romantikus gesztusra szánta el magát, ez csak éltette a boldogságomat. Nem csoda hát, hogy vidáman, kipihenten érkeztem a templomhoz. A vendégektől büszke pillantásokat zsebeltem be, bár akadtak néhányan, akik irigykedtek rám Broderick miatt. Mi tagadás, a férfinak nem akadt párja egész Londonban, mind a külsőségeket, mind a belső értékeket nézve. A pap beszéde alatt mindvégig őt figyeltem, és másra sem tudtam gondolni, csak hogy végre hivatalosan is egymáséi legyünk. Az atya felszólított minket, hogy hitvesi csókkal pecsételjük meg az eskünket, ám ekkor váratlan dolog zavarta meg a meghittnek induló ceremóniát. Öt fegyveres férfi nyomult a terembe, és szó nélkül megbilincselték a férjemet. Nem értettem, mi folyik itt, földbe gyökerezett lábbal hallgattam végig a tiszt beszámolóját. Azt ecsetelte, miképp jöttek rá Broderick titkára. Mert voltak titkai, amiket sosem osztott meg velem – bár ezt valahol megértettem, lévén, hogy én magam is fontos szerepet töltöttem be hallgatásának miértjében. Mint kiderült, nem azért akart elvenni, mert szeretett, hanem hogy bekerüljön a családomba, így biztosítva a mentességét a törvény előtt. Beletelt pár percbe, mire felfogam a hallottakat. Mély gyűlölet ébredt bennem iránta, de még nála is jobban undorodtam magamtól, amiért bedőltem az áruló meséjének. Nem gondolkoztam, csak tettem, amit jónak láttam. Kirohantam a templom elé, ahol éppen Brodericket tuszkolták be a rendőrautóba. Ezernyi dolgot vághattam volna a fejéhez, de a szavak elpártoltak tőlem. Újdonsült férjem azonban visszaadta a hitemet. Még így, pengeélen táncolva is megmaradt annak a romantikus férfinak, akit szerettem.

  Azt mondta, „Holnap találkozunk!". Ezt mondta a legénybúcsúja előtt is. Én pedig hittem neki. Hittem benne, hogy egyszer még eljön a „holnap”, amikor egymásé lehetünk.

*

Az esküvőjén derült ki, hogy a tökéletesnek gondolt hitvese nem több egy simlis bűnözőnél. Ez azonban nem változtatta meg a férfi iránt táplált érzéseit. Egyébként is, ki mondta, hogy a rossz emberek sosem lesznek szerelmesek?