Nyílt levél a Teen Wolfhoz

Kedves Teen wolf!

Sokat hallottam már rólad, ezért is telt annyi időbe, mire rászántam magam, hogy belelessek az első évadba. Sajnálatos módon még mindig képes vagyok az elmondottak alapján ítélni, túl gyorsan alakítok ki magamban egy adott véleményt, majd betegesen ragaszkodom a fejemben élő képhez. Ha egy barátnőm azt mondja, hogy „Egy egész jó sorozat, véres, de baromira vicces, és benne van Dylan O’Brien. Az a lényege, hogy Dylan legjobb barátja átváltozik farkassá, aztán minden haverjáról kiderül, hogy valami.”, én elkönyvelem egy sablonos, Alkonyat-copy sztorinak, amire nem érdemes időt vesztegetni. 

Majdnem másfél évbe telt, mire az említett eset után mégis rávettem magam, hogy bepötyögjem a Youtube keresőjébe a címet. Téli szünetben történt, valamikor a két ünnep között, én meg otthon ültem, forró teával a kezemben, és annyi zsepivel a szobámban, hogy azt még egy orrspray-reklámban is megirigyelték volna. Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, jobb híján pedig rákerestem a sorozatra, amit mindaddig agyonsztároltnak tartottam. Kissé unottan figyeltem az ágyából kikecmergő, kissé kócos fiút, akiből milyen jó pasi lett már a végére, azt a rohadt! vártam, hogy miért dörömbölnek az ajtaján, aztán egyszer csak felsikítottam. A következő percben pedig már sírtam a nevetéstől – mindezt az alábbi párbeszédnek köszönhetően:

„–(…) Találtak egy testet.

–Úgy érted, egy holttestet?

–Neeem, egy hűtőtestet,idióta!"

Pedig ha tudtam volna, mi vár rám! Nem is sejtettem, hogy Stiles váratlan felbukkanása semmi ahhoz képest, amilyen lények később feltűntek a semmiből. Igaz, az a beszólás mélyen beleégett az emlékezetembe, egyben pedig azonnal megvett magának, de azért a későbbiekben is rendesen akadt okom a röhögésre – meg a sírásra is, de erről majd később.

Szóval, imádott Teen wolfom, te aztán tudod, mitől döglik a légy – vagy éppen az ember, a vérfarkas, a kanima, a kiméra, a darach, a banshee, a pokolkutya, és velük együtt a fangirl is. Tudod te egyáltalán, mennyire szadista vagy? Néha csak pislogtam, fogtam a fejem, és tátogtam, mint egy beszívott nyúl, hogy ezt most mégis miért? Muszáj volt pont őt megölni? Komolyan, nézzetek már rá szerencsétlenre, olyan helyes/jófej/vicces/bátor, ha mondjuk, esetleg, véletlenül életben hagytátok volna, becsődöl a sorozat?

Na, igen, ez az egyik legnagyobb előnyöd, amiért hétről hétre a képernyő elé láncoltál. Úgy hatsz az érzéseinkre, hogy fel se tűnik nekünk, aztán amikor észbe kapunk, már rég beszippantott a szerkezet. Nincs menekvés. Szenvednünk kell, sírnunk, az ujjainkat tördelni, és közben a hasunkat fogva nevetni. Elég összetett egy műsor vagy te, meg kell hagyni. Sosem tudtam igazán, mire számítsak tőled, mert mindig tartogattál valamit a tarsolyodban. Ott csaptál le, ahol a legjobban fájt, méghozzá a legváratlanabb pillanatban. Mégis, ki gondolta volna, hogy Peter megharapja Lydiát? Hogy Allison meghal? Hogy Stilest megszállja a Nogitsune? Hogy Derek elveszti az alfaságát, a nőjéről meg kiderül, hogy közel sem olyan cuki a pofija, mint ahogy az látszik? És akkor még nem is beszéltem az „Oké, most odamegyek, és addig verlek, amíg fel nem dobod azt a retkes talpadat, te népművészeti cserépedény!”-pillanataimról. Nos, bevallom, nem egyszer tört rám az érzés, hogy néhány karakternek kicsit alakítanék az arcberendezésén. Sőt, igazából majdnem mindenkit felképeltem volna valamiért. A túlzásba vitt szentlélekjátszásért, a naivságért, a tehetetlenségért, mert tönkretette a kedvenc shippemet, vagy csak azért, mert az illető egész egyszerűen nem normális. Ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy a sorozat egyik legnagyobb erősségét a karakterek jelentik. Igen, vannak hibáik, sokszor felhúznak, de ez nem számít. Természetfeletti képességek ide, vagy oda, hihetetlenül emberiek. Róluk tényleg el tudnám képzelni, hogy körülöttem mozognak, az életem részei, és mellettem küzdenek a túlélésért. Néha elbizonytalanodnak, félnek, hagyják belerángatni magukat kétes dolgokba, szóval hihetetlenül valóságszerűek. Az utolsó évadra olyannyira megismertem őket, hogy azt gondoltam, már nem tudnak meglepni.

Aztán mégis.

Folyamatosan mutattak magukból valami váratlant. Valamit, amire nem számítottam. Bármennyire is imádom a karakterét, soha a büdös életben nem néztem volna ki Theóból, hogy megmenti Liamet a szellemlovasoktól. Lydiából, hogy egyszer végre levetkőzi a beképzelt tyúk álarcát, és együttműködik a falkával. Peterből, hogy bárki is érdekli önmagán kívül, pláne a lánya, Malia. Még azon is csak néztem, amikor kiderült, hogy Deucalion mindvégig Scotték pártján állt az ötödik évadban.

Még nem is említettem, milyen mesterien csavarod a szálakat. Tudod, az elején nem számítottam ekkora fordulatokra, arra, hogy minden okkal történik. Most őszintén, csak én voltam olyan jóhiszemű, hogy azt higgyem, Mattnek semmi köze a természetfelettihez? Amíg ki nem tudódott az igazság a kanima-Jacksonhoz fűződő viszonyáról, esküszöm, simán bevettem, hogy nem több egy átlagos srácnál, akit nem szeretünk annyira, lévén folyton Allison körül legyeskedik. Az is tetszett, hogy az Argent-lány sosem tűnt el igazán a sorozatból, gondolok itt az ötödik évadbeli francia legendára, amit szintén zseniálisan szőttek bele a történetbe. Ha már itt tartunk, muszáj elmondanom, hogy egyszerűen I-M-Á-D-O-M, hogy Jeff számtalan mítoszt felelevenít az évadokban. Egyébként is oda-vissza vagyok a különböző lényekről szóló sztorikért, az pedig csak hab a tortán, ahogy adagolják ezeket a tényeket. Elvarázsol, valahol mégis örülsz neki, hogy igen, te már hallottál erről, és máris okosnak érzed magad – látjátok, már csak egy kis egóturbózásért is érdemes belenézni a sorozatba :D

Fentebb már említettem a karaktereket, akikből egyszerűen sosem elég. Rengeteget gondolkoztam, mivel fogtak meg ennyire. Oké, emberiek, átérzem a fájdalmukat, az örömüket, a félelmüket, de ez nálam sajnos kevés ahhoz, hogy azt mondjam, „Ez már valami! Nekem ez az emberke kell otthonra.” Nem, ehhez valami egészen másra van szükség. Humorra. Még szerencse, hogy a Teen wolfban ebből sosincs hiány, de helyettem inkább beszéljenek az idézetek.

„–Nyugi már, túléli. 

- Persze, aztán majd havonta egyszer szét akar tépni...

–Tekintve, hogy nő, havonta kétszer.”

„–Megmentem a barátomat!

–Én is az enyémet.

–Nekem meg nem volt kedvem házit írni.” 

"- Banshee vagy! Ez a dolgod. Holttesteket találsz. 

- Nos, a banshee kivett egy szabadnapot." 

„–Práda megharapott.

–A kutyád?

–Neeeem, a táskám.”

"- Miért néz ki így az arcod? 

- Hogy néz ki? 

- Úgy néz ki, ami arra késztet, hogy behúzzak neked egyet. 

- Ó, Istenem, te tényleg Derek húga vagy." 

„–Öt dollárt érek?

–Öt millió dollárt.

–Negyvenezret keresek egy évben. Talán meg kellene ölnöm magam.”

"- Ne aggódjatok! Mason pontosan tudja, mit csinál.

*eközben Mason* Liam, hívj vissza! Fogalmam sincs, mit csináljak!" 

„–Nincs egyedül. Van falkája.

–Amiben Theo nincs benne, de én igen.

–Én sem vagyok a falkában, de senki sem szereti a nácikat.”

„–Malia, mit szoktunk mondani az emberek megevéséről?

–Az emberek barátok, nem kaják.”

„–Eltörted az orrom. Kétszer. Begyógyult, aztán újra eltörted. KÉTSZER!

–*újabb ütés* Háromszor.”

„–Találtatok valamit?

–Nem.

–Én beleestem egy gödörbe.”

„Ne is álmodj róla, hogy még egyszer megnézem a Szerelmünk lapjait! *következő képkocka* Valaki megkeresné nekem a Szerelmünk lapjait?” 

"- Elengedtek egy veszélyes küldetésre gyakornokként? 

- Ugyan, már az is csoda, hogy nem vette rá őket, hadd vezényelhesse le...

- Próbáltam, de nem engedték... mindegy."

És végül, a személyes kedvencem...  

„–Még egy ilyen, és annyi golyót eresztek a fejedbe, hogy Isten sem ismer rád.

–Ateista vagyok, lőjön csak.”

Persze, hiába a sok überelhetetlen beszólás, a váratlan fordulatok, a mitológiai utalások, azért abba nehéz lenne belekötni, hogy egy sorozat/film semmit sem ér, ha nem hiszed el, amit látsz. Ha nem érzed úgy, mintha ott állnál a karakterek mellett, nem izgulsz velük, nem facsarodik össze a szíved, amikor zokognak, nem szorítod össze az ujjaidat, amikor egyikük életveszélybe kerül, és nem vigyorogsz fakutya módjára, amikor a kedvenceid végre-valahára, öt és fél évad után rádöbbennek, hogy őket bizony Jeff Davis egymásnak teremtette. Nyilvánvalóan nem kis meló szerepeket írni, de mekkora feladat lehet eljátszani, életre kelteni őket? Egy szerelmi csalódás közepén a filmbeli párod életéért küzdeni, a legboldogabb napjaidon sírva fakadni, mert a forgatókönyv azt követeli tőled, vagy eljátszani, hogy egy világi nagy pszichopata vagy, miközben a való életben a légynek sem tudnál ártani. Ők megtették. Elhitették velem ebben a száz részben, hogy ezek ők. Amikor téged néztelek, Teen wolf, még ha tisztában is voltam vele, hogy ez nem a valóság, olyannak hittem a képernyőn lévőket, mint ahogy azt mutatták.

Tyler Posey volt a hős vezető, az Igaz Alfa, aki bármire képes a szeretteiért – nyoma sem volt a tetovált karú, kissé őrült, vicces srácnak.

Dylan O’Brien elhitette velem, hogy egy hiperaktív, okos, és kissé szerencsétlen gimnazista, aki egyedüliként a csapatból, nem rendelkezik természetfeletti képességekkel – ugyan, ki gondolt volna ilyenkor a vörös szőnyegen pózoló hírességre?

Holland Roden… Te jó ég, az a csaj miért nem kapott még Oscart? Minden egyes jeleneténél a hideg futkosott a hátamon. Akkor győzött meg igazán, amikor az Eichen folyosóin sétált. Falfehér, élettelen arc, karikás szemek, üres tekintet, és olyan hang, amivel ölni lehetne. Akár szó szerint is.

Ti kinéznétek Crystal Reedből, hogy szemrebbenés nélkül lövöldözik másokra? Tyler Hoechlinből, hogy a halál küszöbén, a reménytelenül nyúljon pisztolyhoz a karmai helyett? Daniel Sharmanből, hogy komoly üzletembernek öltözve próbáljon kapcsolatba lépni egy fegyverkereskedővel? Melissa Ponzióból, hogy egy szál injekciós tűvel a kezében, mégis rendíthetetlenül szálljon szembe egy falkányi Alfával? JR Bourne-ből, hogy kikötözze a lányát, csak azért, hogy a képességeit tesztelje? Ian Bohenből, hogy egy megrögzött gyilkológép? Dylan Sprayberry-ből, hogy dühkezelési problémákkal küzd, és mérgében széttör egy szekrényt? Cody Christianből, hogy hátba támadja a szövetségeseit a hatalomért? Shelley Hennigből, hogy meg akarja ölni az anyját? Ryan Kelley-ből, hogy tudtán kívül holttesteket gyűjt? Michael Hoganből, hogy a vérfarkasok kiírtására tette fel az életét?

Azt hiszem, hasonlóak a válaszaink. Nem. Nem néznénk ki belőlük. Tudjuk, hogy sok esetben talán nem is értenének egyet a karakterükkel, nem látnának logikát a tetteikben, vagy szimplán közveszélyes őrültnek tartanák őket. De elérik, hogy a nézők azt higgyék, ők azok. Egy másik ember bőrébe bújnak, valakijébe, aki – sajnos, vagy szerencsére, személytől függően – nem létezik. Ők mégis a fejünkbe másznak arra a 40 percre, és elrejtik az elménk legmélyén a parazsat. Mi meg csak gondolkozunk, nagyban pörgetjük az agytekervényeinket, visszaemlékezünk az elmúlt évadok történéseire, és egyre csak kattogunk. Ennek köze lehet ahhoz, amikor…? Úristen, mekkora csavar lenne már, ha… Basszus, ha most azt csinálná, mint a harmadik évadban, tök simán menne minden… Na jó, Jeff, ha meg mered ölni XY karaktert, ha akár a haja szála is meggörbül a drágaszágnak, megkereslek, és abban nem lesz sok köszönet! Vele nem tehetsz ilyeneket, érted? Ő nem „csak egy karakter”, ő a mindenem, az életem, a példaképem, a szerelmem, a férjem, a jövendőbeli gyermekeim apja! Jézusom, Jeff, vidd már onnan azt az átkozott vadászt/szörnyet/farkasölőt! A lelkemnek még szüksége van erre az emberre, na.

Jelen idő. Az imént jelen időben írtam. Talán azért, mert még mindig nem tudom felfogni, hogy vége. Lezárult egy korszak, kedvenceink további élete titokban marad. Vagy mégsem? Mindannyian ismerjük a mondást: „Három dolog nem maradhat sokáig rejtve: a Nap, a Hold, az igazság.” Nos, remélem, a készítők tartják magukat Liam elhíresült mantrájához, és nem burkolóznak sokáig sötétségbe. Ha minden igaz, nagyjából másfél-két év múlva már érkezik is a sorozathoz készült reboot. Izé, csak nekem tűnik fájdalmasan hosszúnak ez az idő? Bár inkább meg sem szólalok azután, hogy a 6x15 és a 6x16 részek közti két hetes szünetben is úgy szenvedtem, mint aki most változott át vérfarkassá, és egy tucatnyi vadász szegődött a nyomába. Vagy a vérszomjas kanima elől kell menekülnie. Esetleg egy Alfafalkával kerül szembe, és emellett még a jó öreg Nogitsune is bekopogtat az ajtaján. Vagy vérdíjat tűznek ki a fejére, csak mert természetfeletti képességekkel rendelkezik A kimérák mellett egy óriási, sötétkék Fenevad is szívesen látná holtan, sőt még a szellemlovasokkal, és az Anuk-Itével is meg kell küzdenie. Oké, srácok, ha belegondolunk, ezek a drágák rohadtul meg lettek szivatva! :(

Persze, kit érdekelnek az ideggyenge vadászok, meg a legyőzhetetlennek tűnő szörnyek, ha az embernek – pardon, az Alfának – olyan falkája van, mint Scottnak? Én egy percig sem félnék, ha velük tarthatnék. Sajnos azonban erre egyelőre – hangsúlyozom, egyelőre – nincs lehetőség. Még szerencse, hogy megragadhatom az alkalmat, hogy köszönetet mondjak nekik. Hogy miért is? Mondhatnám, hogy azért, mert megérdemlik, de a valóság ezerszer árnyaltabb ennél. Sokkal többet adott nekem ez a sorozat, mint ahogy az kívülről látszik.

A Teen wolfnak hála, új barátokra tettem szert két csodálatos lány személyében. Lili, Bogi, biztosra veszem, hogy olvassátok most ezeket a sorokat (nem, én nem vagyok banshee, csupán amint megírom ezt a cikket, első dolgom lesz átdobni nekik) és azt szeretném mondani, hogy köszönök mindent! Imádás van, de ezt úgyis tudjátok :)

Meg aztán, jó bloggerhez híven, a sorozat elindított valamit az agyamban, aminek következtében, egy, majd nem sokkal rá még egy novella született a billentyűzetemen. Amúgy, drága Teen wolf, suttogva megjegyzem, hogy ez így nagyon-nagyon nem lesz jó. Nem elég, hogy miattad hanyagoltam a regényemet, még az elvárásaim is a kétszeresükre növekedtek. Most komolyan, mutasson nekem valaki egy olyan huszonöt év alatti karaktert, akibe nem zúgtam bele! Mondjuk, ott van Donovan. Azért annyira mazochista én sem vagyok. Miattad már-már elérhetetlenül magasra tettem azt a bizonyos lécet, és neked hála, most már biztos, hogy negyven macskával fogok meghalni.

Persze, nehogy azt hidd, hogy haragszom rád. Igaz, néhányszor a hajamat téptem a váratlan fordulataid miatt, és fennhangon magyaráztam a barátaimnak, hogy „Azt a ku…tyafáját, hogy lehet valaki ekkora fa…darab? Mondjuk, a másik is jó nagy balf…ácán, hogy bedől a sza...krális nézeteinek.” Néha úgy tűnt, szánt szándékkal a kedvenceim sorsát nehezíted meg a legjobban. Jacksont kanimává változtattad, elvetted Derek erejét, Lydiát majdnem egy egész évadra bezárattad az Eichenbe, Theót nemes egyszerűséggel a föld alá süllyesztetted, és még azt is elérted, hogy senki se emlékezzen a hőn szeretett Stiles Stilinskire. Meg se próbáld letagadni, hogy kaján vigyorral figyelted a szenvedésüket, és ezzel együtt a miénket is. De tudtad, hol a határ. Nem okoztál csalódást, ha kellett, összeforrasztottad a szétszakadt szíveket. Tettekkel igazoltad a California Motel előtt elhangzott szavakat. Mindig van remény. Így hát Jackson vérfarkas lett, és megtalálta önmagát, Derek visszatért Beacon Hillsbe, Liamnek hála, Theo is megmenekült, és végre-valahára a fandom legnépszerűbb shipje is canon lett. Stydia forever! (Zárójelben megjegyzem, én Allisaac-et és Thecy-t is megnéztem volna a végjátékban, de ne legyünk telhetetlenek… Hiába, ez a másik nagy erősséged, imádott Teen wolf-om: egy édes kis halállal tönkre vágni a kedvenc shipjeimet.)

Attól tartok, akkor sem tudnék elég köszönetet mondani a sorozatnak, ha az egész életemet erre tenném fel. Túl sok mindent mutatott, túl sok érzést keltett bennem, túl sokszor nyújtott vigaszt a nehéz napjaimon, túl sok dolgot értékeltem át miatta ahhoz, hogy megvalósítsam a megvalósíthatatlant. Szóval, legyen elég annyi, hogy köszönöm! Köszönöm, hogy annyi mindent tanulhattam Tőletek.

Scottól, hogy mindegy, honnan indultam, bárhová eljuthatok, ha nem rémiszt meg az ismeretlen.

Stilestól, hogy nem számít, ha más vagyok, hiszen az igazi szeretetnek semmi sem állhat az útjába.

Lydiától, hogy a külső sok mindent rejthet, ezért sem éri meg elsőre ítélni.

Allisontól, hogy néha szembe kell szállnunk az elvárásokkal, és önálló döntéseket hoznunk.

Christől, hogy az élet nem adhat akkora pofonokat, ami után ne lehetne talpra állni.

Derektől, hogy ne érdekeljen, ha az emberek elkönyveltek valami rossznak. Még ha nehezen is, de az igazság úgyis kiderül, ha teszünk érte.

Jacksontól, hogy a megjátszásnak semmi értelme. Ha önmagadat adod, előbb-utóbb rád talál a boldogság.

Melissától, Rafaeltől és a Sherifftől, hogy a szülők azért szülők, hogy szeressék és támogassák a gyerekeiket – bármi is derüljön ki róluk.

Petertől, hogy még a legszélsőségesebb embereknek is szükségük van a szeretetre.

Deatontől, hogy egy segítő kéz sosem árt.

Kate-től, hogy a változás életeket menthet.

Gerardtól, hogy ne bízzak meg valakiben annyitól, hogy kedvesen mosolyog, és látszólag a légynek se tudna ártani a maga hetvenakárhány évével. :D

Isaactől, hogy egy félresikerült kapcsolat miatt még nem kell egy életre, vagy legalábbis a sorozat felére eltűnni a városból. (Oké, befejeztem, nem lesz több irónia.)

Ericától és Boydtól, hogy a látszólag különböző emberek között is erős barátság alakulhat ki.

Braedentől, hogy kellő törődéssel még a leghidegebb szívet is fel lehet olvasztani.

Aidentől és Ethantől, hogy még ha nagyban különböznek is, és akadnak nézeteltéréseik, a testvérekre mindig lehet számítani.

Deucalintól, hogy sose tévesszük szem elől az egykori ellenlábasainkat, mert később még a hasznunkra lehetnek.

Jennifertől, hogy mindig végezzek alapos munkát. A végén még úgy járok, mint Kali.

Kirától, hogy ne hagyjam, hogy a félelmeim eluralkodjanak rajtam.

Maliatól, hogy az embernek szüksége van a társaságra, bármit is gondolt korábban.

Liamtől, hogy sosem adjam fel a reményt, mert mindig lesznek, akikre számíthatok, bármibe is keveredjek.

Parrish-től, hogy ne szégyelljem a furcsaságaimat.

Masontól, hogy a logikus gondolkodás sokszor többet ér a fizikai erőnél.

Brettől, hogy mindenkinek van egy gyenge pontja.

Meredith-től, hogy a fura embereknek is kell adni egy esélyt, mert nagy dolgokat vihetnek véghez.

Theótól, hogy sosem késő helyrehozni a hibáinkat – valamint, hogy a konditermek jó helyek. Nagyon-nagyon jó helyek :D

Tracytől, hogy ne adjam könnyen a bizalmamat, mert a naivság az ember vesztét is okozhatja.

Corey-tól, hogy jó emberek is állhatnak a rossz oldalon. Talán csak még nem látják át a hibáit.

Halwyntől, hogy a legnagyobb álmokért kell a legtöbbet küzdeni.

Monroe-tól, hogy bizonyos problémákat okosabb elengedni, mint görcsölni rajtuk.

Nolantől, hogy néhány embernek segítség kell ahhoz, hogy a saját lábára álljon.

Látod, Teen wolf? Mindezt Te mutattad meg nekem. Miattad gondolkoztam el a fenti állításokon, miattad izgultam végig százszor negyven-negyvenkét percet. Számtalan csodálatos pillanatot köszönhetek neked. Megismételhetetleneket. Új barátokat, új ismerősöket, új ötleteket, új élményeket. Sajnálom, hogy sosem fogom tudni visszaadni ezt a fantasztikus érzést neked, mindössze ez a levél állt a rendelkezésemre, hogy papírra vessem a gondolataimat.

Köszönöm ezt a hat zseniális évadot!

Találkozunk 2019-ben. Addig is,

„Remember that, I love you!”❤