2017. október 29., vasárnap

Szívdobogás


Sziasztok!
Eltelt egy hét, én meg megérkeztem a legfrissebb novellámmal. Nemrég kaptam egy kritikát, amiben azt írták, hogy talán néhány embert kizárok azzal, hogy sokat posztolok a Teen Wolffal kapcsolatban. Nos, ebben biztosan van némi igazság, csak tudjátok, az a helyzet, hogy ha egyszer elkap az ihlet, én írok, mint az őrült, aztán meg nem szeretném, ha csak ott porosodnának a laptopom mélyen az agymenéseim :D Persze, ha valakit zavar, megértem, de pánikra semmi ok, nemsokára saját történeteket is olvashattok:) (Zárójelben megjegyzem, annak örülnék a legjobban, ha valaki az írásaim miatt kezdené el a sorozatot, mert ahwww, mindegy, nem kezdek el fangörcsölni, mert kedves barátnőim hozzám vágnak egy csorda tehenet sose érnék a végére.) 
Jó szórakozást, és kellemes őszi szünetet kívánok! 

Maja 

Tartalom: lezajlott a csata a természetfelettiek és a vadászok közt. Scott próbálja feldolgozni a történteket, mikor váratlan segítséget kap.
Szereplők: Scott McCall, Malia Hale, Theo Raeken
Időpont: 2017. október
Egyéb megjegyzés: a történet a 6x20 után játszódik, és az én agyszüleményem. Semmi garancia nincs rá, hogy Jeff is így folytatta volna, vagy hogy bármi hasonló lesz a spin-offban.

****


A véreres szem rendületlenül tapadt a tócsára. Nem arra, amit a vihar hagyott maga után, hanem a mellette elterülő vérfoltra. A félelem felül kerekedett az elméjén, ahogy arra gondolt, talán még egy bajtársát elveszítheti. Igaz, némiképp nyugtatóan hatott rá a tudat, hogy Deaton és az édesanyja már hozzáláttak a sérülések ellátásához. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint az állatklinika épületéből kiszűrődő keserves sikolyok.
Malia az őrület határán egyensúlyozott. Úgy szorította a fiú kezét, mintha azonnal meg akarná fosztani az összes fájdalmától. A józan esze minduntalan azt suttogta a fülébe: lehetetlen küldetésre vállalkozott. Az alfáját lelki kínok gyötörték – nem olyanok, amit egy érintéssel el lehetne mulasztani.
Nem bírt megmaradni mellette. Évek óta ismerte, tisztában volt vele, hogy ilyenkor okosabb egyedül hagyni a gondolataival. Halk sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd feltápászkodott, és lenézett a megtört vérfarkasra.
 – Bemegyek Peterhez – suttogta. – Anyukád kitett magáért, a hangokból ítélve.
Scott mintha fel se fogta volna a barátnője szavait. Ugyanolyan mereven bámult maga elé, mint ahogy azt egy órával ezelőtt is tette.
 – Túléli. – Most szólalt meg először azóta, hogy a kórházhoz értek. Malia gerincén hideg borzongás lett úrrá a színtelen ütemre. A párja halottakat megszégyenítő unottsággal beszélt, sőt, ez még túl is mutatott azon. Scott nem csak közönyösen viselkedett. Inkább úgy, mint aki elvesztette az utolsó reményét is.
A lány tehetetlenül rázta a fejét. Megértette Scottot, teljes mértékben átérezte a fájdalmát, de valami jobban gyötörte. Egy apró gondolat, ami órák óta sokkban tartotta.
 –  Nem hiszem el, hogy feláldozta volna magát értem!
Így, kimondva, még valószínűtlenebbnek tűnt az egész. A csata darabjai lassított felvételként futottak le előtte. Látta a vadászt, ahogy a fejének szegezi a fegyvert, a bőrén érezte a fém vértől bűzlő keménységét. Azt hitte, eljött a vég. Scott elveszett a tumultusban, a közelben viaskodó londoni falka tagjai ügyet sem vetettek rá. Az ereiben tomboló adrenalin vágtázása is alább hagyott, ő meg csak nézte azt a nőt, és várta a golyót. Sárga farkasölőt használtak. Maliát másodpercek választották el a haláltól. A gyémántkék szempár lecsukódott, az ütések tarkította arcot forró zápor temette be. Aztán egy erős kéz megragadta a karját, és ellentmondás nélkül talpra állította.
 Peter tette. Az apja. Megmentette az életét, kockáztatva ezzel a sajátját. Malia még mindig remegett, ahogy arra gondolt, hogy a fél karja bánta az akciót.
 –  Miért, Mal? – motyogta Scott. – Ez öngyilkosság... megölte magát.
A vérpréri egy tizedmásodperc alatt összerakta a képet. Most esett le neki, hogy Scott nem is Peterről beszélt. Sokkal nagyobb veszteség érte, mint a férfit. Malia legszívesebben felképelte volna magát. Miért nem tartotta a száját? Nem bírta ki káromkodás nélkül. Azon füstölgött, hogy lehet ennyire érzéketlen. Nem is szabadott volna kijönnie a fiúhoz, a kórházban bizonyára több hasznát vették volna. Gyűlölte bevallani, hogy nem tehet semmit. Végtelennek látszó percekbe telt, mire belátta, hogy le kell győznie a makacsságát. A szerelme saját maga ellen vívja a csatát. Azért, hogy könnyítsen a helyzetén, még egyszer magához húzta. Az ölelés rövidre nyúlt, de nem annyira, hogy néhány könnycsepp ne tapadjon a lány bőrére. Még a puszta gondolat is kikészítette, hogy sírni látja a fiút.
Váratlanul égető kényszer ébredt a lelkében, hogy lemészárolja a sós nedv kiváltóját. Még szerencse, hogy más már elintézte a piszkos munkát. Valaki, akinek itt lenne a helye, mégis felszívódott...
 –  Nem a te hibád! – ragadta meg a vérmocskos arcot. – Ha jobban vagy, gyere be. Melissa aggódik, és... – csuklott el a hangja. – És én is aggódom, Scott.
 Nem kapott választ, Beacon Hills alfájától mindössze egy mélázó bólintásra futotta. Ezúttal Malia végleg felhagyott az erőlködéssel. Keserű szájízzel ismerte be, hogy mindent elkövetett a párjáért, innentől hasznavehetetlennek számít. Talán csak azzal dobhatná fel a kedvét, ha visszahozná őt. Bármennyire is emelkedett meg a feltámadások száma az utóbbi években, ez még így is megoldhatatlannak tűnt. Búcsúzóul egy gyors csókot lehelt a lefelé görbülő ajkakra, majd sarkon fordult, és eltűnt a klinika bejáratánál.
Scott McCall még sosem érezte magát annyira magányosnak, mint a végső csata után. Pedig nyertek. Ripityára verték a vadászok seregét. Már rég hozzászokott a falkatársai testét borító sérülésekhez, mint ahogy a tagjait kínzó fájdalom sem jelentett számára akadályt. A többiekkel ellentétben még az sem okozott különösebb fejtörést a számára, hogy miért harcol Kate Argent az oldalukon – igaz, Chris húga a mészárlás végeztével rögtön kereket oldott, és nem hozott Peterhez hasonló áldozatokat, de legalább nem támadta hátba a természetfelettieket. Más kérdés, hogy Derek előbb tépte volna ki a torkát, mint a farkasölővel felfegyverkezett embereknek.
 Belülről fojtogatta a sírás. Végeláthatatlan, keserves átkokat szórt magára, és közben töretlenül bámulta a szegényes fűben megbúvó tócsát. A vérzivatar maradványai lassacskán elvesztek a kopár talajban. Eltűntek az élők látóteréből, mostantól a gyökerek, a felszín alatt tanyázó baktériumok és állatok társaságához tartoztak. Pont, mint akiket eltemetnek. Pont, mint ő.
Csak azért nem reménykedett, mert tudta, hogy hamis tanácsokat kapna. Elhinné, hogy ez nem igaz. Még nem léptek a harctérre, nem vetették magukat a farkasölővel felfegyverzett vadászokra, mindössze a megérzése mondatja vele, hogy ne engedje velük jönni. Maliához hasonlóan a gondolatai a küzdőtéren ragadtak. Egyre csak kattogott, mit tehetett volna másképp. Mi van, ha időben kiszúrja, mire készül? Talán megmenekült volna. Talán megmenthette volna.
Az önostorozás mérgező örvényéből egy hullámzó, sebes hang rántotta a valóság felszínére. Túlságosan közelinek hatott ahhoz, hogy Scott megforduljon. Tudta, érezte, hogy ezennel kezdetét vette a szükségszerű részvétnyilvánítás, amihez nem sok kedve maradt. Még Maliával sem bírt normálisan beszélni. Nem tehetett róla, hogy közönyösen viselkedett a lánnyal; a történtek után képtelen lett volna kiborulás nélkül megszólalni.
Az utóbbi percek nem sok javulást mutattak. Scott arra gondolt, ha élete végéig ülne is a kórház mögött, az sem oldaná meg a problémáját. Egyszer már keresztül ment ezen. Azt hitte, azzal vége. Elveszítette Allisont, kudarcba fulladt a terve, és élő egyenesben nézte végig, ahogy a lány kileheli a lelkét. Az üresség akkor megbénította. Most egy végtelen szakadék mélyére taszította, kényszerítve, hogy addig zuhanjon, amíg az áldozatok sorsára nem jut.
Az ütem sebessége egyre csak emelkedett, Scott azt hitte, ha az illető még egy lépéssel közelebb jön, kettészakad a dobhártyája. A levegőt elborította a gyász és a kétségbeesés fojtogató illata. Egyszerre érezte a torkában a saját szívét, és a látogatójáét is. Tudta, hogy nem kerülheti el a beszélgetést. Kifújta a tüdejében tartogatott légáramlatot, majd oldalra fordította a fejét, és anélkül, hogy szemügyre vette volna a jövevényt, kiejtette a fiú nevét, akivel beszélni szeretett volna.
– Stiles.
A legjobb barátja helyett azonban egy másik alak bontakozott ki előtte a lemenő napfényben. A vérfarkasnak hunyorítani kellett, hogy megfigyelhesse a vonásait. A madárfészekre emlékeztető, csokoládébarna hajat, ami lucskosan tapadt a magas homlokra. A vágásokkal tarkított arcot, az ütemtelenül hullámzó mellkast, meg a megtépászott, fekete pulcsit. Még mindig nem mosta meg a kezét. Az áldozata vére a körmeire száradt. Mégsem ez lepte meg a leginkább Beacon Hills Alfáját. Sokkal furábbnak tartotta a sötétkék szem árnyékában megbúvó könnycseppeket, meg azt a követhetetlen szívdobogást.
– Mit akarsz, Raeken? – hördült fel végül.
Úgy érezte, beleőrül, ha nem oszthatja meg a fájdalmát másokkal. Ám az egykori osztálytársa mindig is messze állt attól, akire számíthat. Theo Raeken pont elégszer bizonyította be, hogy okosabb távol maradni tőle. Igaz, az utóbbi időben mintha megváltozott volna… többször segített a falkán, mint bárki más a természetfelettiek közül.
A párás tekintet megzavarta az alfát. Azelőtt sosem látta meginogni a bajtársát, inkább tűnt érzéketlennek, mint esendőnek. Egyetlenegyszer merült fel benne a gondolat, hogy talán létezik a felszín alatt egy emberi oldala is, amikor először és utoljára könyörgött neki.
Pont azelőtt, hogy eltűnt volna a föld színéről.
Theo bizonyára kedvesebb fogadtatásra számított. Szemöldöke enyhén megemelkedett, kiemelve ezzel a homlokán húzódó vágást, majd gúnyosan felhorkantott.
– Annyira hihetetlen, hogy érdek nélkül akarjak beszélni veled?
Scott már készült volna, hogy felemlegesse a múltat, de valami megakadályozta ebben. A gyomra görcsbe rándult, a száján keserves vonaglás futott végig, amint a pillantása megakadt Theo körmein. Még mindig ott ültek rajta a csata nyomai. A kiméra le sem tagadhatta volna, mennyi életet ontott ki az elmúlt órák során. Scott már rég felhagyott azzal, hogy számon kérje rajta a gyilkosságait, de volt valami, amit nem hagyhatott szó nélkül.
– Megölted Monroe-t – bökött a véráztatta kézfejre. – Kitépted a torkát, de nem kínoztad halálra. Megleptél.
– Hidd el, megtettem volna, ha jut rá időm.
Egy halk sóhaj kíséretében telepedett le mellé. Scott sejtette, hogy nem a semmiért kereste fel. Tudta, hogy beszélniük kell, a hatodik érzéke azt súgta, talán Theo magyarázatot adhat a történtekre. Még mindig olyan hihetetlennek tűnt az egész. Mintha csak álmodta volna. Tisztán élt a fejében a kép, maga előtt látta, ahogy Monroe meghúzza a ravaszt. Ő megfordul, a szívverése a kétszeresére emelkedik, de képtelen megmozdulni. A látótere szélén Malia fejéhez tartanak fegyvert, Peter futásnak ered, a farkasölő meg egyre csak közelít. A szerelme nevét üvölti, hallja, ahogy a lány felsikít, és a töltény vérfarkasokat megszégyenítve száguld előre, ő meg csak ordít, de képtelen meghátrálni. Képtelen harcolni.
Aztán az az őrjítő csend. Puffanás, a hátába nyilalló fájdalom, és egy arc. Az a fennakadt szempár. A félhosszú, izzadtságtól nedves haj, ahogy a homlokába hullik. Monroe holtteste, ahogy Theo lábához hanyatlik. Puskaropogás, véreső, halálsikolyok. Sárga farkasölő, ahogy szétzúzza a vállát. Ezt már nem lehet kiégetni, uralma alá vette az ereit, szétáradt a testében, és szépen, lassan a halálba taszítja a bétáját.
Nem érdekelte az idő múlása, sem Theo jelenléte. Az ismétlődő, keserves képsorok egy perc nyugtot sem hagytak neki. Nem tudta, nem akarta felfogni, hogy Liam nincs többé. Feláldozta magát miatta… meghalt, hogy ő élhessen. Scott legszívesebben leszedte volna a fejét ekkora őrültségért. Pedig hányszor figyelmeztette, hogy ne hősködjön! De Liam világéletében csak a saját feje után ment. Azt hitte, helyesen cselekszik, miközben a saját vesztét okozta.
Órákkal ezelőtt történt. Liam Dunbar lassan negyed napja kilépett az élők sorából. És vele együtt Scott McCall egy része is odaveszett.
– Miért? – suttogta a pocsolyát pásztázva. – Ez egyszerűen nem…
– Logikus? – kérdezte Theo. – Az, ha Liam fejével gondolkozol.
– Mert te aztán annyira ismerted…
– Nézd, McCall, ha nem szúrsz ki valamit az alfaszemeddel, a te bajod.
A sötétbarna szempár az ég felé fordult. Theo motyogott valamit az orra alatt, Scott pedig próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné. Úgy gondolta, a fiú nem tudhat semmit, maximum tippjei lehetnek, mi ösztönözte Liamet. Mérget mert volna venni rá, hogy nem csak miatta tette. Nem csak azért, hogy biztonságban tudja az alfáját. Ahogy a karjába zuhant, boldognak látszott. Megkönnyebbültnek, mintha elvégezte volna a földi feladatait.
Pedig Scott sosem kérte, hogy mentse meg. Senkitől sem kért volna ilyesmit, pláne nem a bétájától. A fiútól, akire jobban vigyázott, mint a szülő a gyermekére.
Hogy csillapítsa vadul dübörgő szívét, mélyen beszívta a levegőt, majd kifújta azt. Az orrürege megtelt a bűntudat émelyítő szagával. Nem várhatott tovább. Szüksége volt a magyarázatra, az utolsó mentőövre, ezúttal az sem érdekelte, hogy Theótól érkezik az. Csak tudni akarta, miért kellett Liamnek meghalnia.
– Miért? – ejtette ki a sokat ismételt kérdést. – Mondd, miért tette?
– A szuperhold miatt – érkezett a válasz.
Most az alfán volt a sor, hogy a homlokáig tolja a szemöldökét. Hitetlenkedve nézett a másik fiúra, talán még az értelmi szintjét is megkérdőjelezte volna, ha nem látja a szemzugában gubbasztó könnyeket. A bánat túlontúl ismerős cseppjei azonban arra buzdították, hogy hagyja beszélni a kimérák egykori vezérét. Még az sem tántorította el, hogy Theónak nehezére esett belevágni a dologba.
– Néhány éve az életedre tört. Nem értette meg, hogy nem fogod átváltoztatni Haydent – sóhajtott bele a naplementébe. –  Téged okolt a halála miatt. Szuperhold volt, Scott, Liam nem bírt uralkodni az indulatain.
A szíve a torkában dobogott, a vére hadjáratot indított a füle ellen. Lassacskán összeállt a kép, kezdte megérteni, mi ütött a bétájába. Mégis olyan felfoghatatlannak tűnt az egész.
– Majdnem megölt…
– Nem is emlékszem, ki szervezte így – emelkedett meg a hangja. – Hát te, Theo?
A sötétkék írisz a klinikára vándorolt, mintha az olyan érdekes lenne. Scott izmai megfeszültek, de nem a régi ügy miatt. Az már nem számított, Liam halála annál inkább. Akkor is bekövetkezett volna, ha akkor, a könyvtárban nem próbálja meg eltenni láb alól.
– Sosem beszélt róla, de még mindig szenvedett miatta. Ne kérdezd, miért, Liamnek vannak… – Theo elharapta a mondatot. A hangja megakadt, és amikor újra belevágott a mesélésbe, sokkal lomhábbnak és megfontoltabbnak tűnt. Mintha csak halogatni szerette volna az igazság felfedését. – Voltak hülyeségei. Nem felejtette el, mit ígért neked az Eichenben. A srác bekattant volna, ha nem törleszt – Gyűlölte, hogy képtelen az egyenes beszédre. Csak megnehezítette a helyzetét, hogy a bajtársa szavai minduntalan a fülében csengtek. Ha eleget akart tenni az utolsó hozzá intézett kérésének, be kellett avatnia a fiút. Amikor kijött hozzá a klinika elé, valahogy könnyebbnek tűnt ez az egész. – Tudta, hogy háború van. Nincs olyan, hogy mindenki megmenekül. Mindig azt mondta, hogy ha meg kell halnia, akkor legalább mentsen meg téged. Így nem marad lezáratlan ügye, vagy mi a franc…
Már nem számolta, hányadszor lepődik meg az elmúlt percekben. Nem foglalkozott ő semmivel, minden és mindenki hidegen hagyta. Egyedül Theo szavaitól nem akart szabadulni. Méhkas módjára zsongták körül az elméjét, és egyre csak ostromolták, várva a megtörésére. Elég jól kiismerte már a fiút ahhoz, hogy kiszúrja, mikor hazudik. Most csak őszinte szavakat hallott. Bár a veszteség és a bűntudat őrjítő elegye körbelengte őket, így sem kételkedett Theóban.
Ismerte Liamet. Mintha mindezt ő mondta volna el neki. Mintha az ő fejébe nyert volna betekintést. Néhány percig újra köztük járt Beacon Hills valaha élt legbátrabb bétája.
A Nap elveszett a láthatáron, a horizonton egy ezüstös égitest fényei tűntek fel. Scott üvölteni akart, rombolni, és darabokra zúzni mindent, ami az útjába áll, ám a teste nem engedelmeskedett neki. Mindössze annyi ereje maradt, hogy elmotyogja a mantrát, ami megnyugvást biztosított a barátjának.
– A Nap…
Nehézkesen tornázta fel magát. A lábai elgémberedtek a hosszan tartó ücsörgéstől.
­– A Hold…
Hátat fordított Theónak, de a szél járásából érzékelte, hogy hozzá hasonlóan cselekszik. A sötétkék tekintet szinte lyukat égetett a tarkójába.
– Az igazság.
Száznyolcvan fokos fordulatot tett a tengelye körül, az ökle a magasba lendült, majd egyenesen Theo orrát érintette. Aztán az állát. Sorra következett az ajka, a szeme, és a nyaka sem maradhatott ki. Scott artikulátlanul ordított, bokszzsák módjára püfölte Theót, és közben hagyta, hogy a könnyei felszínre törjenek. A kimérának még csak meg sem fordult a fejében a védekezés lehetősége. Nem ijedt meg az Igaz Alfától, de úgy érezte, így könnyebb lesz. Bár, mi tagadás, Liam ütései valahogy barátságosabbnak hatottak.
Nem tartott sokáig. Scott látása elhomályosult, a karja magatehetetlenül esett a teste mellé. Az arcára száradt vérfoltok keveredtek a sírásával. Feleslegesen folytatta volna a verekedést, az indulatait már levezette, Theónak pedig nem állt szándékába ellentámadásba bocsátkozni. A kiméra rosszabbul festett, mint a csata végén. Meggyötört arcát vörösre festették az ütések, mégsem jajgatott. Mindössze egyetlen könnycsepp hintázott a szemzugában; az, amit Scott már akkor felfedezett, amikor megpillantotta a fiút.
Mindketten pontosan tudták, ki ültette oda: Liam Dunbar, a vérfarkas, aki nem csak az alfájáért halt meg, hanem egyúttal a falkájáért is.

2 megjegyzés:

  1. Kövi rész mikor?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem lesz több, a novelláknak pont az a lényegük, higy egy részesek és viszonylag rövidebbek :D még egy Teen wolfos bejegyzés lesz biztosan, egy TAG, aztán majd meglátjuk. De aranyos vagy, hogy érdeklődsz;)

      Törlés