2018. április 22., vasárnap

Hey, Brother

Sziasztok! 
Kicsit rendhagyó, személyesebb bejegyzéssel jöttem, de úgy éreztem, ezeket muszáj kiírnom magamból. Igen, a legtöbb leírt dolog valóban megtörtént, csak a neveken változtattam, illetve a párbeszédeken, lévén nem emlékeztem mindre pontosan. 

*****
 2018. április 21, szombat, reggel hét óra. Egyedül ülök a buszon, ami a suli felé visz. A szám értetlen görbületet vesz fel, a tekintetem a távolba réved. Egy űr van bennem, de nem a félig elveszett hétvége miatt. Minduntalan fülemben üvöltő szöveget ismételgetem, miközben elöntenek az emlékek.


Ötödikes, vagy talán hatodikos lehettem, amikor apa behívott a szobájába. Azt mondta, mutat nekem pár számot, amivel menőzhetek az osztályban. Néha kicsit úgy éreztem, mintha neki többet jelentene a népszerűségem, mint nekem. Gondoltam, mindegy, meghallgatom, aztán maximum nem foglalkozom vele többet. Az első pár dal nem tetszett igazán. Talán a bennük lévő sok rap zavart, vagy az, hogy nem igazán értettem a szövegüket. Aztán jött valami más. Valami, ami mosolygásra késztetett.
"So wake me up, when it's all over,
When I'm wiser and I'm older
 All this time I was finding myself and I
Didn't know I was lost." [x]
Mintha én is ilyen lettem volna: elveszett. Tömeg, akinek nincs ízlése, csak teszi, amit mondanak neki.


"Hey brother! Do you still believe in one another?
Hey sister! Do you still believe in love? I wonder
Oh, if the sky comes falling down, for you
There's nothing in this world I wouldn't do" [x]
Megnyomtam egy gombot, mire újra felcsendültek az első ütemek. Gyakorlatilag mást sem csináltam egész infón, csak hárompercenként megismételtem a mozdulatot.
– Nem unod? – kérdezte egy osztálytársam.
Tagadólag megráztam a fejem.
– Ezt nem lehet megunni – vontam vállat. – A cserediákom is szereti.
Nem hazudtam, a mosoly újfent ott ült az ajkamon. Eszembe jutott, mennyire jól éreztem magam a lánnyal még októberben. Hetedikes lévén a tudásom még koránt sem volt azon a szinten, hogy kötetlenül elbeszélgessünk, de találtunk egy nyelvet, amit mindketten megértettünk; a zenét.

 
"For every tyrant a tear for the vulnerable
In every lost soul the bones of a miracle
For every dreamer a dream we're unstoppable
With something to believe in." [x]
A keserédes íz elsöprő vereséget aratott az ízlelőbimbóim felett. Zsongott a fejem, a tásaságunkkal nevetgélő kilencedikesbe kellett kapaszkodnom, hogy ne tántorodjak meg. Franc se hitte volna, hogy az első pia így ki tud ütni – még akkor is, ha nem is ittál annyit, lévén nyolcadikosként, a Punnany Massif koncertje előtt nem valami okos döntés lerészegedni.
A társaságunk mellett egy páros haladt el. A lány piócaként tapadt a pasijára, pedig alig egy hónappal azelőtt még mással járt, akit valamiért megcsalt. Az enyelgésük láttán megvetően elhúztam a számat.
– I'll be waiting for love, waiting for loooove! – énekeltem fennhangon.
– Te tényleg nem bírod a piát! – csóválta meg a fejét a kilencedikes, majd kivette a kezemből az üveget. – Nem szólhatsz be nekik. Végzősök.
– Jaj már, csak vicceltem! – forgattam meg a szemem.


– Basszus, pedig ez jófejnek tűnt...
– Az is volt. Egy jófej rocker. Tudod, rockzenével.
Kínosan vihorászva túrtam a hajamba, a barátnőim pedig már egy amerikai sráccal beszélgettek. Eleinte úgy terveztük, elmegyünk sétálgatni a városban, beülünk valahova, szóval teremtünk pár emlékezetes pillanatot. Ezzel szemben Heni szobájában ragadtunk. A nagy meleg persze nem akadályozott meg minket abban, hogy valami őrültségbe keveredjünk. Így találtunk rá egy táskereső oldalra, ahol webkamerán keresztül beszélgettünk másokkal. Mint mindenhol, itt is akadt pár, enyhén szólva furcsa alak, de engem leginkább mégis a rocker húzott fel, aki letiltott a kedvenc számom miatt. De legalább a barátaim megtudták, mi is dob fel igazán.
Abban az évben tartottunk egy nyárzáró bulit. Legalábbis, így neveztük - valójában Henitől búcsúztunk el. A barátnőm úgy döntött, négy év bőven elég volt neki a mi gimiből, ezért megírta a felvételit. Szeptembertől már Pesten tanult.
– Szerinted, Maja? - fordult hozzám a lány. Néhány másodpercnyi gondolkodás után megmondtam, mit szeretnék hallgatni.
– Addicted to you megvan?
– Így nem lesz rocker srácod! - csóválta meg a fejét Heni. A mosolya jókedvről árulkodott a megvetés helyett.
Somolyogva vetettem magam a nyakába. Mikor elkezdődött, a többiek is csatlakoztak hozzánk. Nem jöttek el sokan a buliba, bár nem is hívtunk sok embert. Csak a legfontosabbakat, akik önmagáért szerették Henit.
"I couldn't live without you now,
Oh, I know I'd go insane,
I wouldn't last one night alone baby,
I couldn't stand the pain!" [x]
Világéletemben heterónak vallottam magam, és tudtam, hogy a szám a szerelemről szól, ám ebbe a pár sorba mégis beleborzongtam. Néztem a körülöttem lévő arcokat, és azon agyaltam, a jelenlévők közül hányat nevezhetek majd a barátomnak, miután Heni elmegy? Kettőnk közül mindig is ő számított népszerűbbnek, ő volt a hangadó, aki tizennégy évesen már motorozott, és letette a nyelvvizsgát. Talán ezért is utálták annyian. Én meg csak... nos, voltam. Nehezen nyíltam meg másoknak, nem számítottam különösen szépnek, és profikat megszégyenítve hoztam magam kínos helyzetekbe. Féltem, hogy Heni nélkül már nem leszek érdekes.


"Cause it's not too late, it's not too late
I, I see the hope in your heart
And sometimes you lose it, sometimes you're shooting
Broken arrows in the dark
But I see the hope in your heart" [x]
Kelletlenül rántottam ki a fülemből a fülhallgatót. A lüktetés egyszerre hatott a tenyeremre, a lábamra, és a fejemre. Anya a futógép előtt strázsált, úgy méregetett, mintha nem lennék magamnál. Való igaz, akkoriban nem számítottam túl gyakori vendégnek az edzőteremben. De azóta megváltoztak a dolgok.
– Jól vagy? – mért végig gyanakodva.
– Ja – vetettem oda félfogról. – Tudod, csak a stressz...
– A nyelvvizsga miatt, vagy...
– A nyelvvizsga miatt is, meg a gyökér miatt is.
Egy szomorkás mosollyal az ajkán simította meg a hátamat az izzadtságtól nedves trikómon keresztül.
– Most a tanulásra kell koncentrálnod. Nem szabad, hogy...
– Hogy lélegezzen? Nos, ezzel szerintem is rengeteget árt az emberiségnek.
Fogalmam sincs, minek örültem volna jobban; ha felnevet, vagy ha közli, hogy attól mégpedig, hogy az a köcsög összetörte a szívemet, nem kellene átmennem pszichopatába. Szerencsére egy harmadik megoldáshoz nyúlt. Magamra hagyott a futógéppel, a telefonommal, és a fülesemmel. Ott folytattam, ahol abbahagytam. Mikor végeztem, úgy éreztem, a klippben szereplő kisfiúhoz hasonlóan én is látom a reményt. Tudtam, éreztem, hogy túlleszek a vizsgán, és rajta is.


"We are one
One for sure
All united
You'll need some more

Oh oh oh oh
You make me!
Oh oh oh oh" [x]
Újra nevettem. Önfeledten ordítottam a rádióból kiszűrődő szöveget. Alig három hét telt el a nyelvvizsga óta, és máris nagy útra készültem. Izgalommal vegyes borzongás lett úrrá rajtam, amint arra gondoltam, hogy nemsokára megtapasztalhatom azt, amiért annyian utaznak az országunkba. Azelőtt sosem jártam még fesztiválon - ami azt illeti a mostani, az első alkalom sem tűnt túl rendhagyónak. Mondjuk, nem zavart, hogy apával és a tesómmal mentünk, és csak egy napra. Leírhatatlanul örültem, előző éjjel le se hunytam a szemem, minduntalan az járt a fejemben, hogy mi mindenben lesz ott részem. Valahogy úgy képzeltem el, mint a rádióban játszott dalt. Pörgősnek. Gondtalannak. Szabadnak.


Felgyorsulnak az emlékképek. Újra a buszon vagyok, de valami megváltozott. Látom, ahogy odamegyek az OKTV döntőseihez, a felsősökhöz, akiket elkerülnek a kilencedikesek, hogy interjút csináljak velük a suli honlapjára. Látom, hogy találkozót szervezek a barátaimmal, akiket a neten ismertem meg. Látom, hogy nem várok tovább, nem kell több írás, több ötlet, jobb időzítés, itt és most nyitom meg azt a blogot. Látom, hogy merészebben öltözöm, és néhanapján még egy kis piros rúzst is megengedek magamnak. Vajon mit gondolnak majd mások? Kit érdekel! Az én életem, nem az övéké. Látom, hogy megkérdezem egy fiútól, lenne-e a párom néptáncon. Aztán elcsattan az első csókom. Na, nem vele, hanem a szalagavató afteren. Két évvel ezelőtt bebeszéltem volna magamnak, hogy nem is szeretnék elmenni, így nem fájt volna, ha anyáék elutasítják az ötletet. Látom, hogy olyanokkal barátkozom, akikkel korábban nem szimpatizáltam.
"He said, "One day you'll leave this world behind
So live a life you will remember."
My father told me when I was just a child
These are the nights that never die." [x]
Mosolygok. Ráz a hideg, a szemem könnyes, és lassan le kell szállnom a buszról, de én csak mosolygok. Mert nem csak az emlékek élnek örökké. Azok is, akik kiváltották őket.

Képtalálat a következőre: „avicii”
Avicii (Tim Bergling) 1989-2018

4 megjegyzés: