(Át)változás

Sziasztok!

A következő novellának elég hosszú története van, ugyanis az alapötlet február táján fogalmazódott meg bennem, amikor anyával megnéztem a Teen Wolf második évadát. Szerintem egyébként az a finálé volt az egyik legjobb, de nem megyek bele, mert sosem hagyom abba :D Szóval, igen, megihletett, és tavaszi szünetben meg is írtam a novellát. Szerintem már tudjátok, hogy volt bennem egy félsz, hogy elég jó lett-e, sőt, még a legfanatikusabb barátaimnak is csak félve küldtem el, tekintve, hogy nem a fandom legnépszerűbb shipjét helyeztem középpontba. Mindegy, én azért valahol bírtam őket együtt, voltak menő jeleneteik. Külön-külön meg pláne imádom-kategóriásak. 

Oké, ennyi elég is lesz, köszönjük, Maja, jöjjön a novella! 

Csókáradat<3 

Tartalom: Jackson lassan elhagyja Beacon Hills-t, az utazás előtt Lydiáéknál lakik. A történet bemutatja a kapcsolatukat, az elválásukat, és a lány továbblépésének kezdetét. 

Szereplők: Lydia Martin, Jackson Whittemore

Időpont: 2018. március

Egyéb megjegyzés: -

*****

Egyes történeteket titkolunk a szüleink elől. A lúzerek a pornóoldalak fölött töltött óráikat, az elkényeztetett kölykök azt, hogy drogra verték el a zsebpénzüket, a lacrosse-csapat kispadosai pedig a tényt, miszerint nem feltétlenül az edző kicsinyes gyűlölködése miatt nem léptek még pályára a szezonban. Én életem legfájdalmasabb szakításáról nem osztottam meg túl sokat anyuékkal. Így is kiakadtak, amikor az exem három nappal ezelőtt beállított hozzánk. Pedig még csak nem is sejtették, hogy nem is olyan rég még óriáshüllőként szedte az áldozatait a városban.

Whittemore-ék nem számítottak rá, hogy ilyen hamar elkel a házuk. Az új lakók már be is költöztek, ezért cuccoltak át a barátaikhoz. Pontosabban, Jackson hozzánk, a szülei meg valami régi ismerőshöz. Ez azonban kevés ahhoz, hogy megállítsa az időt.

Az ablak előtt állok. Természetfeletti képességek híján is érzékelem szívem sebes ütemét. Ha akarnám, se tudnám eltitkolni előle az érzelmeimet; ha igaz, amit a hallásáról mondott, minden bizonnyal már kettéhasadt a dobhártyája. Mégsem szól egy szót sem. Némán húzza be a bőröndje cipzárját. Ráérős. Tudja, hogy beszélnünk kell valamiről, amit hónapok óta próbál elkerülni.

Talán a búcsúzás az egyetlen dolog a világon, amiben sosem jártam az élen. Főleg így, hogy még mindig érzek iránta valamit. Vagyis… azt hiszem, igen. Szeretem. Máshogy, mint régen, de ez így van jól. A testével és a képességeivel együtt a kapcsolatunk is átalakult. Hihetetlen, hogy nem csókoltam meg, amióta a szemem láttára támadt fel. Arra már nem is emlékszem, mikor szexeltünk utoljára. Akkor még minden olyan egyszerűnek tűnt. Nevetnem kell, ahogy arra gondolok, milyen hülyeségek miatt idegeskedtem. Scott bénázása Allisonnal, a sok, ostoba ribi, akik Jackson körül nyüzsögtek, a kényszer, hogy elfojtsam az igazi énemet, a végeláthatatlan viták anyuval, amiért nem adott elég pénzt az új kollekcióra… Mindez feledhető apróságnak tűnik ahhoz képest, hogy kevesen múlott, hogy mindannyian túléltük a tanévet. És nem a tanáraink miatt.

Jackson arra fordította a nyarat, hogy megismerje a képességeit. Pontosabban, hogy ne villantsa elő az agyarait minden egyes alkalommal, amikor felhúzzák. Dereknek nem kevés órájába került, mire sikerült megfékeznie a bétáját. A mai napig beleremegek, ahogy a csónakházunk előtt töltött, teliholdas éjszakákra gondolok. A nagy Derek Hale szinte könyörgött, hogy menjek el, mert nem állok készen az éjjelre. Nem ismert eléggé. Nem értette, hogy érte bármit kibírok. Végül együtt hallgattuk végig a tombolását. A vöröslő szemek szinte lyukat égettek a hátamba. Az alfa azt várta, hogy megtörjek, és hazamenjek. Hogy magára hagyjam az első szerelmemet.

Csalódnia kellett.

Mióta Jackson vérfarkassá vált, a Hold háromszor jelent meg teljes alakjában az égbolton. Én három éjszakát virrasztottam a csónakház előtt állva. Egyszer sem törtem meg. Tudtam jól, hogy nem történhet semmi olyasmi, ami megváltoztatja az érzéseimet. Vagy azt, ami maradt belőlük.

Három hónap alatt közelebb kerültünk egymáshoz, mint az együtt töltött majd’ egy év során bármikor. Megmutatott magából valamit, amit korábban még senki sem láthatott: a gyengeségeit. Lehulltak az álarcaink. Nem voltam többé a divatos göncökben parádézó, álomszép barátnő, mint ahogy ő is kivetkőzött a szexi csapatkapitány szerepéből. Rengetegszer megtört. Először akkor, amikor Derek egy teljes hétre elhagyta a várost – hogy miért, arról sosem beszélt. Az alfa Isaac Lahey-re bízta, hogy segítsen Jacksonnak a távollétében. Csakhogy nem számolt a ténnyel, miszerint Jackson tette árvává a szomszédját. Isaacet sosem arról ismertük, hogy olyan könnyen kifejezné az érzéseit – ezúttal sem tett másképp, a tőle megszokott fapofával magyarázott a volt barátomnak. Őt azonban már a puszta tudat is padlóra vágta, hogy hidegvérrel megölte a fiú apját.

Aznap éjjel kopogást hallottam az ablakomon. Idegesen kapcsoltam ki a hajszárítót, úgy néztem ki a nyári zápor áztatta udvarra. A rám villanó, gyémántkék szemek mindent elmondtak. Kérdés nélkül engedtem be Jacksont a szobámba. Amint megláttam a rosszfiús vonások közé férkőzött zavarodottságot, meg az íriszében ülő bűntudatot, éreztem, hogy gáz van. Talán még sosem öleltem olyan erősen magamhoz, mint akkor. Úgy szorítottuk egymást, mintha az utolsó mentsvárat jelentenénk a másiknak. Néhány perc, fél óra, vagy talán egy – nem rémlik, mikor kezdett beszélni. Mindent elmondott. Küzdött a démonjaival. Eleinte Mattet szidta, amiért pórázon rángatta. Aztán kibukott belőle az igazság. A történtek után nem bírt Isaac szemébe nézni. Mindig magát látta viszont benne, ahogy darabokra szaggatja Mr. Lahey testét. Azzal győzködtem, hogy azt nem ő tette, hanem a testét uraló szörny. Azt mondta, fogjam be, mert nem éltem át, amit ő.

Majdnem veszekedésbe torkollott az éjszaka. Ha nem temeti a párnámba az arcát, biztos elküldöm a búsba. Nem hagyhattam, hogy újra kihasználjon, de megesett rajta a szívem. Kezdtem megérteni, min ment keresztül. Akkor láttam először sírni. Sebezhetőnek tűnt, de koránt sem szánalmasnak. Sőt, inkább erősnek, amiért végre bevallotta, hogy ő sem legyőzhetetlen.

Onnantól kezdve elválaszthatatlanná váltunk. Egyszer teliholdkor Derek Hale azt mondta, én jelentem Jackson életében a biztos pontot. Nem árult el sok újdonságot. Arról persze nem mesélt, mi vihet rá egy vérfarkast, hogy elszakadjon a támaszától.

– Miért pont London?

Igyekszem elrejteni a lelkemben bujkáló fájdalmat. A pillantásom az utcára szegezem. Néhány iskolatársunk vonul végig a járdán. Hallom, miről csevegnek. Szomorúak, amiért lassan vége a vakációnak. Lesütöm a pilláim, és arra gondolok, bár sose jelenne meg az az átkozott Porshé.

– Nem is tudom – érkezik a válasz. – Voltál már úgy, hogy valami megmagyarázhatatlanul vonzott? Nem tudtad, miért, de tudtad, hogy így kell lennie.

Persze, hogy voltam, vágnám rá, ha az össze méltóságomat elvesztettem volna. Veled, te idióta!

– Talán a természetfelettihez van köze – sóhajtom az ablaküvegre.

Természetfeletti. A hideg végigszántja a hátamat a gyilkos szó hallatán. Alig pár órával Jackson előtt ért Peter Hale harapása. Ő azóta lemészárolt egy úszócsapatnyi huszonévest, kis híján megőrült, meghalt, majd feltámadt, szétverte a csónakházunkat, és teljesen kifordult önmagából. Jó értelemben, de ez mellékes. Velem semmi sem történt azóta, hogy visszahoztam az életbe Derek nagybátyját. Nem, mintha hiányozna még egy pszichopata feléledése, de fura, hogy azóta teljesen normális életet élek. Mármint, a körülményekhez képest.

Korábban alig fordult elő velem, hogy meggondolatlanul beszéljek. Most azonban automatikusan csusszannak ki a számon a szavak, melyeket mindeddig a szívem gondjaira bíztam.

– Minden más lesz nélküled – Nyugodtabb. Csendesebb. Vészjóslóbb.

Scottékat ismerve, meg sem fordult a fejükben, mi mindent rejtegethetnek még Beacon Hills utcái. Mert amelyik városban a suli legszexibb pasija óriásgyíkként randalírozhat, ott bármi megtörténhet. Érzem, hogy közeleg valami. Nem mondom, de nem értem, hogy nem veszik észre a többiek. Az éjjelente nyávogó macskákat. A szomszéd papagáját, aki kis híján megfulladt az ételtől. Meg Prádát, aki megharapott, pedig korábban sosem tett ilyet. A szél zúgását. A zsigereimben érzem a közelgő vész áramlatát, de most valahogyan hidegen hagy az egész.

Mostanra Jackson végzett a pakolással. Feltápászkodik, közelebb lép hozzám, fölém tornyosul, úgy néz le rám. A szemei ragyognak: ezek nem a vérszomj szikrái, hanem az izgalomé. Ennyire várná, hogy új életet kezdjen?

– Mondjuk ki, szar lesz – mosolyodik el bágyadtan. – A lacrosse csapatnak befellegzett.

Ha arra várt, hogy majd elkezdek viháncolni a fergeteges poénján, közlöm, hogy elszámolta magát. Izmos mellkasára tapasztom a tenyerem, úgy lököm el magamtól. Nem akarom látni az önelégült vigyorát. Nem akarom, hogy utánam kapjon, vagy győzködni próbáljon a hülyeségeiről. Én csak beszélni szeretnék vele, amíg nem késő. És ennek a beszélgetésnek semmi köze a lacrosse-hoz. Ő bezzeg csak nem hagyja abba. Tudja, miért vagyunk itt. Pontosan ez az, amit igyekszik elkerülni.

– Azért az edzőbá’nak nem kellett volna megcsapkodnia. Nyilván megviselte, hogy a sztárjátékosa kilép, de bakker, órákig nem tűnt el a nyoma! – A kezét a tarkójára csúsztatja, a vonásait egy fájdalmas arckifejezéssel palástolja. Tényleg azt hiszi, hogy ennyivel lerázhat? – Eddig nem csinált ilyet. Mármint, nem velem. Max Stilesszal, vagy Greenberggel, de…

– Ne becsüld alá őket! Az egyikük miatt vagy életben – vetem oda foghegyről. – Ha Stiles nem visz el Derekhez, vagy Hale-ék tépnek darabokra, vagy Gerard intéz el. Mondjuk, megértem, ha nem emlékszel mindenre. Bár, az azért megmaradhatott volna, mit mondtam, amikor odaadtam a kulcsot…

Végre! Attól féltem, sosem leszek rá képes. Most, hogy megtettem, minden olyan egyszerűnek tűnik. Megpördülök a tengelyem körül, és merően nézek a piszkoszöld szempárba. Rájött. Tudja. Attól még, hogy próbált menekülni előle, valahol mélyen mindig is sejtette, hogy nem kerülheti el ezt a beszélgetést. Hiszen szerelmet vallottam neki! A halál árnyékában, az utolsó leheletével csikarta ki belőlem a vallomást. De azóta semmi, mintha meg sem történt volna. Mintha nem lennénk több két ismeretlennél, akiket összeköt a múlt. Hiába próbálja elfelejteni, ez nem így megy. Én meg sem próbálok küzdeni ellene. Nyilván, ő más, mint én. Kettőnk közül ő ontotta ki ártatlanok vérét, ő vált lelki ronccsá, ő az idióta. Tudom, hogy helyesen döntött, mégis, képtelen vagyok elengedni. Tudom, hogy bárkit megkaphatnék, mégis az ő érintésére vágyom. Vajon ezt is Peternek „köszönhetem”, vagy akkor is utolérne a vész, ha normális életet élnék?

Sikítani támad kedvem. Ha nem állíthatnának be bármelyik percben Whittemore-ék, zokszó nélkül felpofoznám a drágalátos fiacskájukat. Utálom, amikor ilyen. Miért gondolja azt, hogy attól még, mert egy fokkal – oké, inkább úgy négy-öttel – jobban néz ki az átlagnál, bármit megengedhet magának? Hogy beletiporhat mások lelkébe? Mégis hogy a fenébe lehet valaki ennyire érzéketlen?

Ez nem érzéketlenség! – ordít rám a józan eszem, elnyomva ezzel a romantikus ábrándokat. – Ez logika! Ha nekem kellene azzal a tudattal Beacon Hills utcáin mászkálnom, hogy a szembejövőknek kíméletlenül lemészároltam a rokonait, barátait egy pszichopata parancsára, biztosra veszem, hogy beleőrülnék. Kerülném a tekintetüket, rettegnék, hogy mikor jönnek el értem, hogy megbosszulják a tetteimet, és minden éjjel üvöltve riadnék fel. De idővel megtanulnám kezelni. Jackson más. Ő megszokta, hogy mindenből a legjobbat kapja. Ezért is hiszi azt, hogy bármit megtehet.

Egy gyengéd, ám annál határozottabb mozdulattal emelem meg az állát. A markáns csontozat úgy illeszkedik az ujjaim közé, akár a gyilkoséba a tőr. Nincs menekvés. Temérdek kérdés fut végig a fejemben, de egy kiemelkedik a tumultusból: miért? Miért dobsz el magadtól, ha a szerelmünk mentett meg? Beletelik néhány másodpercbe, mire a sötét szempillák árnyékában fellobban a tengerzöld árnyalat.

– Lydia – suttogja az ujjbegyemre. – Nem akarom, hogy bármi is Beacon Hillshez kössön.

– Én sem – A hangom tompa, a szemhéjam remeg. Egyre inkább úgy gondolom, akaratom ellenére Jacksonéhoz hasonló helyzetbe csöppentem: nekem is be kellene látnom, hogy ezúttal elvesztettem a játszmát. – Csak tudod, vannak dolgok, amiknek nem lehet parancsolni.

– Ezek a dolgok általában vérontással végződnek.

– Szóval azért mész el, hogy ne keverj bajba?

Inkább, hogy Te kimássz belőle.

Erre már nem mond semmit. Nincs is rá ideje. Halljuk, ahogy a Porsché lefékez a házunk előtt, anya pedig üdvözli Whittemore-ékat. Úgy érzem magam, mint amikor Peter belém mélyesztette a fogsorát. Tehetetlenül, bénán, belenyugodva a sorsomba. Tudom, hogy megtörtént, és nincs értelme küzdenem ellene. Akkor volt valami, amibe kapaszkodhattam. Az utolsó szalmaszál, a remény, hogy talán még nincs minden veszve. Stiles, ahogy az életemért könyörgött a kegyetlen alfa előtt. A homlokom, ahogy az övének feszül. A lecsukott pillái. A kicsit szomorú, kicsit gunyoros félmosoly a telt ajkakon. A szám sarkát csiklandozó mentolos lehelet. Pont úgy, mint az első bálunkon.

Emlékszem, a fél suli meg tudott volna ölni a puszta tekintetével, amiért a szépszemű csapatkapitány engem hívott el az év legfontosabb eseményére. Utáltak miatta, olcsó ribinek neveztek, én meg önfeledten lubickoltam a rivaldafényben – elvégre, mindenki velem foglalkozott. Nem azért mondtam igent a meghívásra, mert annyira szerettem volna Jacksont. Vonzódtam hozzá, ez nem kérdés, de nem törtem volna össze, ha nem úgy sikerül a randi, ahogy elterveztem. Csak szórakozni szerettem volna egy kicsit. Flörtölni vele, húzni az agyát, kivívni a csodálatát, és a többi lány irigységét.

Természetesen megadtam a módját a dolognak. Órákon át agyaltam a tökéletes frizurán, ami egyben elegáns és szexi, nem jön szét, mégis olyan hatást kelt, mintha két perc alatt dobtam volna össze. Nehogy már azt higgye Jackson Whittemore, hogy ilyen könnyen az ujjai köré csavarhat! A tökéletes sminkemet egy tűzpiros rúzzsal koronáztam meg, ami azóta is rengetegszer érintette mindkettőnk ajkait. A ruhám maga volt a nagybetűs telitalálat. Combközépig érő, csipkés, fekete kisestélyi, merész hátkivágással. Jacksonnak valósággal elállt a lélegzete, amit meglátott benne. Kocsival mentünk a sulihoz – meglepően gyorsan és rutinosan vezetett ahhoz képest, hogy nemrég kapta a Porschét, a tizenhatodik születésnapjára. Egész jól elbeszélgettünk, talán még nevettünk is, aztán csak élveztük a reflektorfényt. Minden erről szólt, amíg a bál vége felé haladva fel nem csendült az „I will always love you” című dal. Szerettem azt a számot. Szerettem azokat a szenvedélyes, vagány, kékeszöld szemeket.

Nem tőle kaptam életem első csókját, de a legemlékezetesebbet igen. Kicsit letámadósra sikeredett, de a benne rejlő erővel és határozottsággal megvett magának. Másokat a puszta jelenlétem megakadályozott az értelmes beszédben, ám ő nem félt tőlem. És megbízott bennem. Amikor szétváltunk, megváltozott a mosolya. Még csak távolról sem emlékeztetett arra a fennkölt, önimádó görbületre, amivel a meccseken ajándékozta meg a suli szurkolótáborát. Inkább csak örült. Őszintén boldog volt, amiért maga mellett tudhat.

– Lydia!

Ugyanaz a név, ugyanaz a kedves hangsúly, ugyanúgy ugrik meg a pulzusom, de a körülmények mások. Ezúttal anya szólít meg, Jackson pedig automatikusan hátrál pár lépést. Rám se néz, anyával kezd beszélni a semmiről. Megköszöni, hogy befogadtuk, elsüt egy poént a költözésről, és közben végig ott ül az arcán az az imádnivaló, hízelgő mosoly, ami még a legkeményebb szívet is meglágyítja. Felkapja a táskáját, majd a földszint felé veszi az irányt.

Szótlanul követem. Köszönök a nevelőszüleinek, de a gondolataim messze járnak. Valahol elsőben, az azt követő nyáron, az első közös karácsonyunkon, majd a csapat szilveszteri buliján, ahol úgy kiütöttem magam, hogy Jacksonnak a karjaiban kellett hazavinnie. A meccseken, ahol a nevével ellátott transzparenst emelem a magasba, kémián, ahol lesúgom neki az összes dolgozatot, csak hogy ne bukjon meg, és továbbra is egy osztályba járhassunk. A bálon, ahova már külön érkeztünk, a pályán, ahonnan ő vitt el a kórházba, Scotték házában, ahol átváltozott kanimává, és a tetőablakon át távozott, egy másik meccsen, ahol megölte magát Gerard parancsára, Hale-ék pincéjében, ahol egyetlen vallomással kirángattam a sírból.

Akkor ennyi. Elmaradt az utolsó csókunk. Mintha semmit sem jelentettek volna az elmúlt hónapok. Mintha nem számított volna a szerelmünk. A bejárati ajtónál megfordul. Rám néz. Ugyanazok a kékeszöld, igéző szemek, mint régen, de egy más ember rejlik mögöttük. Megtörtebb. Szomorúbb. Bátrabb. Erősebb. Rádöbbenek, hogy az imént tévedtem, mert számított. Igenis, minden számított.

Sírni támad kedvem, ahogy arra gondolok, hogy nemsokára egy másik kontinensen lesz. Szó szerint egy óceán választ majd el tőle. Nem segíthetek a segítségére, ha kiborul. Sem én, sem Derek, de még Isaac sem.

A felnőttek a Porsché mellett nevetgélnek. A mellettük elhaladó fiatalok futó pillantást vetnek rájuk, majd ránk, aztán folytatják az útjukat. Csendesen siratják a nyarat. A torkom kiszáradt, az ajkam remeg, az pedig csak ront a helyzetemen, hogy Jackson finoman a mellkasához húz. Régebben mindig azzal heccelt, hogy alig érek a válláig. Erre én a csípőjére kulcsoltam a lábam, úgy értem el, hogy lenézhessek rá. Innentől már egyikünket sem izgatott a magasságunk, az idióta szívatások többnyire hosszan elnyúló csókcsatával, vagy őrült szeretkezéssel végződtek.

– Visszajössz valaha? – szipogom. Látom, hogy a könnyeim sötétebb árnyalatot adnak a felsőjének. Ha akarnám, se bírnám letagadni, mennyit jelentett nekem. Nem, mintha ilyesmi szándékok vezérelnének. Többé már nem.

– Max, ha Londonban is ki akarnak nyírni.

Gyenge vicc, a helyzetét ismerve még morbid is. Mégis kicsikarok magamból egy nevetést, hogy ne aggódjon miattam. Tudom, hogy emlékezni fog rám. Nem úgy, mint egy sekélyes libára, akit megszerzett, majd eldobott. Nem úgy, mint egy őrültre, aki tönkretette az életét. Úgy, mint a biztos pontra, akire mindig számíthat.

Gyengéden megsimítja az arcom, mire egy őszinte mosolyt küldök felé. Nem kísérem ki a reptérre, sőt, azt sem várom meg, hogy elhagyják az utcát. Sarkon fordulok, aztán magabiztosan, a hajamat átvetve a vállamon visszamegyek a szobámba. Ott aztán azon nyomban vad rendezkedésbe kezdek. Az ágyneműt betuszkolom a mosógépbe, a régi karszalagokat – belépőket koncertekre, meccsekre, bulikba – a szekrényem mélyére süllyesztem. Még a kedvenc tűzpiros rúzsomat sem hagyom szem előtt. Nem leszek az a lány, aki az exe után sír, miközben bárkit megkaphat! Nekem aztán nem kell három hónapra lelépnem Párizsba, hogy kiheverjem a szakítást! Persze, ha így tennék, legalább egy kontinensen lennék Jacksonnal, mint ahogy Allison is…

Mintegy varázsütésre megszólal a telefonom, a legjobb barátnőmtől érkezett SMS. Azt kérdezi, jól vagyok-e. Unottan megrázom a fejem, majd biztosítom, hogy már bele is vágtam az újrakezdésbe. Hogy tartsam magam a szavamhoz, még egy üzenetet elküldök, ami egy Drew nevű srác fiókjában landol. A Devenfordba jár, nem éppen a legokosabb, de ha hihetek a pletykáknak, az ágyban nem kispályás. Egy éjszakára jó lesz. Szinte azonnal vissza is ír, a lehető legsablonosabb dumával. Szinte látom magam előtt, ahogy csorgatja a nyálát. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezem, nincs-e véletlenül egy szingli haverja, aki elszórakoztatná a szingli barátnőmet. Pár perc múlva azon kapom magam, hogy leszerveztem egy duplarandit. Nagyszerű, legalább Allison sem lógatja az orrát Scott miatt!

Mostantól egyetlen cél vezérel a magánéletemben. Semmi érzelem, semmi természetfeletti. Aki ilyen veszélyes magasságokban játszik, hamar a mélyben köthet ki.