Vérfarkas kerestetik

Kedves Idetévedő!

Gondolkoztál már azon, milyen lehet egy híresség szemszögéből írni? Ha még nem is vágtad hasonló fába a fejszédet, bizonyára számtalan ilyesfajta történetbe belebotlottál már. A sztorik legtöbbször boldog befejezést kapnak, a főhősre rátalál a szerelem, és egy Gucci cipőben parádézó, szivárványt hányó unikornis hátán elvágtat élete párjával a naplementében. Na, de mégis ki mondta, hogy a kedvenceinkért születésüktől kezdve megőrült a fél világ? És azt, hogy ők sosem esnek pofára? Nos, bármi legyen az igazság, egy rövidke (hahaha, el ne hidd) fanfiction erejéig megérte egy más szögből szemlélni a dolgokat - remélem, Ti is így gondoljátok majd, miután elolvassátok a bejegyzést:) 

Maja

Tartalom: Dylan Sprayberry casting előtt áll, ahova amúgy nem is akart elmenni, de a haverja szerint ez a legjobb gyógymód a szakításra. Meg arra, hogy összefussanak Tyler Posey-val, khm.

Szereplők: Dylan Sprayberry, Tyler Posey, és Carol, a fangirl

Dátum: 2017. augusztus

Egyéb megjegyzés: A fic teljes mértékben az én kis agyszüleményem, nem tudom, hogy valójában hogy zajlott ez az egész. Annál is inkább, hogy Dylannek nem a Teen wolf volt az első komolyabb forgatása, a többi filmjéről ITT olvashattok.

****

Már vagy huszadjára futom át a sorokat, az az átkozott szöveg egyszerűen nem akar a fejembe menni. Mire a végére érek, elfelejtem az elejét. Hálásnak kellene lennem, amiért a próba előtt átnézhetem, én azonban csak átkozom a módszert. Ki fogom dobni a taccsot. Vagy szimplán meghalok. Az talán még segítene is, legalább nem kellene végig néznem, ahogy a világ egyik legnépszerűbb castja szétröhögi a fejét a bénázásomon.

A homlokomról patakokban csorog a veríték, hogy leplezzem a zavaromat, a térdemen kezdek dobolni. Igyekszem nem törődni a többiekkel, akik láthatóan sokkal magabiztosabbak, mint én. Még ha paráznak is a meghallgatás miatt, nem mutatják ki. Összeráncolt homlokkal tanulmányozzák a szövegkönyvet, és olyan elhivatottan olvasnak, mintha egész életükben másra sem vágytak volna, csak hogy bekerüljenek a sorozatba.

A tekintetem a telefonom kijelzőjére téved; kezdek megéhezni, az képernyőn villogó számok is bizonyítják, hogy már elmúlt fél egy. Rohadt jó, reggel óta egy falat sem ment le a torkomon, hála Carolnak. Egy unott pillantást vetek a mellettem ücsörgő lányra. Ő meg, mintha fel se venné, egy bájos mosollyal ajándékoz meg. Azt hiszi, ennyivel elintézheti, hogy elrángatott ide. Még csak az kéne, hogy elkezdjen dumálni.

– Ezt a nézést nehogy kint felejtsd! – bök az ajtó felé. – Úgy festesz, mint egy igazi vérfarkas. A stáb odáig lesz érted.

Felvont szemöldökkel vizslatom az arcát. Valahol reménykedem benne, hogy elneveti magát, és közli, hogy csak viccelt. Úgy, az egésszel. Azzal, hogy elrángatott a hülye meghallgatásra. Oké, vágom, fontos neki ez az egész. Fontos, hogy lesmárolja az aktuális élete szerelmét, hogy fűnek-fának eldicsekedjen az esetleges sikeremmel, meg hogy elfelejtesse velem Jasmint. Pedig világosan megmondtam neki, hogy ne számítson rám. Pont nem azzal akartam tölteni a nyarat, hogy castingokra kísérgessem. Pláne, hogy én versenyzek a bejutásért, nem ő.

– Ha ezt túlélem – túrok a hajamba idegesen –, lelépek az ország másik végébe, és elintézem, hogy soha többé ne láss.

– Lelépni leléphetsz – von vállat vigyorogva –, de a Teen wolfot akkor is nézni fogom. És, mivel szerepelni fogsz benne...

Úgy döntök, figyelmen kívül hagyom a hablatyolását. Ez a baj Carollal, hogy túl pozitív. Álomvilágban él, mintha nem tizenhat, hanem hat éves lenne. Pech, hogy a hiperaktív lényhez olyan beszélőke társul, aminek lehetetlen ellenállni. Már úgy értve, hogy nagyon meggyőző. Csak mondja a magáét, amíg rá nem bólintasz az ötletére. Ennek köszönhető, hogy itt kötöttem ki. A folyosót vizslatva önkéntelenül felnyögök, mintha el se akarnám hinni, hogy itt vagyok. Ami azt illeti, huszonnégy órával ezelőtt még semmi meglepőt nem találtam volna abban, hogy az MTV székházában gubbasztok. Csakhogy abban a tervben sem Carol, sem a szövegkönyv, sem a lány kedvenc sorozata nem szerepelt. Mélyről jövő sóhaj szakad fel a tüdőmből, ahogy felrémlenek előttem a tegnap délután emlékei. Minden úgy indult, ahogy elterveztem. Az első együtt töltött évünk örömére lehívtam Jasmint a partra. Akkor még nem tűnt fel, milyen furán viselkedik. Más volt a csókja, hideg és tartózkodó, valamiért kerülte az érintésemet, csak akkor ölelt meg, amikor lesegítettem a szörfdeszkáról. Nem gondoltam semmi rosszra, korábban is megesett már, hogy rossz kedvében fogtam ki. Gondoltam, a másnapi X-Factor meghallgatás miatt. Mindenféle elfogultság nélkül állíthatom, hogy a barátnőmnek nem akad párja az államokban. Minden megvan benne, ami egy szupersztárhoz kell; kifejező arc, dögös test, vagány stílus, és olyan hang, amitől lehidal az ember. Persze, megértettem, hogy izgul. Nem lehet könnyű egy egész stúdiónyi ember elé kiállni egy saját számmal. Azt beszéltük meg, hogy együtt indulunk, míg ő a mikrofonnál tartja a frontot, én gitáron kísérem. A felállás az ő ötlete volt, egyúttal ő is fújta le az akciót. A randi végén – amikor magunk mögött hagytuk a strandot – közölte, hogy neki ez nem oké. Még mindig a fülemben csengenek a szavai. „Tudod, Dyl, ez egy hatalmas lehetőség. Ha bekerülök, végre beindul a karrierem. Azt csinálhatom, amit szeretek, amiben igazán otthon érzem magam. Viszont vannak hátulütői a dolognak… Ahj, annyira fáj, hogy pont most, de… ez egy olyan lehetőség, ami soha nem tér vissza. Rengeteg munkába fog fájni, ezért nem is találkozhatunk. Lehet, hogy hónapokig nem látnánk egymást. Nézd, sejtem, mire képes a média. Szétzilálnák a kapcsolatunkat, én pedig nem akarom, hogy folyton rólad irkáljanak. Szóval, remélem megérted, hogy ezt most nem tudom folytatni.”

Aztán jött a szokásos duma, később még folytathatjuk, nem az én hibám, maradhatunk barátok… Aha, hogyne, arra várhat! A fejemet a falnak támasztom, a szemhéjam lassan leborul. Nem értem ezt az egészet. Persze, mindig is tudtam, hogy Jasminnak számít a karrier. Kiskora óta másra sem vágyott, csak hogy a műsorban szerepeljen. Amikor pár hónappal ezelőtt felröppent a válogató híre, első dolga volt felhívni. Konkrétan sikoltott a boldogságtól. Minden kapu nyitva állt előtte. Betöltötte a tizenhatot, már a kor sem jelentett számára akadályt. Fogadni mernék, nem telik el másfél hónap, és az összes újság címlapjáról ő néz majd vissza rám.

Jasmin… az első barátnőm… az első csaj, aki lapátra tett.

 – Megint a celebribanc?

Gondolataim örvényéből Carol megvetéssel teli hangja ránt vissza a valóságba. A lány nagyjából úgy néz rám, mint aki mindjárt megöl. Mondjuk, nem csodálkoznék, ha mindenki szeme láttára esne nekem. A látóterem szélén érzékelem, hogy a többség kiszúrta a haveromat. Nem csak azért figyeltek fel rá, mert a folyosó végén szöszmötölő takarítót leszámítva az egyetlen nőnemű a teremben. Carol mindig is nagy feltűnésnek örvendett a srácok körében. Elég csak ránézni, az ember fia azonnal megzavarodik. Hosszú, szőke haj, széles mosoly, tökéletes test, és a legtöbbször a ruhái sem sokat bíznak a képzeletre. Bár, ezúttal nem öltözött ki annyira. Formás lábait egy sötét farmerbe bújtatta, piros pólóján pedig a „McCall” felirat díszeleg. Persze, még így is mindenki őt vizslatja, a szemben ülő srácnak szólni kéne, hogy folyik a nyál a szájából.

– Jasmin nem ribanc – veszem védelembe az exemet. – Dobott, de attól még…

– Hé, ácsi, ez nem olyan egyszerű! – kiált fel Carol. – Ez több volt, mint egy szakítás. Oké, persze, lenyomta a szokásos dumát, aztán elküldött a francba, de baszki, ez a kis ku… a csajod a hírnévért hagyott el – javítja ki magát felvont szemöldököm láttán. – Ha nincs az a műsor, még mindig jártok. De tudod, valahol hálás lehetsz neki…

Felnyögök. Carollal képtelenség komolyan beszélni. Folyton csak a maga igazát hajtogatja, és nem bírja befogni. Basszus, miért jöttem el vele? Gondolhattam volna, hogy erre megy ki a játék. A lányt ismerve azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy nincs semmilyen casting, csak ő szervezte le az egész balhét.

– Nem nézek ki belőle többet egy-két dalnál – igazítja meg a tincseit. – Tipikus tucatsztár. Te viszont annál menőbb leszel. Nézd, ezek a kis műpicsák jönnek-mennek, nyávognak egy sort a színpadon, kavarnak valami celebbel, aztán adios. Viszont aki bekerül a Teen wolfba, nos, az nem tűnik el egykönnyen. A Teen wolf, az más. A Teen wolf örök.

Ha a jobb napjaim egyikén talál meg, talán még meg is mosolygom a rajongását. Pech, hogy rohadtul nincs kedvem a szarságaihoz.

– Kösz, hogy elmondtam. Jasmin, a tucat, én, a világsztár – gúnyolódom. – Máris elviselhetőbbnek tűnik a szakítás. Azért remélem, vágod, hogy a normális barátok ilyenkor piálni viszik az embert, nem meghallgatásra.

Carol ajkát csilingelő kacaj hagyja el, miközben mézszínű fürtjei az arcába hullnak. Eszem ágában sincs szemkontaktusba keveredni a többi várakozóval, és szerencsére Carol sem ragadja meg az alkalmat, hogy húzza valamelyik szerencsétlent. Helyette inkább a szövegkönyvvel bajlódik. Még mielőtt belemászna a képembe, nagylelkűen a kezébe nyomom a papírokat, hadd nézegesse kedvére. Legalább neki legyen egy jó napja.

– Még mindig nem hiszem el, hogy elrángattál – motyogom magam elé meredve.

– Mert hülye vagy, azért – reagálja le. Asszem’, bír engem. Ja, mégsem. – Figyelj, tíz éve a legjobb barátom vagy, az a tyúk meg összetörte a szívedet. Most választhattam, vagy betöröm az édes kis pofiját, vagy elmegyek a stúdióba, és kifütyülöm a számát, vagy próbálom összekaparni a szerencsétlen fejed. Remélem, nem bánod, hogy így döntöttem.

– Rendes vagy, meg minden, de ez túlzás – fintorodom el. – Teen wolf-casting, most komolyan? Azt se tudom, hol tart a sztori, a második évadnál lemaradtam…

– Pontosan. Amúgy ez is a drágalátos Jasmin hibája. Amíg nem jöttetek össze, mindig együtt néztük. Aztán persze, egészen véletlenül mindig vasárnap este rángatott el, te meg annyira bekattantál, hogy konkrétan elfeledkeztél a sorozat létezéséről is. Ó, és az enyémről is, de mindegy.

Ha nem ülnék mellette, nem is hallanám az utolsó mondatát. Így azonban ad még egy okot, hogy lelépjek a francba. Most esik csak le, mennyire elhanyagoltam az utóbbi időben. Ahogy a sorokat figyelő arcra nézek, hirtelen elhatalmasodik rajtam a bűntudat összetéveszthetetlen érzése. Ám a hiányé még mindig felülkerekedik rajta.

– Egész jó karaktered van – jegyzi meg Carol, miközben átfordítja a lapot. – Kicsit flegma, de vicces. Illik hozzád. Ja, és szexi a neve.

– Nem is emlékszem a nevére – sütöm le a szemem. Az elmúlt percekben nem igazán sikerült koncentrálnom.

– Sejtettem. A celebribanc leszívta az agyadat.

Figyelmen kívül hagyom a beszólását. Miközben a lány a szövegkönyvet bújja, a többi jelentkezőt kezdem vizslatni. Hátha eltereli a figyelmem. Ahogy elnézem, hasonló korosztály, nagyjából tizenöt és húsz év közöttiek. A többség elveszik a lapok közt, mintha bármit megadnának azért, hogy a sorok beleégjenek a fejükbe. Egyesek lazábban kezelik a szitut, lenéző pillantásokat vetnek az izgulókra, önelégülten vigyorognak a képembe, kábé, mintha már most biztos lenne, hogy megnyerték a szerepet. Ahogy ott ülök, felvillan az agyamban valami. Egy apró, jelentéktelennek tűnő gondolat, hogy nem kéne feladni. Amikor kisebb voltam, játszottam pár filmben, bár leginkább csak mellékszerepeket sóztak rám. Amióta elkezdtem a gimit, nem nagyon akadt megkeresésem, bár nem is bántam. Azt hittem, minden rendben. A csalódás gondolata még csak fel sem merült bennem. Erre fel szépen megszivattak.

Röhögni támad kedvem, ahogy az utolsó találkozásra gondolok. Baszki, Carolnak igaza van… Jasmin dobott egy tetves műsorért. Az a szar többet jelent neki, mint én!

Még mielőtt beleásnám magam az önsajnálat vermébe, valami csípősre leszek figyelmes az arcomon. Automatikusan magam elé kapom a kezem, de nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy kivédjem Carol következő csapását. A szövegkönyv ezúttal a nyakamat éri. Azt hinné az ember, ennyi meg se kottyan, de az igazság az, hogy elég megrázó tud lenni. Pláne, ha Carol teszi mindezt, és közben úgy vicsorog, mintha alig várná, hogy átmenjen vérfarkasba.

– Ha elfogadsz egy baráti jótanácsot, édesem – villantja rám a fogsorát értetlen tekintetem láttán –, menj, és rohadj meg szépen, oké?

– Carol, basszus, ez fájt! – tapogatom meg a nyakam. – Mellesleg elárulnád, miért kaptam?

Szinte már várom, hogy előálljon a szokásos dumával a felesleges drámáról, meg a továbblépés fontosságáról. A haverom azonban ahelyett, hogy még egyszer nekem esne, egy színpadias mozdulattal átnyújtja a szövegkönyvet, majd a szívére szorítja vékony ujjait. Ha eddig akadtak is egy páran, akik nem figyeltek rá, most már kétségtelenül az összes szempár rá szegeződik.

– Nem tudom felfogni, hogy lehetnek ilyen hálátlanok egyesek. Rinyálsz, mint egy kislány, mert megszabadultál a celebribanctól, miközben akkora lehetőségek állnak előtted, hogy azt a rohadt… – Miközben artikulátlanul magyaráz, hosszú haja az arca körül táncol. A csuklóján lévő milliónyi karkötő éktelen zajjal kíséri a mozdulatait. – Oké, Dylan, ez a szerep zseniális. De ez mindegy, a Teen wolfról beszélünk, alig van pár elcseszett karakter, de ez… Te, hallod, ugye vágod, hogy most utállak? – mutat rám vádlón. Hm, említettem már, hogy a csaj nem százas? – Ezt. Te. Nem. Teheted. Velem. Érted? Ez bunkóság, Dyl! A kicseszés felsőfoka… hogy te… hogy neked előbb… Istenbizony, csak ezt az egy castinget éld túl, aztán kinyírlak!

Senki sem érti, miért kattant be, jobb híján engem illetnek kérdő pillantásokkal. Segítenék nekik, a dolog szépséghibája mindössze annyi, hogy én se értem, mi ütött Carolba. Tíz éve ismerem a lányt, tudom, mit várjak tőle. Még egy ideig játssza az agyát, aztán talán kinyögi, min húzta fel magát. Tiszta szívemből szurkolok neki, hogy mihamarabb eljusson a csúcsra.

– Itt van, nézd csak meg! – kapja fel a szövegkönyvet. Szinte már én aggódom érte, nehogy elájuljon az idegtől. – Ide van írva, szép, nagy, nyomtatott betűkkel, egy cuki kis zárójelben. Látod? Látod, Dyl?

– Ja, látom. Betűk. Fekete betűk.

– Ahj, nem az… Basszus, ha ezt tudom, otthon hagylak! – bokszol bele a vállamba. – Figyelj már, ember! Meg fog harapni… És úristen, ott lesz a fognyoma a karodon, és a szája hozzá fog érni a bőrödhöz… Ó, basszus, miért nem születtem fiúnak?!

Hogy lecsillapítsam, gyengéden megragadom a vállát, és leültetem magam mellé. Közben igyekszem nyugtató szavakat mormolni, attól hátha lecsillapodik kissé. Csak akkor veszem ki a kezéből a könyvet, amikor már nem áll fenn a veszély, hogy leüt. Az évek során már megszoktam, hogy Carollal nem érdemes szórakozni, ha szóba kerül a kedvenc sorozata. Arra ugrik. Elég egy rossz szót szólni a történetre, vagy valamelyik színészre, a lány már készíti is a halálos ítéletedet. Mindezt annyival indokolja, hogy fangirl, és akinek nem tetszik, bekaphatja.

Gyorsan átfutom a forgatókönyvet, hogy rájöjjek, min húzta fel ennyire. Nem is kell sokáig keresgélnem, máris rátalálok a szívfájdalom kiváltójára.

– Komolyan az a bajod, hogy Posey meg fog harapni?

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy újra bepörögjön.

– Bakker, te még ezt sem tudod értékelni? – üvölti rám indulatosan. – Hahó, ébresztő, szerinted ez hány emberrel fordul elő? Mármint, a jelenlévőket leszámítva – legyint. – Istenem, Dylan, úgy cserélnék veled… Oké, tudom, nem vágod, de legalább próbáld meg beleélni magad a helyzetembe! – sóhajt fel drámaian. – Vagy te, a srác, akit úgy kellett elrángatni a castingra. Én meg itt loholok a nyomodba, támogatlak, mint állat, és közben szétizgulom magad érted, és reménykedek, hogy egyáltalán megpillantsam Őt, te meg ennyivel elintézed. De nem az, haver, meg fog harapni! Tyler Posey fogsora hozzáér majd a bőrödhöz, és akkor te, vagyis a karaktered lesz a bétája, de nem ez a lényeg, hanem hogy nem elég, hogy egy helyiségben lesztek, meg együtt fogtok dolgozni, hanem még meg is harap. Basszus, velem miért nem történnek soha ilyenek?!

– Kit kéne megharapnom?

Carol hatalmas lendülettel pördül meg a tengelye körül, kis híján lefejeli az előtte álló srác mellkasát. Nem látom az arcát, de fogadni mernék, hogy már rég lefagyott, úgy kapkodja a levegőt, mint akit üldöznek. Ami azt illeti, a többiek is elszakadnak a szövegtől, a teremben lévő összes szempár a haveromra, és az őt vizslató színészre tapad.

Látom, hogy a lánynak segítségre van szüksége. Bizonytalanul lendíti hátra a kezét, mire automatikusan összekulcsolom az ujjainkat. A tenyere tocsog a verítéktől, ha nem húznám fel magam mellé, talán még el is ájulna.

– Úristen…

Még a cserfessége is cserben hagyja. Egy értelmes mondatot sem bír kinyögni, csak bámulja a srácot, de olyan lelkesen, mintha a tag most jelentette volna be, hogy kinyírhatja Jasmint. Pedig semmit sem tett, leszámítva, hogy beleszólt a sipákolásába. Ja, meg hogy ő játssza Scott McCallt.

–Igazából Tylernek hívnak – mosolyodik el kedvesen. – De ha akarod, neked leszek Úristen.

Több, mint egy éve néztem utoljára a Teen wolfot, azóta kicsit megkoptak az emlékeim. Igaz, a történet főbb szálai rémlenek, a fontosabb szereplőkről sem feledkeztem meg, mégis végig kell néznem párszor Tyleren, hogy rádöbbenjek, tényleg ő az. Mintha megváltozott volna az elmúlt hónapokban. Így, forgatáson kívül alig hasonlít a főhősre. Sötétbarna haja valamivel rövidebb lett, az állán többnapos borosta húzódik, de ami leginkább meglep, a jobb karját beborító tetováláserdő. Tudni kell, hogy sokkal több kép van a telefonomban a csávóról, mint szeretném, hála Carolnak, aki mindig engem talált meg a kirohanásaival. Azokon a fotókon viszont máshogy nézett ki… persze, hasonlóan, de mégis… mintha akkor ezerszer félénkebb és visszahúzódóbb lett volna.

Most azonban nyoma sincs az arcán a zavartságnak. Természetesen viselkedik, mintha nem követné valamennyi jelenlévő árgus tekintettel minden mozdulatát. A mosoly egy másodpercre sem tűnik el a szájáról, én meg azonnal arra gondolok, hogy ki fog röhögni, amikor meglátja a bénázásom.

– Oké, nyugi, Carol, lélegezz! – mondja a lány fennhangon. – Lélegezz mélyeket, és kezdd szépen elölről. – Azzal felemeli a fejét, és magabiztosan mézszőke fürtjei közé túr. – Helló, Tyler, Carol vagyok. Nézd csak a pólóm! Menő, nem?

Amíg a barna szempár végig szalad a felsőn, Carol még az eddiginél is erősebben markolássza a kezemet. Talán bele se gondol, hogy hozzá hasonlóan izgulok. Őt a kedvencével való találkozás hozza lázba, az én idegeimet viszont a tudat cincálja szét, hogy perceken belül sorra kerülhetek. Posey vélhetően az ebédről tért vissza, vagyis nemsokára folytatódik a válogatás. Amihez mellesleg egyre kevésbé van kedvem.

– Szeretnéd, hogy aláírjam? – kérdezi Tyler.

Carol szeme kikerekedik egy pillanatra, az írisze valósággal beragyogja a termet. A szavak még mindig nem állnak a pártjára, mindössze egy gyors bólintásra futja tőle. Scott Mc’Call megtestesítője annál profibban kezeli a helyzetet. A zsebéből előkap egy nagyméretű, alkoholos filcet, majd egy gyakorlott mozdulattal a puha anyagra firkantja a nevét.

– Dedikáltad a pólómat. A lacrosse-os pólómat – suttogja Carol átszellemülten. Vagy fél percig állunk ott, hárman, Tyler megértően bólogatva, a lány félig sokkos állapotban, én meg, mint egy rakás szerencsétlenség, aki maga sem érti, mi a francot keres itt. Végül Carol összeszedi magát, és a jól ismert, ezer wattos vigyorát bevetve a kedvencéhez fordul. – Mindig is meg akartam kérdezni, hogy mi a helyzet ezzel a tetkóval. Kinek kellett, Tylernek, vagy Scottnak?

Azzal az izmos kart körbe ölelő fekete csíkokra bök. Tanácstalanul megrázom a fejem, egyre inkább kezdem elveszteni a fonalat. Most Carol nem vágja, hogy Tyler és Scott egy és ugyanaz a személy, vagy mi van? Amúgy is, a srác tele van varratva, miért érdekli annyira az a minta? Úgy érzem, felesleges harmadik vagyok a társaságban. Szó se róla, ha kell, bármikor bénázok egy sort valami szerepben, hogy a haverom válthasson pár szót az idoljával, egyedül az időzítés volt kicseszett rossz. Már éppen levágnám magam a helyemre, amikor Tyler váratlanul hozzám szól.

– Nyugi, nem olyan bonyolult sztori – emeli meg a szemöldökét. – Tudod, ez az a tetkó, amit a harmadik évad elején csináltatott Scott.

– Igen, de lekopott, mert elkezdett gyógyulni – nevet fel Carol. – Végül Derek beleégette a bőrébe.

A sorozatsztár barátságos mosollyal díjazza a lány tudását. Aztán visszafordul hozzám, és egyben megválaszolja a rajongói kérdést.

– Nagyjából akkor kezdtem varratni magamra, amikor elkezdtük az évad forgatását – néz végig a karján. Az arca egy pillanatra megrándul, mintha valami távoli kép villanna fel előtte. – Egy ideig mindenki pattogott miatta, hogy mennyi idő, amíg újra emberien festek, meg sokat kell sminkelni, ilyenek. Aztán Jeffnek beugrott, hogy bevihetnénk a dolgot a sorozatba. Szóval, ha úgy vesszük, ez itt megrendelésre készült.

Most már az én számon is végigfut egy halovány görbület. Meglep, hogy Tyler ennyire közvetlen. Még akkor sem foglalkoztam vele igazán, amikor követtem a Teen wolfot, akkor is maximum Carol által jutott el hozzám pár infó a srácról. Az ember azt hinné, ennyi médiában töltött év után Posey tök elszállt magától, ahhoz képest elsőre egész szimpi a csávó. Nem teszi az agyát, és még azon se akadt ki, hogy Carol letámadta.

– Majd én is akarok egy ilyen tetoválást. Meg olyat is, ami Dereknek van – csiviteli a lány. Aprócska fejét kissé oldalra dönti, úgy csavargatja a hajszálait. Az ajkán levakarhatatlan vigyor játszik. – Amúgy csomó Teen wolfos cuccom van otthon. Ezen a pólón kívül még kettő, meg párnahuzat, toll, füzet… Ó, és egy karkötő!

Hogy Tyler is megcsodálhassa a szerzeményét, előre nyújtja a kezét. Nem tudom, melyikünk szurkol a jobban, hogy a srác ne érjen hozzá az ujjaihoz. Kicsit gáz lenne, ha utána a nadrágjába törölgetné a kezét.

– Nemeton – mondja. – Nagyon szép.

– Harmadik évad – magyarázza Carol. – Egy legendás faóriás, fontos szerepe van. Nyilván, hiszen vonzza a természetfelettit.

Be kell harapnom az ajkamat, hogy ne röhögjek fel. Egyszerre sajnálom Carolt, és csodálom Tylert a kialakult helyzet miatt. A pasi nem hülye, ha eddig nem is esett volna le neki, hogy mennyire begerjedt rá a szőkeség, az utolsó mondatából rá kellett jönnie az igazságra. Mégsem hajt rá, de nem is koptatja le valami béna indokkal. Minden jel arra utal, hogy az évek során megtanulta kezelni a körülötte lévő felhajtást.

Mélyről jövő sóhaj szakad fel a tüdőmből. Azon morfondírozom, milyen lesz Jasmint viszontlátni a tévében. Meghallani a dalait a rádióban. A róla szóló cikkekbe botlani a neten. Egyáltalán, mit tesz majd vele ez az egész? Olyan lesz, mint Tyler, vagy pont az ellentétje? Fogalmam sincs… Én már nem tudom, mit gondoljak.

– Hé, minden oké?

Carol bökdösésére megrázom a fejem. Nem lenne szabad az exemen pörögnöm. Valahol sejtem, hogy a lánynak igaza van. Más hálás lenne, hogy itt lehet, és esélye nyílik arra, hogy bekerüljön a szériába. Pláne, ha hozzávesszük, hogy még a főszereplővel is összefutottam, és még meg is szólított…

– Öhm, fogjuk rá – erőltetek magamra egy kínos vigyort. – Nem nagyon vagyok képben a harmadik évaddal.

– Nem gáz, majd megnézed – ránt egyet a vállán. – A casting miatt van, ugye?

Nem tervezem beavatni a részletekbe. Jobb híján idegesen biccentek egyet. Tök mindegy, mit gondol, valószínűleg úgyis elküldenek. Maximum a tévéképernyőn fogom csak látni.

Carol kinyírna, ha tudná, hogy konkrétan imádkozom, hogy lépjen le a srác. Semmi kedvem a tanácsaihoz. Mondjuk, a meghallgatáshoz sem, de mindegy. Pechemre azonban Tylert nem könnyű lerázni. Bátorító mosolyt villant rám, majd a vállamra helyezi a kezét, és beszélni kezd. Meg se próbálom kizárni a szavait, hagyom, hogy felbolygassák az elmémet.

– Nehogy azt hidd, hogy mi máshogy kezdtük. A legtöbben itt kaptuk az első komolyabb szerepünket. Hallod, vagy nyolc film főszerepére jelentkeztem, és egyiket sem kaptam meg. Aztán jött a Teen wolf. Láttam a hirdetést, jelentkeztem, de csak poénból, aztán – tárja szét a karját nevetve. – Itt vagyok. Nem nagy ügy, tényleg. Klisé, de ha valami nem jön össze, nem szabad feladni. Engedd el, és nézz más lehetőség után! Lehet, hogy később még hálás is leszel érte.

– Honnan rúgtak ki? – kérdezem.

– Leginkább kisebb mozik – válaszol. A szája szélén továbbra is ott bujkál az az elnéző, barátságos görbület. – Máshova nem is nagyon mertem jelentkezni. Az első híresebb film, aminek elmentem a castingjára, az Alkonyat volt.

– Ő lett volna Jacob! – kotyog közbe Carol. – Mondjuk, én sajnálom, hogy nem kapta meg. Gondolj bele, öt többórás film, aminek a nagy részét félmeztelenül tölti. Szerinted?

– A Teen wolf más. Ott legalább egy halálos sérülés kell a vetkőzéshez – sóhajt fel a fiú a lemondót játszva, hangos kacagásra ösztönözve ezzel a rajongóját. – Egyébként én nem bánom, hogy nem engem választottak. Tudjátok, valamelyik rész forgatása pont egybeesett a castingommal. Tehát ha én lennék Jacob Black, nem lehetnék Scott.

– Scott menőbb! – Carol egy tizedmásodpercig sem habozik, rögtön felszínre hozza a véleményét. – Jake az indiánokkal elbújhat az Igaz Alfa mellett.

Egyszerre nevetnek fel, a haverom még egy pacsit is bezsebel a megjegyzésért. Elég egy pillantást váltanunk, máris tudom, mi jár a fejében. Éppen azon gondolkozik, mennyire néznének rá furán, ha soha többet nem mosna kezet. Ha engem kérdez, a „Nézd ezt a bőrt! Tyler Posey hozzáért!” nem a világ legjobb érve.

– Na, srácok, örültem nektek – búcsúzkodik Tyler. – Még a többiekkel is dumálok egy kicsit, aztán lassan csapatjuk tovább a válogatást.

– Van már bétád? – kíváncsiskodom.

A szemem sarkából látom, hogy Carol elismerően biccent. Bizonyára leírhatatlan büszkeséget érez, amiért legalább ezt az egy dolgot összeraktam magamban.

– Volt pár esélyes, de majd még meglátjuk. Aztán ki tudja, lehet, hogy akit most kicsapnak, egy év múlva elnyeri a legmenőbb szerepet. Vagy kap egy Oscart egy másik filmért. Tudod, attól, hogy az első nem jön össze…

– Van másik esély – bólintok.

Tyler megismétli a mozdulatot. Carol persze azonnal felpörög, kijelenti, hogy nem engedi vissza a válogatásra, amíg nem lövünk hárman egy közös képet. Elvégre, mennyi az esély arra, hogy újra összefusson Beacon Hills Igaz Alfájával? Az említett személy – figyelmen kívül hagyva a flörtölésre tett utalásokat – nem utasítja el az ajánlatot. Mosolyogva átöleli a vállunkat, még akkor sem tűnik unottnak, amikor Carol remegő keze megakadályozza a távozásban. A lány még mindig leírhatatlanul izgatott, egyszerűen képtelen lőni egy fotót. Automatikusan nyúlok a telefonjáért, az ujjaim a Nemetonos karkötőjét érintik, mikor kiveszem a kezéből az eszközt. Pár másodperc múlva kattan a fényképezőgép, az emlék pedig el lesz mentve a mappába. Tyler még egyszer sok sikert kíván, aztán a többiekhez is intéz pár biztató szót. A rögtönzött találkozó még akkor is a fejünkben él, amikor becsukódik mögötte az ajtó. Valamennyien leesett állal bámulunk utána, még ha nem is úgy, mint ahogy azt Carol teszi. Másra sem tudok gondolni, csak hogy néhány nap, vagy hét múlva az egyikünk Tyler kollégája lesz. Vagy nem. Lehet, hogy egyikünk sem felel meg a szerepre. Lehet, hogy már kiválasztottak valakit. Vagy újra meghirdetik a castinget. Esetleg törlik a karaktert a sorozatból, mert nem találnak alkalmas embert a megformálására.

Belevetem magam az olvasásba. A történet azon része, amit felfedtek előttünk, értelmet nyer számomra. Látom magam előtt a jeleneteket, értelmezem a szereplők reakcióit, próbálom beleélni magam az illető helyzetébe. Most már sokkal tisztább a kép, mint fél órával ezelőtt. Három jelenetet kell majd bemutatnom. Láthatóan a szervezők tudatosan válogattak. Míg a karakter az egyikben őrülten küzd a teliholddal, a másikban egy haverjával viccelődik, az utolsóban pedig vitatkozva védi az igazát. Remek vizsga, melyen mindenre fény derül.

A körülöttem ülők egyre csak fogyatkoznak. Vegyes érzelmekkel az arcukon lépnek a zárt ajtók mögé, a távozásukban alig akad valami közös. Egyesek máris hívják az ismerőseiket, és vigyorogva újságolják, hogy valószínűleg megkapták a szerepet. Mások a kezüket tördelve lépnek a folyosóra. Egy srác kis híján elsírja magát, amikor beteszi az ajtót.

A zsebemben rezegni kezd a telefonom. Automatikusan nyúlok érte, hogy kikapcsoljam, ám mielőtt bármit is csinálhatnék, egy túlontúl ismerősre képre leszek figyelmes a kijelzőn. Meg két megjelölésre. Kommentek és lájkok tömkelegére. A homlokom ezernyi ráncba torzul, mikor megnyitom az alkalmazást. A mobilom képernyőjén ezúttal Carol legfrissebb posztja villog; a kép, amit Tylerrel lőttünk.

– Előre örülsz a sikernek – bököm meg a vállát.

– Optimista vagyok, tudod jól.

– Azért a „Beacon Hills legszexibb alfájával, és egyes számú bétájával” felirat kicsit túlzás…

– Talán egy picit – mosolyodik el kedvesen. – Nem kellene ilyen megmondónak lennem. Sokak szerint Derek helyesebb, ők tuti nem örülnek annyira a kiírásnak.

Kifejezéstelen arccal meredek a lányra. Tarthatnék neki egy rögtönzött kiselőadást arról, hogy mekkora égés lenne, ha kirúgnának, de nem teszem. Mert tudom, hogy miattam csinálja. Hogy feldobjon. Hiszen erre ment ki az egész, az, hogy belefutottunk Tylerbe, csak hab volt a tortán. Alapvetően azért rángatott el a meghallgatásra, hogy jobb kedvre derítsen. Akkor meg kit érdekel, mit ír ki a netre?

– Öt perce töltöttem fel, de már szereztem ezer lájkot – csóválja meg a fejét somolyogva. – Pedig még csak le se kaptam Tylert. Akkor lennék csak igazi celeb!

Egyszerre nevetünk fel, a hangunk visszaverődik az üres folyosón. Rajtunk kívül már senki sem vár a meghallgatásra, az előttem lévő srác három perccel ezelőtt ment be. Érzem, hogy a homlokomat kiveri az izzadtság, a térdemen remegés lesz úrrá az előttem magasodó ajtók láttán. Le kellene nyugodnom, de bárhányszor arra gondolok, hogy nincs értelme idegeskedni, csak még jobban felhúzom magam. A szívem a torkomban dobog, pedig ez csak egy meghallgatás. Egy sima casting, normális emberekkel, akik olyanok, mint Tyler. Igaz, híresek, de nincsenek elszállva. És remélhetőleg nem fognak kiröhögni.

– Szerinted ő is ilyen lesz?

Nem kell nevet mondanom, Carol így is tudja, kiről beszélek.

– Lövésem sincs, Dyl – sóhajt fel fáradtan. – Nem ismerem. Annyit tudok róla, amit elmondtál.

Motyogok valamit az orrom alatt. A fekete lábbeli a tornacipőm orrának feszül.

– Tudod, amikor Tylert hallgattam – szólal meg pár perc elteltével. –, arra gondoltam, milyen jól tették, hogy rá osztották Scott szerepét. Ne nézz így, ez most kivételesen nem fangirlös kirohanás. Dylan, ahogy az a srác biztatott, olyan volt, mint egy igazi alfa. Mint aki jó tanácsokkal látja el a bétáját.

– Tyler jó arc – egyetértek. Innom kellene, a szám totál kiszáradt az elmúlt percekben.

– Amit a próbálkozásairól mesélt, amik nem váltak be… nos, szerintem nem csak a szakmában állnák meg a helyüket.

Oldalra döntöm a fejemet, a tekintetem rátalál a mélykék szempárra. Carol ajkán magabiztos mosoly játszik, az arcáról azonban üvölt, mennyire aggódik értem. Nem a válogatás miatt. Fél, hogy összetörök. Hogy eloszlassam a kételyeit, gyengéden megszorítom a kezét, ami – legnagyobb meglepetésemre – újfent nedves a verítéktől.

– Tyler jó arc. – Egy ismétlésnél többre nem futja.

Carol az ajkába harap, majd váratlanul kiszabadítja a kezét ujjaim fogságából. A csuklójánál babrál, nem értem, mire megy ki a játék. Csak akkor áll össze a kép, amikor egy karkötő hideg tapintására leszek figyelmes a bőrömön. A barna szálak sűrűjében egy ezerágú, ezüstös fa rejtőzik.

– A Nemeton – simít végig a kabaláján. –Vonzza a természetfelettit.

Az ajtó szárnyai kitárulnak, a szobából egy sápadt fiú botorkál ki. Láthatóan nincs jó passzban, kábé úgy bámul maga elé, mint aki esélyét sem látja a győzelemnek. Alig tűnik el a folyosó végén, máris engem szólítanak. A pillantásom a karkötő és a tulajdonosa közt ugrál. Kicsit megzavarodtam. Nagy szavak, ide, vagy oda, úgy érzem, valami megváltozott bennem az elmúlt félórában. Kissé esetlenül tápászkodom fel a székemről, Carol pedig követi a példámat. Nem maradt sok időnk, a stábtagok bizonyára kiverik a balhét, ha késem.

– Kösz, Carol – simítom meg a vállát. – És bocs a…

Nem engedi, hogy befejezzem a mondatot. A lány talán rájött, hogy túl sok mindenért szeretnék elnézést kérni, ezért is választotta a könnyebbik utat. Olyan erősen szorít magához, hogy szinte már félek, hogy megfojt. Bár, én sem fukarkodom az ölelést illetően. Ezt még Tylerék is kivárhatják, Carol simán megérdemel ennyit.

– Baszki, Dylan, egy év, és nem ölelhetlek meg nyilvánosan – mormogja a nyakamba. – Mindenki azt hinné, hogy kavarunk.

Halk kacajt hallatok, aztán végre elengedem a derekát. Carol még mindig vigyorog, de a szemében nem csillog az a mámoros, élveteg láng, amivel Tylert vizslatta. Ez valami más. Mintha büszke lenne rám. A bizakodása rám is átragad. Sarkon fordulok, és az ajtó felé irányítom magam. Nem tudom, mi vár ott rám, egyedül abban lehetek biztos, hogy mindent megteszek a szerepért. Ha nem jön össze, majd lesz másik. Talán jobb. Egy olyan lehetőség, ami korábban még csak fel se vetült bennem.

Nem számoltam fel mindent. Carolban is bízom, meg abban, hogy még egyszer, utoljára utánam kiált.

– Aztán Liam Dunbarként gyere ám vissza, Sprayberry!