Héraklész (+ egy éves a blog)

Sziasztok! 

El se hiszem, hogy ezt írom, de pont ma van egy éve, hogy útjára indítottam a MATT-ot és hétről hétre boldogítalak Benneteket az agymenéseimmel. Hihetetlen, milyen gyorsan elrepült az idő, még úgy is, hogy a felénél becsúszott egy elég jelentős szünet. Ez alatt az idő alatt huszonhárman szavaztatok bizalmat az oldalnak, 36 bejegyzés került közzétételre, illetve 72 komment érkezett, amit innen is szeretnék megköszönni mindenkinek! Királyok vagytok, srácok, imádás van<3 

Talán emlékeztek, hogy egy éve a Statisztika című novellámmal nyitottam.  Az évforduló alkalmából úgyszintén egy Teen Wolf-os novellát hoztam, megint csak az imádott Theo Rakennel a főszerepben. 

Jó olvasást, és még egyszer KÖSZÖNÖM ezt az évet<3 

Maja 

Tartalom: Theo a Pokolban szenved halott húga kegyetlenségeitől, amikor váratlan dologra lesz figyelmes. 

Szereplők: Theo Raeken

Időpont: 2018. május

Egyéb megjegyzés: -

***** 

Én vagyok a természetfelettiek Prométheusza. Reményt adtam azoknak a szerencsétleneknek, visszahoztam őket az életbe, és egy hajszálon múlt, hogy nem ragadtam el a Fenevad erejét. McCall azt hiszi, legyőzhet? Ugyan. Ha nem fut be a kattos kis barátnője a fénykardjával, esélye sincs.

Talán nem játszottam mindig tisztességesen. Lemészároltam a falkámat, mint a legnagyobbak. Mint Deucalion. Ő is követett el hibákat, mint mindenki. Az enyém például az volt, hogy megbíztam a vén csavargóban. Benyeltem, hogy azok a karmok mit sem érnek. Csak a büntetést tartom túlzásnak. Még ennyi idő után sem sikerült megszoknom, hogy a pszichopata húgom, akinek nem mellesleg kilenc éve halottnak kellene lennie, naponta négyszer felkeres, hogy kitépje a szívemet. Néha még meg is csócsálja. Elvégre az övé, azt csinál vele, amit akar. Meg a nagy szart!

A harangszóhoz igazítja a rituálét. Hétkor jön először, aztán délben, négykor, majd valamivel hat után. Mintha a félelmemmel táplálkozna. Legalább még nem nyelte le egészben a szívemet, mint a mítoszban a titán máját. Azt hinné az ember, hozzá lehet szokni a fájdalomhoz, pláne, ha időponthoz kötött, de a valóság sokkal kiábrándítóbb. Egyre nehezebben viselem. Amikor először rám támadt, még védekeztem ellene. Haraptam, karmoltam, téptem, ahol csak értem, de semmi. Bakker, mit vártam? Egyszer már megöltem, ezért rántott magával a Pokolba. Nem tehettem meg még egyszer. A halottakon már nem segít semmi.

Idejét sem tudom, mikor szorultam ebbe az átkozott lyukba. A végtagjaim elgémberedtek, az agyaraimat képtelen vagyok visszahúzni. Az orrom megtelt porral, elnyomva ezzel a föld mélyét uraló bűzt. A gyógyulásom sem olyan gyors már, mint régen. Az sem sokat segít, hogy a hátam a lyuk falának szorult, felperzselve ezzel a pólómat és az alatta lévő bőrt. A szemem… mint az arany. Ragyog, de hullaként nem sokra megyek vele. Annyit változtat a helyzeten, hogy még élénkebben látom, ahogy az a beteg görcs felém kúszik. Rohadt hasznos, mondhatom.

Ha én vagyok Prométheusz, akkor Kira volt Zeusz. A húgom, Tara a sas, aki a szerveimért jött. De ki Héraklész? Ki szabadít meg a fogságból?

Senki. Nem fognak eljönni. Nem áll érdekükben. Azt hittem, Scotték belebuknak valamibe, és rögtön értem rohannak. Még az is felmerült bennem, hogy valamelyik ostoba áldozatom ugrik be egy köszönésre. A sipákolós, életképtelen Tracy, az agresszív, de erős Josh, vagy esetleg Sebastian Valet személyesen teszi tiszteletét nálam. Addig bírnám. Így is túl sokáig szenvedtem miattuk. Az azért érdekelne, mi történt az erejükkel, miután a kedves Tara magával rántott a mélybe. Tekintve, hogy a sajátomat is alig tudom használni, nem igazán nyílt alkalmam a tesztelésre.

A karmaimra nézek. Nem tapadt rájuk más, csak sár, por és temérdek vér. Az én vérem. Ha nagyon akarnám, véget vethetnék a szenvedéseimnek. Kitéphetném a torkomat. Mekkorát nézne az a ribanc, ha meglátná, hogy vége a játszadozásinak! Nincs több tesó, nincs több dobogó szív. Gunyoros mosollyal szemlélem megnyúlt körmeimet, miközben megcsóválom a fejem. Kizárt. Nincs az a pénz, az a hatalom, amiért feladnám. Elég csapás a világnak, hogy eltűntem a Föld színéről. Ha még itt, a Pokolban is lejárna az időm, az utolsó reménysugár is kialudna.

Túlélésre születtem. Ezért változtattak kimérává a Rémdoktorok. Az elmúlt kilenc évet azzal töltöttem, hogy kijátsszam a szabályokat. Hogy elnyerjem a jutalmam. Sikerült? Nem… még nem. De a játéknak koránt sincs vége.

Éles csattanás hasít a levegőbe. Megszólalt a harang. Lassan újra eljön értem az a szörnyeteg. Szinte már látom a közeledő alakját. A mocsarak orrfacsaró bűzét és hínárjait hozza magával, közben meg vigyorog, mintha még mindig nem unná a kicsinyes bosszúhadjáratát. Összeszorított ajkakkal tornázom fel magam. A mellkasomból ömlik a vér, és tudom, hogy nemsokára ez csak rosszabb lesz. A mennydörgés hangja csak nem akar csillapulni. Korábban sosem történt ilyen. Megszólalt a harang, de utána semmi.

Nem láttam a fényt, ahogy alig észrevehetően a mélybe áramlik. Nem hallottam a szívdobogást. Ketten, esetleg hárman lehetnek. Kiráz a hideg, ahogy a régi falkámra gondolok. Ha a Pokolra jutottak, velem egy szinten vannak, nem felettem. Ez valami más…

A túlélés nem arról szól, hogy mindig megmenekülsz. Kell egy kis ész, hogy sikerüljön. Taktikázás. Szerencse. Helyzetfelismerés. Gyorsaság. Remény. Héraklész.

A húgom egyre közeledik. Az erőm fogytán, a falnak nyomom a tenyerem, úgy vánszorgok a fényforrás irányába. A látóterem szélén érzékelem, ahogy a sistergő felület felperzseli a bőröm. De nem érdekel. Csak törtetek előre, rendületlenül. Túléltem a Rémdoktorokat. Túléltem a Fenevadat. Ha úgy vesszük, a Kitsune elöl is megmenekültem. Egy félőrült hulla nem állhat az utamba!

Kinyújtom a karom. A karmaim a talajba vájnak. Éget, mint a tűz, olvadt beton lehet. Megtörtént. Feltörték a kaput. A húgom csendesen kántálja a nevemet, én meg üvöltök. A látásomat elhomályosítja a felszálló porfelleg, a mellkasomból láva módjára ömlik a vér, ám a karizmaim nem hagynak cserben. Lassan, komótosan vergődöm a felszínre. A tüdőm megtelik levegővel, és hallom, amint az átjáró bezárul mögöttem.

Csak akkor tisztul ki a fejem, amikor egy alakot fedezek fel magam előtt. Alacsony, de ereje teljében van. Remeg, de a félelem helyett a düh rázza a tagjait. A homlokába hulló, barna tincsek mögül egy világoskék szempár mered rám, melyből a megvetés sugárzik. Az orromban ragadt por kevésnek bizonyul ahhoz, hogy elnyomja a szagát. Bajban van. Úgy tűnik, mégis beváltak a jóslataim: a híres-neves falka pár hónapot sem bírt ki nélkülem.

Liam Dunbar visszahozott az életbe.