2017. augusztus 1., kedd

Imádlak, te gyökér

Sziasztok!
Amikor reggel felnéztem a blogra, nagy meglepetésben volt részem. Az elmúlt pár napban viszonylag jól beindult az oldal, ezalatt pedig számtalan cserét, négy feliratkozót, és majdnem 500 oldalmegtekintést értek. Nagyon-nagyon örültem neki, és egyúttal szeretném mindezt megköszönni Nektek, szuperek vagytok ;) 
A következő novella miatt pedig különösen izgulok, mert ez az első írásom, amit publikálok, és nem fanficion, sőt még előolvasáson se ment át. Szóval, kíváncsian várom a véleményeket, remélem, tetszeni fog!

Műfaj: humor
Szereplők: egy elkeseredett lány, és valaki, akire szüksége van
Időpont: 2017. július
Egyéb tudnivaló: -

Maja

****



Karikás szemek, fáradt pillantás. Elnyűtt, szürke póló, amit a bátyámtól nyúltam le. Sebtében összefogott haj, meg egy bögre gőzölgő kávé az íróasztalon. És a laptopom. Az üres Word-doksi. Fehér, mint a hó, és ijesztően kihalt. Mintha a betűk még a világért sem akarnák megtölteni.
Ideges leszek, fortyogva nyomok rá a piros X-re, majd a Facebookra vezérlem magam. Nem azért teszem, hogy eltereljem a figyelmem, vagy szórakozásra leljek, nem, ezúttal égbekiáltóan fontos elintézni valóm akad. Rákattintok a névre, dühömben még köszönni is elfelejtek, csak gépelem be a sorokat, mint valami eszelős. Azaz, csak gépelném, ha lenne ötletem, hogyan álljak neki. Kedvesnek kellene lennem, hívogatónak, és felettébb nyugodtnak, máskülönben végleg elűzöm magamtól. Egy „Rég beszéltünk. Hiányzol…” nyitással talán levenném a lábáról.
Felhorkantok, a szemgolyóm szabályos kört ír le a tengelyében. Aha, persze, ennyire naiv még én sem lehetek! Pontosan ismerem azt a szemétládát, tudom, hogy ennyitől nem lágyul meg a szíve. Bár, egy „Anyád hogy van?”-típusú köszöntéssel sem mennék sokra. Pedig hogy megmondanám neki a magamét! Az a baj, hogy azt hiszi, bármit megtehet velem. Az orromnál fogva vezethet, nincsenek kötelességei, egyedül ő dönt arról, hogy mikor ér rá, én meg örüljek, hogy egyáltalán rám szán pár órát az idejéből. Azt utálom a legjobban, amikor váratlanul toppan be. Mindenféle előrejelzés nélkül megjelenik az ajtóban, aztán elvárja, hogy a nyakába vessem magam, és egész este vele foglalkozzak. Bevallom, én rontottam el. Hiszen mindig azt tettem, amit várt tőlem. Gyomorforgató, mennyire kihasznált. De ennek most vége! Csak lássam újra, abban a találkában nem lesz sok köszönet!
A neve mellett felvillan a zöld ikon, amitől a szívem azonnal a torkomban kezd dobogni. A szemem sebesen végig fut az eddigi beszélgetésünkön, számtalan gyönyörű, vicces, vagy éppen szívfacsaró pillanatot idézve ezzel. Az ajkamon apró mosoly szalad át, ám amilyest észreveszem, rögvest el is űzöm onnan. Komolynak kell maradnom. A vigyorgó, nyúzott képű emberek senkire sem gyakorolnak jó benyomást.
Nagy levegőt veszek, majd rányomok a hívás gombra. Alig telik el két másodperc, az ablak villogni kezd, a képernyőn pedig feltűnik a rég nem látott ismerősöm. Amikor először megpillantom, köpni-nyelni nem tudok a meglepetéstől. Az öröm és az izgatottság minden jele tovaszáll az arcomról, még csak erőlködnöm sem kell, hogy ne lásson boldognak. A kezem, amit mind idáig az asztalon pihentettem, ökölbe szorul, de olyan vadul, mintha más vágyam sem lenne, mint betörni az orrát. Ami azt illeti, jelen esetben ez dobná fel leginkább a kedvem.
Ő persze úgy tesz, mintha fel se venné a dühömet. Halkan felsóhajt, majd kényelmesen hátradől, és a szájához emeli a poharát. Valami narancsszínű ital van benne, tele jéggel, meg mentával, sőt ahogy elnézem, még egy ananász is díszeleg a pohár szélén. A háttérből különféle zajok szűrődnek felém. Önfeledt nevetés, a víz csobbanása, sirályok éneke, na meg a tenger semmivel össze nem téveszthető zúgása. Ő meg csak ül ott, szürcsölgeti a koktélját, és még arra sem méltat, hogy rám nézzen; sunyi pillantását egy napszemüveg mögé rejti a világ elől.
Nem bírom tovább. Még ha nem is pofozhatom fel, és a köztünk lévő távolságot figyelembe véve egyelőre az orra betörése is várat még magára, azért azt nem állom meg, hogy le ne szedjem a fejét.
–Te mégis mi a francot csinálsz?! – üvöltök bele a kamerába. – Basszus, fel tudod fogni egyáltalán, mióta várok rád? Meg hogy mennyit aggódtam miattad?
–Jaj, hát ez nagyon jólesik, köszönöm – dönti oldalra a fejét egy negédes mosoly kíséretében, amitől automatikusan viszketni kezd a tenyerem. – Csak éppen arról feledkeztél meg, hogy előtte egy hónapig folyamatosan dolgoztattál. Hiába, néha az Ihletre is ráfér egy kis kikapcsolódás…
Megremegek. Ezt egyszerűen nem hiszem el! Hogy még neki álljon feljebb, hát ez már a pofátlanság netovábbja… Le kell nyugtatnom magam, mielőtt olyat mondok, amit később bánni fogok. Nagy levegőt veszek, még a szememet is megdörzsölöm kissé, majd ismét felveszem a kesztyűt. Ennyivel nem intézhet el!
–Javíts ki, ha tévedek – nézek rá komoran. –, de novembertől egészen márciusig mást sem csináltál, csak lógattad a lábad. Az még oké is volt, sőt örültem is neki, hogy nem zaklatsz a nyelvvizsga közben. De hahó, ember, nyár van! Ilyenkor itt lenne a helyed mellettem, hogy segíts!
–Hahó, ember, nyár van! – nyafog. Bizonyára azt hiszi, hihetetlen humorérzékkel áldottál meg az égiek. – Igen, pont erről beszélek. Nyár van. Csak nem várhatod el tőlem, hogy minden áldott nap a géped mellett kuksoljak, és várjam, amíg befejezel egy fejezetet?! Tudod te, mennyire elzsibbadok, mire a végükre érsz?
–Jaj, bocsánat, tényleg! – sikkantok fel kissé mesterkélten. – Én kérek elnézést, amiért munkát adok neked, és színt viszek az unalmas kis életedbe!
–Ami azt illeti, per pillanat nem valami unalmas. Sőt, egészen élveztem a vakációt, egészen 8.21-ig.
A tekintetem a képernyő sarkába téved, úgy olvasom le, mikor indítottam a hívást. 8.21-kor. Ekkora barmot!
–Nem ezt beszéltük meg! – csattanok fel. – Amikor tavasszal kitaláltam a regényötletemet, megállapodtunk, hogy mindig mellettem állsz, segítesz a bajban, tanácsot adsz, ha elakadtam, és nem szívódsz fel olyan váratlanul. Ennyit ér neked a becsület?
Ezúttal rajta a sor, hogy megbotránkozva felemelje a tenyerét. Kár, hogy nem önti le magát azzal az agyoncukrozott koktéllal, szívesen elnézném, ahogy az új fürdőruhája miatt sipákol.
–Édesem, ez mind szép és jó, csak ugyebár valaki – vet rám egy szúrós pillantást. – egészen véletlenül elfelejtett tájékoztatni a kiskapukról. Most nehogy azzal gyere, hogy áprilisban tudtad, hogy ilyen bonyolult lesz a sztori! Jézusom, alig lehet már követni, egyedül te érted, hogy mi van, én meg csak ücsörgök a laptop mellett, figyelem, ahogy írsz, püfölöd azt a szerencsétlen billentyűzetet, mint valami elmeháborodott, és aztán még én legyek hálás, amiért éjszakánként nyugton hagysz! Ó, és akkor még nem is említettem, hogy még akkor is a nyakamra jársz, amikor nyaralsz. Mert a horvát naplementéről aztán feltétlenül verset kell írni! Az pedig egy világvégével érne fel, ha nem pötyögnél be három óra alatt egy tíz oldalas Teen wolf-fanfictiont! Kész, vége, elég! – dobja le a napszemüvegét a forró homokba. – Az Ihlet szabadságra ment! Te meg fogd fel szépen azzal a picurka agyaddal, hogy nem ugráltathatsz kedvedre!
Ne engedd, hogy felhúzzon, ne engedd, hogy felhúzzon, csak maradj nyugodt, és kedves – ismételgetem magamban, miközben a válaszon agyalok. Túl agyafúrt és lobbanékony alak ez ahhoz, hogy egykönnyen túljárjak az eszén. Ha nem figyelek eléggé, és feldühítem, a végén képes, és megszakítja a hívást. Mindezt a megbánás legapróbb jele nélkül, mintha ő lenne az áldozat.
–Elhiszem, hogy fárasztó a meló, és meg is értem, hogy szükséged van a pihenésre – mondom tagoltan. Minden egyes szavamat alaposan megválogatom, ez a kis hülye képes, és belém köt. – Viszont be kell látnod, hogy te választottad ezt az életet. Igen, rugalmas a munkaidő, így neked is annak kell lenned. Nem léphetsz le csak úgy, bejelentés nélkül. Ha megkértél volna, adok egy kis szabadságot, mondjuk a jövő hétre, amikor táborban leszek. Akkor úgysem lenne jó, ha folyton ott csörtetnél a nyomomban.
Pimasz mosolyától a falnak mennék. Lefogadom, azon töri a fejét, hogy törjön rám a legváratlanabb pillanatokban. Na, abból nem eszik! Nehogy már azt higgye, hogy ő az úr a háznál! Az ujjaim rátalálnak a telefonomra, az ajkamon ördögi vigyor suhan át a koktélját szürcsölgető Ihletet nézve. A bűntudat leghalványabb jele nélkül nyomom be Ed Sheeran legújabb számát. Tudom, hogy erre ugrik, elég egyszer meghallgatnia a dalt, máris a küszöbömön toporog. Egy másodpercre sem szakadok el tőle, árgus szemekkel figyelem, mit lép a váratlan fordulatra. Az ujjaim valósággal visítanak egy kis írásért, bár ami azt illeti, kicsit féltem őket, hogy berozsdásodtak az elmúlt egy hétben, amíg az Ihlet a tengerparton sütkérezett.
–Azt hiszed, ennyivel megvehetsz? – neveti el magát gúnyosan. – Számát sem tudom, mennyiszer játszottad le nekem ezt a dalt. Nem ér az annyit, hogy hazamenjek érte.
–Na, és ehhez mit szólsz?
A mosoly egy másodpercre sem olvad le az arcomról, a siker teljes tudatában váltok számot. Ezúttal a The Chainsmokers zenéjére esik a választásom, méghozzá az Ihlet egyik kedvencére, a Youngra. A várt reakció azonban elmarad. Semmi megértő biccentés, semmi szolid félmosoly, még a szeme sem csillan fel a dallam és a szöveg hallatán. Csak unottan belekortyol az italába, és egy sóvárgó pillantást lövell a hullámok felé. Láthatóan menni készül, tehát nem maradt sok időm jobb belátásra bírni.
–Te is tudod, hogy nélküled nem megy! – veszem könyörgőre a figurát. – Igen, belátom, az utóbbi időben kicsit tényleg túlvállaltam magam, de…
–A kicsit, az nem kifejezés – emeli meg a szemöldökét. – Fel se tűnik neked, mennyire önző vagy. Mindig csak az írás, a hülye novellák, meg a híres-neves krimid! Szerinted nem kattanok be ennyi marhaságtól?! Igazán nem kellene pattognod, amiért pár hétig lazulok. Szerintem ez a minimum.
–Pár hétig? – fakadok ki megsemmisülve. – Remélem, ezt te se gondolod komolyan!
A közönyösség láttán ismét elvesztem a fejed.
–Na, jó, te tiszta beteg vagy! Tudod, kit etess ezzel a pihenés-mániával. Mintha olyan rossz életed lenne mellettem! – bökök felé vádlón. Még csak meg sem próbálom letagadni, mennyire felhúzott. – Igen, segítened kell, támogatnod, de erre szerződtél, vagy tévedek?! Pár nap még belefér, de az, amit te művelsz, az a bunkóság netovábbja! Ráadásul pont most, amikor kiderülne, miért nem ölte meg Jonathan Lexát. Persze, vágom, mert szerelmes belé, de baszki, ez egy szar! – nézek fel a jegyzetfüzetemből. – És ez a szar ötlet kinek is köszönhető? Ki volt az, aki vázlatírás közben a fülembe suttogta ezt a klisét? Hát te, édesem! Szóval, ezután az a minimum, hogy segítesz!
–Ez aranyos! – mosolyodik el cinikusan. – Azt akarod, hogy minden egyes szavadra ugorjak, közben meg itt sértegetsz. Vagy talán azt hiszed, nincsenek érzéseim?
Hosszas káromkodás tör felszínre a számból, a füzetemet a szoba sarkába hajítom. Kis híján a kávémat is leverem vele, de valahogy nem tud érdekelni. Farkasszemet nézek az Ihlettel, töretlenül bámulok az íriszébe, mintha csak ezzel sikerülne meggyőznöm. Miközben az arcát tanulmányozom, átfut az agyamon, mennyivel könnyebb lenne, ha egy fokkal kevésbé hordaná fent az orrát. Ha végre rájönne, hogy nem körülötte forog a világ. Bár, ami azt illeti, valamilyen szinten igaza van. Mármint, az elveiben. Nem lehet neki könnyű minden bloggert felkeresni, egyeseket néha ki kell hagynia. Az viszont cseppet sem szép a részéről, hogy folyton azokat zaklatja, akik nem érnek rá: a táborozókat, a bulizókat, meg akik a rokonaiknál ünneplik a születésnapot. És akkor még nem is beszéltem az iskolapadban gubbasztó diákokról. Bezzeg, aki már-már őrülten esedezik a jelenlétéért, annak felé se néz. Nem hiába emlegetik a bloggervilág leggyűlöltebb – és egyben legimádottabb – tagjaként.
–Jonathan… – motyogom magam elé révedve. – Ilyet is csak te találhatsz ki. Komolyan, nem unod már, hogy az összes főszereplőm neve J-vel kezdődik?
–Nem – vigyorog a képembe. – Vicces nézni, ahogy szenvedsz a nevekkel, aztán amikor végre eszedbe jut egy, ami illik a karakterhez, fűnek-fának eldicsekedsz a sikereddel. Ők persze felhívják a figyelmedet, hogy megint J-betűs a tag, te meg pattogsz egy sort a semmiért.
–Bezzeg a bátyám tele van jobbnál jobb nevekkel… Mert ugye, őt még ebben is támogatod…
A tenyerembe temetem az arcom, miközben felrémlik előttem az üres dokumentum látványa. Ordítani támad kedvem, legszívesebben bemásznék a képernyőbe, hogy magam elé rángassam azt a fránya kis suttyót, és addig üssem, amíg könyörögni nem kezd az életéért. Csak egyszer érteném meg, miért élvezi annyira! Bizonyára örül, mint majom a farkának, amiért mindenki vele foglalkozik. Ez lehet a trükkje; eldobja az imádóit, hagyja, hogy megutálják, aztán, amikor már konkrétan epekednek utána, visszatér, hogy a hős szerepében tetszelegjen. Szánalmas. Mint egy elcsépelt amerikai film szívtipró rosszfiúja.
A szomszédos szobából áthallatszódik a billentyűzet vad kattogása. Szinte látom magam előtt, ahogy a bátyám beleveti magát a munkába, úgy ír, mintha semmi más dolga nem lenne a világon. Felvont szemöldökkel nézek az Ihletre, a remény leghalványabb jele nélkül adom tudtára, mit gondolok róla. Már úgysem éri meg próbálkozni, ha nincs kedve, úgyse jön vissza.
–Látod, vannak normális Ihletek is – biccentek neki hanyagul. –, akik értik a dolgukat, és nem a semmiért tartják őket. Tudod, ilyenkor irigylem a tesómat.
Nem igazán hatja meg a kifakadásom. Kaján vigyorral mered a kamerába, mintha szabályosan élvezné, amit velem tesz. Én meg csak nézek rá, figyelem, ahogy sütteti a hasát, a dobhártyám kis híján kiszakad a falon átszűrődő zajtól. Te jó ég, de lennék most a testvérem helyében!
A szemöldököm megemelkedik, az arcomon mosoly terül el. Valami megmozdul a fejemben, egy picinyke szikra, ami percek múlva mámoros, égető lángokban teljesedik ki. Az Ihlet láthatóan össze van zavarodva, a poharát kissé tanácstalanul teszi le maga mellé, úgy vár a reakciómra. A szám a fülemig húzódik, a bögrémet remegő kézzel helyezem az íróasztal szélére. Nem érdekelnek a copfomból kiszabadult szálaim, melyek minduntalan az arcomba lógnak, nem izgat az Ihlet értetlen bámulása, még az sem hatja meg a szívemet, ahogy a háttérben elterülő homokos partra nézek. Minden gondolatomat a felismerés teszi ki. A tudat, hogy nem teljesen veszett a regényem ötlete.
Egy percig sem tétlenkedem tovább, a jegyzetfüzetemért szaladok, aztán előkapok egy meggyötört ceruzát a fiókból, és rögvest vad firkálásba kezdek. Fel kell írnom az ötletemet, míg mielőtt elfelejtem.
–Mit csinálsz? – kíváncsiskodik. Van valami a hangjában, valami bajjóslatú, amiből arra következtetek, hogy rájött, nem tart soká a kiruccanása.
–Testvérek! – csettintek vigyorogva. – Jonathan és Lexa lehetnének testvérek! És akkor értelmet nyer az egész… hogy miért nem ölte meg, miközben fent volt a neve a listán, hogy a lány miért nem buktatja le. Sőt, akár még az apjukat, Christensent is bevonhatom a sztoriba. Ú, igen, akkor kibővítem két fejezettel, amiben…
–Hé, várj már! Lassíts, kérlek! – teszi fel a kezét. – Most ez azt jelenti, amire gondolok?
Nem titkolom az elégedettségemet, úgy válaszolok a kérdésére.
–Hát, aha. Tíz perc elég lesz? Addig jegyzetelek.
A kamera túloldaláról csüggedt morgolódás üti meg a fülemet. Nem zavar, hogy egy pillanatra eltűnik a szemem elől. Tudom, hogy azért teszi, mert pakol, összerendezi a cuccait, és egy utolsó pillantást vet a tenger napfényben fürdő hullámaira. Aztán egyszer csak újra feltűnik a képernyőn. Igaz, kissé csalódott a rövidre nyúlt vakáció miatt, de a szembogarában ott csillog a kihívás éltető sugara, melynek láttán automatikusa elvigyorodom.
–Nézze meg az ember, még nyaralni se lehet nyugodtan – csóválja meg a fejét. – Készítsd fel a J-betűs csávót, mert pár napig biztos nem lesz nyugta.
–Imádlak, te gyökér – nevetek rá kedvesen, aztán egy határozott mozdulattal kinyomom a Facebookot.
Az elém táruló Word-dokumentum már nem is tűnik olyan legyőzhetetlenül üresnek.

6 megjegyzés:

  1. Hallod Maja, ez fenomenális.
    Nem is tudok mit mondani, ez az ötlet, meg a kivitelezés, meg minden... hát brutál jó. Ráadásul teljesen meglepetésként ért ezt novella, mert nem emlékszem, hogy említetted volna a csoportban. De nagyon kellemes meglepetés volt :) Nevettem, bólogattam, átéreztem, szóval minden volt itt, ami kell. (Kivételesen nem halt meg senki. Ugye nem vagy beteg? :O)
    Egyébként vicces, mert én végig azt hittem, hogy az elkeseredett lány te vagy. Aztán jött Jonathan és Lexa, és így "jééé, Maja The 100 fanficet ír? Vagy miiii?" :'D De nyugtass meg, hogy ez csak fikció, és nem én vagyok annyira retardált, hogy nem vettem észre, más sztorit is írsz. Bár tudod, hogy sosem vetem meg, akármit is alkotsz. No mindegy. Mi van még? Ja, igen. Nagyon bírtam Ihletet is. Nem úgy, mint a sajátomat - az az idióta mindig olyan helyre lép le, ahol még véletlenül sincs wifi, vagy úgy általában internet lefedettség. Nagyon cseles kis dög. De ezt itt egészen szerettem, még ha kicsit pofátlan is volt néha. Még a végén elkezdem shippelni őt, meg fiktív lányt, olyan kis cukik :D
    No, hát ez egy igen össze-vissza komment lett (többet ma ne várjon tőlem senki), de legalább komment, ami igazán kijár neked, nekem meg kezdésnek megfelel ahhoz, hogy újra aktivizáljam magam a komment szekcióban. És amúgy is, lehet ezt az írást szó nélkül hagyni? (Nem.)

    Ölelget,
    Thea barátnőd <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, Thea, köszönöm szépen, annyira aranyos vagy :D Örülök, hogy tetszett a novella, és igen, ezt valamilyen szinten meglepetésnek terveztem, másrészt viszont ott volt az, hogy elfelejtettem nektek szólni :"DD Mert hétfő délután jött az ötlet, aztán lépnem kellett a TW-re fangörcsölni, szóval ez kimaradt. De így legalább neked/nektek is új volt.
      Tényleg, most hogy mondod, ez az első közzétett novellám, amiben mindenki megmarad... Hm, lehet, tényleg kezeltetnem kellene magam :DD
      Az elkeseredett lány pedig nem én vagyok (vagyis de, nálam is rég járt már az Ihlet) a sztorit szándékosan úgy írtam, hogy bárki bele tudja magát képzelni. Ezért sem használtam neveket a saját történetemből, rám ebből egyedül a nyelvvizsgás rész, meg a három óra alatt összehozott tíz oldalas Teen wolf-fanfic igaz :3 Szóval nem, nem maradtál le semmiről, nem írok The 100 fanficet, még el se kezdtem nézni. A Jonathant, és a Lexát hasraütésszerűen találtam ki, viszont akkor jó kis véletlen :)
      Hát, ezek az Ihletek meg már csak ilyenek, nagyon kis mocskok tudnak ám lenni. Az enyém két hete felszívódott, csak néha ugrik be egy novellára :')

      Köszi, hogy írtál!
      Puszi, Maja <3

      Törlés
  2. Szerintem a kettőnk Ihlete valahol együtt nyaral a világ végén, és röhögve nézik a szenvedésünket, majd amikor már épp suttba vágnánk mindent, tíz percre visszajönnek, hogy aztán hónapokig megint még csak ne is halljunk felőlük.
    Nagyon tetszett az írásod :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, ne szőjj ilyen elméleteket, a végén még ötletet adsz a kis gonoszoknak :D Az enyém most szerencsére visszatért hozzám, majd szerzek egy kötelet, meg egy bilincset, hogy véletlenül se szabadulhasson egy ideig. A tiednek meg szólok, hogy csipkedje magát^^
      Köszönöm, ennek nagyon örülök :)
      Maja

      Törlés
  3. Gratulálok az írásodhoz, fantasztikus lett! Az én Ihletem sajnos mindig csak éjszaka jön, amikor már aludnék, reggelre pedig felszívódik, szinte nyom nélkül. (De néha még olyankor is kopogtatna, amikor feliratos sorozatot nézek, és még csak jegyzetelni se tudok) No, talán egyszer rendes időpontban toppan be, amikor én is ráérek.

    További sok sikert!

    Puszi, Serena :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, örülök, hogy tetszett:)
      Hát, ezek az Ihletek nem százasok. Néha elgondolkozom, hogy nem hogy egy novellát, egy teljes trilógiát meg lehetne tölteni a gaztetteikkel. Mondjuk az enyém most viszonylag normális, de aztán ki tudja... kiszámíthatatlan kis görcsök ezek. Azért szurkolok,hogy megjavuljon a tied is^^

      Puszi, Maja <3

      Törlés