Lili Leone: Minden nézőpont kérdése

Sziasztok! 

Ezen az oldalon említettem, hogy nemsokára hozok egy interjút egy bloggerrel, akinek közzéteszem egy novelláját. Bizonyára sokakban felvetülhet a kérdés, miért teszem ezt? Nos, ez egyszerű, szeretném valamivel támogatni a bloggereket, és gondoltam, ha már van egy novellás blogom, miért ne vethetném be néha ezt a lehetőséget? A folytatásban Lili Leone írását olvashatjátok, szóval ezúttal őt kell megkövezni a váratlan fordulatokért.
De még előtte pár fontos dolog. Először is, mint látjátok, a blog új designnal büszkélkedhet, ami kedves barátnőm,  Lily Jade Smith munkája. Én egyszerűen imádom, amikor megláttam, nem találtam szavakat *.* Viszont van itt más köszönet is, ami felétek irányul: a legutóbbi bejegyzésre több, mint kétszázan kattintottatok. Wow! Köszönöm szépen, királyok vagytok:)
Na, de elég a halandzsából, következzen az első vendégíró novellája:)
Jó szórakozást!

Maja

****

Erica telefonjának csengőhangja hangosan hasított bele a zsúfolt és nyomott hangulatú terembe, ahol tömött sorokban várakoztak a betegek. A nő bocsánatkérően nézett a tizennégy éves lányára, aki fájdalmas arccal tartotta a kezét, ami tegnap egy szerencsétlen esést követően tört el. Egy anyának szörnyű érzés volt így látnia a lányát. Ericát mégsem a lánya karján lévő gyanús púp ijesztette meg legjobban, hanem az, amikor a telefonját előkapva rájött, hogy a helyi kórházból hívják. Álmából felkelve is felismerte volna ezt a számot, hiszen ezekben a hónapokban túl sokszor hívták már innen.  Már több, mint öt éve diagnosztizálták a férjénél, Paulnál, egy gyógyíthatatlan betegséget, ami -  hála a fejlődő orvostudománynak, a szigorú étrendnek, és  a gyógyszereknek - nem volt halálos. Féléve viszont Erica ájultan talált rá a férjére a fürdőjük padlóján, ahonnan azonnal kórházba szállítottak. Nem értették az orvosok a hirtelen rosszullét okát, hiszen ugyanolyan figyelmesen szedte a gyógyszereket, mint mindig. Végül a stressz számlájára írták az esetet. Erica tisztában volt azzal, hogy a férje az elmúlt időszakban aggodalmasabb és idegeskedőbb lett, hiszen az ország egyik legbefolyásosabb politikusa volt, és nagy teher nehezedett rá, de nem gondolta volna, hogy odáig fajulnak a dolgok. Az eset óta az állapota ingadozott, de a nő sose hagyott fel a reménnyel, hogy a férje felépül.

Nagy bocsánatkérés közepette átverekedte magát a betegeken, akik szúrós pillantásokkal jutalmazták ezért. Ahogy kijutott a rendelő kertjébe, felvette a telefont, amiből egy jól ismert hang szűrődött felé.

- Jó napot, Mrs. Rewily! - köszönt Dr. Collin.  Színtelen hangja bár megijesztette Ericát, de próbálta megtartani a nyugalmát.

- Jó napot, doktor úr! Miért tetszik hívni? - kérdezte a nő, és türelmetlenül pillantott az ajtóra. Már több, mint három órája várakoztak a rendelőben. Nem tudhatta, mikor fogják behívnia lányát, Camillát.

- A férjéről lenne szó.

Erica lehunyta a szemét és szerette volna azt képzelni, hogy a doktor vészjósló hangját csak beképzeli magának. Próbálta lenyugtatni magát, a szíve a torkában dobogott.

- Igen? - kérdezte lassan, miközben próbálta megfékezni a keze remegését. Hetedik érzéke azt súgta, hogy valami nagy baj történt, de pozitív maradt. Hiszen két nappal ezelőtt volt bent a Paulnál, és a férfi igazán jól volt, még pár szőke nős viccest is elütött, pedig tudta, hogy felesége utálja őket. Persze direkt csinálta, hogy húzza a nő agyát. Erica nem tudott rá haragudni, szívből szerette a férfit.

A gondolataiból a doktor úr gondterhelt sóhaja szakította ki.

- Leállt a veseműködése, a tüdeje pedig kezdi megadni magát - mondta a doktor. Erica a szájára szorította a kezét, és szorosabban markolta a telefonját. Tudta, hogy ez mit jelent.

- Doktor úr... ez a végstádium? - Hiába próbálta türtőztetni magát, a hangja remegett. A kérdés nehezen fogalmazódott meg benne, soha nem félt ennyire a választól, mint most, pedig legbelül már tudta, hogy mi lesz az.

- Igen, hölgyem. Sajnálom - A hangja tényleg elkeseredetten hangzott, pedig Erica el sem tudta képzelni, hogy vajon hány embernek kellett elmondania, hogy a szerettük haldoklik. - Szeretnének bejönni a kórházba? - kérdezte,  de a nő nem tudott tisztán gondolkodni.

- Én... ne-nem tudom... - motyogta, majd egy gombnyomással befejezte a hívást. Az arcán megállíthatatlanul folytak le a könnyek, megszédülve rogyott le egy közeli padra, és a kezébe temette az arcát. Minden egyes könnycsepp egy újabb repedés volt a szívében, nem akarta elhinni, hogy megtörténik az, amire mindenki próbálta felkészíteni. De ő nem vett tudomást azokról, akik már lemondtak a férjéről, hitt benne, hogy van kiút abból a sötét alagútból, amibe a családja került, és minden egyes nap, amikor látta mosolyogni a férjét , egy kisebb előrelépést jelentett számára a fény felé. Az egyetlen baj, hogy Erica sose vallotta be magának, hogy több volt Paulnak az arcán a fájdalmas grimasz és reményvesztett tekintet, mint őszinte mosoly... De nem csak a férjébe vetett bizalma, és maga miatt tartott ki, hanem Camilla miatt is. A tinédzser lánya miatt, aki már volt annyira nagy, hogy felfogja, mi történik körülötte. Ahogy eszébe jutott a lánya, meghallotta, hogy kinyílik a kertbe vezető ajtó, majd bevágódik az érkező mögött.

- Anya, mit csinálsz ilyen sokáig, mindjárt én jö... - Camilla nem fejezte be a mondatát, ahogy megpillantotta az anyja arcát, elfogta az aggodalom. Nagyon kevésszer látta sírni az anyukáját, még ezekben a nehéz hónapokban is erős volt, és mosolygott. Ezzel is próbálta megnyugtatni őt, és bebizonyítani, hogy nincs semmi baj. De Camilla már nem egy hatéves naiv kislány volt, akinek meggyőződése, hogy a szülei hibátlanok, és a világ tökéletes. Tudta, hogy az apja nincs jól, és hogy az anyja mosolya mögött felszáradt könnyek és végig sírt éjszakák rejtőznek.

Erica felnézett a lányára, és gyorsan letörölte a könnyeit. Mindig is úgy vallotta, hogy a világ egyik legnehezebb dolga anyának lenni. De minden nehézséget megért, sohase lehetne büszkébb a lányára, úgy gondolta, jól nevelte fel őt. Az elmúlt tizennégy év alatt sok tapasztalatot szerzett, mégse tudta, hogy mit tegyen, hogy mi a helyes. Hogy közölje a lányával, hogy az apja haldoklik?

Végül megragadta a kezét, úgy húzta közelebb magához. Tudta, hogy Camilla utálja, ha ölelgetik, úgyhogy úgy döntött, azt hanyagolja.

- Apa nincs jól, Cami... - mondta elszoruló torokkal, és megszorította a lánya kezét. Camilla elsápadt a hír hallatán. - Be kell mennünk a kórházba...

Camilla elengedte az anyja kezét, majd szó nélkül a parkoló felé vette az irányt , ahol az autójukat hagyták. A karjába hasított a fájdalom, mintha a teste emlékeztetni akarná arra, hogy miért várakoztak itt órák óta. Utálta magát amiatt, hogy egy újabb okot adott arra az anyjának, hogy aggódjon. Pedig csak egy kicsit kellett volna figyelmesebbnek lennie, és elkerülhette volna ezt a kartörést.

- Camilla, várj! Mi lesz a karoddal? - kiáltott utána az anyja, mire ő megfordult a tengelye körül és mélyen az anyja vörös, kisírt szemébe nézett.

- Apa fontosabb - Ahogy kimondta ezt a mondatot, rádöbbent, hogy mennyire szereti az apját. A férfit, aki feltétel nélkül, a hibáival együtt szereti, és aki bármit megtenne érte. Amikor Paul állapota rosszabbodott, a lányának egyszer sem fordult meg a fejében, hogy milyen lehet az élet nélküle, hiszen ahányszor csak átfutott az agyán az a fájdalmas gondolat, hogy az apja meghal, elhessegette magától, és reménykedve járt be napról napra a kórházba, hogy felvidítsa a férfit.

Az anyja pár percig nézett rá, próbált rájönni, hogy vajon mi a leghelyesebb döntés, amit hozhat egy ilyen helyzetben egy felelősségteljes szülő. Végül arra jutott, hagyja, hogy a lánya döntse el, hogy mi a legjobb neki. Együtt szálltak be a kocsiba, rögtön indultak el a kórház felé. Erica gondolatai össze-vissza jártak, nehezen tudott figyelni az útra. Egyszer valaki rájuk is dudált, mert nem tartotta a saját sávját.

- Hé, anya, nyugi! - csitította a lánya, és küldött egy halvány mosolyt a nő felé. Camilla úgy érezte, most neki kell tartani a lelket az anyjában. Még mindig reménykedett abban, hogy csak újból egy rövid rosszullétről van szó, bár egy kis hangocska azt suttogta, hogy az anyja nem lenne ennyire ideges, ha csak ennyi történt volna. De lehet, hogy túlreagálja, nem?

Erica behajtott a kórház parkolójába. Vett egy mély levegőt, mielőtt kikapcsolta volna a biztonsági övet. Amikor beléptek a fehér, emberekkel megtelt folyosóra, Ericának kiürült a feje, és robotszerűen ment végig az ajtók mellett , egyenesen a 39-es szobába. Épp nyúlt volna a kilincsért, mikor az ajtó kinyílt és szembe találtak magukat Dr. Collinnal. Az orvos merev arccal nézet Ericára. Mindössze annyit mondott:

- Búcsúzzanak el tőle!

Camilla kikerekedett szemekkel bámult az anyjára. Erica szeme megtelt könnyekkel úgy nézte, ahogy a lány rémülten szaladt be az apjához. A férfi lehunyt szemmel feküdt, miközben nehézkesen vette a levegőt.

- Apa! - állt az ágya mellé. A férfi lassan kinyitotta a szemét. Sokáig mintha a semmibe meredt volna, majd lassan kihúzta a kezét a takaró alól, és összekulcsolta ujjait a lányáéval.

Camilla most már tudta, hogy mit jelent az, hogy az apukája nincs jól. Ahogy a nyirkos, hideg kezét szorította, nem akarta elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet. Az anyjára nézett, aki könnyes arccal fogta meg a férfi másik kezét. A beteg bőrén látszottak az injekciós tűk helyei. Paul lehunyta a szemét, és halkan megszólalt:

- Tudjátok... - Elakadt, vett egy mély levegőt, majd folytatta - Tudjátok, hogy a szőke nő hogy öli meg a halat?

Erica válaszolt. Camilla maga elé bámult, mintha nem fogná fel az apja szavait.

- Nem, nem tudjuk -mondta egy elkeseredett mosollyal az arcán.

-Vízbe fojtja! - vágta rá egy halvány mosollyal a férfi. 

Erica elnevette magát, és hagyta, hogy a könnyei lecsorduljanak az arcán, le az állán, és a mellkasára essenek. Sose nevetett a szőke nős vicceken, úgy gondolta, nem helyes egy nőt a hajszíne miatt elítélni, de most úgy érezte, ez a világ legjobb vicce, amit eddig hallott élete során. Mindennél többet számított neki, hogy látta a férjét mosolyogni a halálos ágyán.

 Paul kinyitotta a szemét. Mintha egy perce újra tiszta lett volna a tekintete, mintha nem sötétítené el a halál mély és fájdalmas árnyéka, amivel már hónapok óta küzd. Végignézett a feleségén, majd az imádott lányára vezette a pillantását. Paulnak ők jelentették az életet, a családja mindennél fontosabb volt számára. Újra beszívta a levegőt és maga elé képzelte a családját, akik önfeledten nevetnek az interneten olvasott, kissé gyerekes viccein. Mosolyra húzta a száját, és végre feladta a nehéz és megterhelő harcot, aminek már az elején ő volt a vesztese. Hagyta, hogy elgyengüljön a megviselt teste, de előbb még utoljára megszorította a két legfontosabb ember kezét az életében. Azt akarta, hogy tudják, ő mindig ott lesz nekik.

Nem olyan volt, mint a filmekben. Nem csipegtek hangosan a gépek, nem suttogott megható szavakat Camilla apja, csak csendben eltávozott.

Erica meredt arccal bámulta a férjét, majd elengedte a kezét és ellépett az ágya mellől. A lányához fordult, de ő továbbra is az élettelen ujjakat szorongatta.

- Annyira, de annyira szeretlek! - suttogta Camilla. Most döbbent csak rá, hogy mennyire kevésszer mondta ezt az apjának. Végigsimított a kezén, majd az anyja mellé lépett. Amikor az ajtó felé fordultak, Dr. Collin már ott állt. Nem mondott semmit, tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nincsenek megfelelő szavak.

Camilla és Erica kimentek a szobából; amikor becsukták maguk mögött az ajtót, egymásra néztek. A két sötétkék írisz tele volt fájdalommal. Erica magához húzta a lányát, és szorosan ölelte, mindkettőjükből szívszaggató zokogás tört fel, miközben az ajtón túl Dr. Collin letakarta a fehér lepedővel Paul Rewilyt. Az orvos megtisztogatta az injekciós tűt, amiben a zsibbasztó méreg volt, és kidobta a kukába. A férfi elégedetten nézett végig a halott testen. A munkája újból sikeres, eltakarított láb alól egy befolyásos politikust, és még csak nem is volt nehéz dolga. Elég volt csak a régebbi betegségére fogni a romló állapotát, és minden héten belerakni egy kis mérget a férfi infúziójába. Feltűnőmentes, mégis hatásos.

Ahogy megragadta a szoba kilincsét, meghallotta a folyosóról felé szűrődő zokogást. Akaratlanul is megsajnálta Paul Rewly családját. Ők aztán igazán nem tehettek róla, hogy félreismerték a férfit... A férfit, aki egy pénzéhes, ravasz és pofátlan ember volt. A családja számára egy mintaapa, az embereknek pedig egy gusztustalan féreg, aki bármit megtesz, hogy pénzhez jusson. Hiszen minden nézőpont kérdése. A kérdés, hogy te mit látsz benne?