2017. november 1., szerda

Lauren Write: A pincér srác


Feltűztem az utolsó tincset a fejem tetejére, ezzel elkészítettem a tökéletes frizurát, amivel elkápráztathatom az új szomszédjainkat. Borzasztóan gazdagok, ez látszik a hatalmas házból, amit építettek, és a drágábbnál drágább autókból, amikkel járnak. A család négytagú, legalábbis, eddig négy idegent láttam az udvarukban mászkálni. Egy lányt, aki tizenkilenc körül lehet, és egy fiút, aki jóval idősebb nála, talán 5-6 évvel. Az apjukat és az anyjukat is megfigyeltem már, de mindig csak futólag, ahogyan elsuhantunk a házuk előtt az autóval. Sosem voltak kint csak úgy, ellenben a gyerekeikkel. A lány kint szokott olvasni, a fiú pedig rengeteget sportol. Kocog, általában az udvaron kívül, egész nagy köröket tesz meg a városban. Nem is számítottunk a meghívásukra, amikor csörgött a telefon, hogy áthívnának minket egy vacsorára, hogy ismerkedjünk. Több okból is meglepetésként ért engem, és a családomat a hír, elsősorban azért, mert mi inkább a középrétegbe tartoztunk, nem pedig az ő szintjükbe. Másodsorban pedig azért, mert az utóbbi egy évben, amíg a ház épült, a kisujjukat sem mozdították azért, hogy megismerjenek minket.
Mint utólag kiderült, nem csak minket invitáltak egy kellemes és hangulatos ismeretségi partira, hanem a többi szomszédunkat is. McCallegenék nem kispályások, egy komplett hadsereget csődítettek az otthonukba a jeles alkalomra. Vendégek, és vendéglátók terén is.
Már látszott az ablakomból a sürgés-forgás. Felvettem a legalkalmibb ruhámat, egy egybe ruhát, melynek szoknya része A vonalban bővült ki egészen a combom közepéig. Hátamon ki volt vágva, és ez masni alakú anyag darab tartotta össze a két elválasztott részt. Úgy néztem ki, mint egy angyal. Aranyszőke tincseim egyik oldalon leomlottak a vállamra, szempilláim kétszer akkorák voltak, mint máskor, ez köszönhető a műszempillának. Ezen kívül nem viseltem sminket, a naturalista vonalat preferáltam.
Fél óra múlva kiléptünk anyával és apával az ajtón, és elindultunk újdonsült szomszédjaink otthona felé. Nem lehetett más jelzővel leírni a házat, csak azzal, hogy gyönyörű, és azzal, hogy hatalmas. Talán még a fényűző szót lehetett volna használni rá. Messze nem illett bele egy ilyen kisvárosba. Az udvar hangulatos, mintha ezer kertész dolgozott volna rajta nap, mint nap. Az udvar túlsó végénél egy kis tavat vettem észre, apró, mini vízeséssel benne. Elfogott az irigység. Mindig szerettem volna egy tavacskát az udvarunkba. Talán, ha jóba leszek a gyerekekkel, átjöhetek hozzájuk, és nézegethetem a mesterséges tavat. Vagy nem.
A ház belseje is lélegzetelállítóan festett. Miután csengettünk (a csengő nem a szokásos hangot adta ki, hanem egy sokkal dallamosabbat, lágyabbat, öt hangból állót), Mrs. McCallegen nyitott ajtót, csodás, testre simuló fekete ruhában, és széles mosollyal. Illedelmesen bemutatkoztam, amikor rám került a sor, majd beljebb invitált minket. Ez a család valahogy túl tökéletes volt. Samantha McCallegen közel járt az ötvenhez, de nem nézett ki többnek negyvennél. Egy nappal sem, és ez túlijesztő volt. Látszott rajta, hogy hírből sem ismeri a házimunkát, biztosra vettem, hogy egy bejárónő látta el a feladatokat, amióta csak az eszét tudja. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy vajon gazdag családból származott, vagy a beházasodásának köszönheti ezt a fényűzést. Abból, hogy mennyire szerény, és barátságos, arra jutottam, hogy az utóbbi a valószínűbb. A saját anyukámra néztem. Fiatalabb, mint Mrs. McCallegen, de közel egy idősnek néztek ki. Anya túl sok mindenbe fáradt bele az évek során, de ez nem jelentette azt, hogy nem nézett ki lenyűgözően. Joey McCallagen, ötvenöt körül járhatott, mély hangja, és deres haja volt. Kezet fogott apával, és bókolt nekem, meg anyának. Pironkodva fogadtam a dicséretet, majd bevezettek minket az étkezdébe. A gyerekeik is kifogástalanul néztek ki, és a lány sminkje láttán kicsit túl naturalistának éreztem a sajátomat. Amikor beléptünk a fehér falakkal lemeszelt konyhába, felálltam a pazarul megterített asztal mellől, és bemutatkoztak nekünk. A lány, Sophie, szakasztott édesanyja. Csodás alakkal, és széles mosollyal megáldva. Haja gesztenyebarna, orra keskeny, amilyenre én mindig is vágytam a szívem mélyén. Nagy, ezüst fülbevalók lógtak a füléből.
– Tetszenek a fülbevalóid – mondtam, miközben kezet fogtam vele, hogy bemutatkozhassak. – Luisa.
– Köszönöm. Örvendek, Sophie vagyok – fordult anyához, majd apához. A fiú hozzám lépett. Jól állt neki az öltöny, a nyakkendőről nem is beszélve. Markáns vonásainak köszönhetően hasonlóan sármos lesz idősebb korára, mint az édesapja. Miután Jared is bemutatkozott, vettem csak észre, hogy mindegyikőjüknek élénk, kék szeme volt. Ijesztően kék.
Asztalhoz ültünk, illedelmes bájcsevejt folytattunk, bár én alig szólaltam meg. Néhány perc múlva csengettek, és Mrs. McCallegen felpattant, majd hosszas elnézést kérések közepette indult az ajtóhoz. Lissa és családja érkezett. Lissa három éves korom óta legjobb barátnőm, rengeteg mindenen mentünk keresztül együtt. Megismétlődött az iménti procedúra, Melissa, a húga, Catherin és a szülei bemutatkoztak a McCallegen famíliának. Lissa mellém telepedett le, és összemosolyogtunk. Rögtön beszélgetni is kezdtünk, semleges dolgokról. Már tizenegyen ültünk a nagy, kör alakú, mahagóni asztalnál, de még így is maradt három szabad hely. Tudtommal csak DiFauldsék lettek meghívva, ők pedig egy kéttagú család, a gyerekek már rég kirepültek tőlük. Elgondolkodtam a harmadik hely miértjén, amely épp mellettem volt. A csengő újból dallamokkal szőtte át a levegőt, újabb bemutatkozások és kézfogások történtek, és mire Mrs. és Mr. DiFaulds asztalhoz ült, meg is jelent egy pincér.
Először a szememet forgattam, hogy micsoda felvágás, és igazságtalanság is ez a pincér dolog, amikor alaposabban szemügyre vettem. Nem lehetett idősebb húsznál, és elképesztően nézett ki. Szívem kihagyott egy ütemet, ahogy megláttam, szám pedig elnyílt. Lissa meglökte a karomat, hogy észhez térítsen.
– Mi van veled? – súgta oda, mire megráztam a fejemet. Nem kell neki tudnia, hogy bejön a pincér srác.
– És, van már fogalmatok arról, hogy merre indultok a gimi után? – kérdezte tőlünk Sophie, miközben az apja a pincér sráccal egyeztetett.
– Én jogi karra akarok menni. Legalábbis, egyelőre – mondta Lissa, és elmosolyodott. – Két év alatt még sok minden változhat.
– Az biztos. Én is sokáig gondolkodtam, hogy pontosan merre is mozduljak tovább. De nem bántam meg. És te, Luisa?
– Még nem döntöttem – mondtam, és keserűen bámultam magam elé. A legtöbb osztálytársamnak konkrét jövőképe volt már, nekem azonban még fogalmam sem volt, hogy mit kezdek magammal.
– Szép estét, hölgyek – lépett oda a fiú. Elővarázsoltam a legkápráztatóbb mosolyomat. – Ian vagyok, és én foglak benneteket kiszolgálni.
Rám nézett. Nem tartott tovább egy másodpercnél, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Amikor összekapcsolódott a pillantásunk, megszűnt létezni a külvilág, mintha egy béna, csöpögős filmbe kerültem volna, ahol a főszereplők egy pillanat alatt rájönnek, hogy az életük eddig üres és kietlen volt a másik nélkül. Ian mosolygott, és tovább vezette tekintetét Lissára, nekem pedig legörbült az ajkam, majd újra elöntött a melegség, amikor ismét rám nézett, és átnyújtott egy étlapot.  Két fogás közül lehetett választani, mindegyiket szerettem, így találomra ráböktem az egyikre. Néztem, ahogyan Ian kiviharzik a konyhából, és mintha a helység sokkal üresebb, és komorabb lett volna, mint egy másodperccel azelőtt.
Az este hangulatosan telt mindentől függetlenül, az étel igazán finom volt, bár lefogadom, hogy nem Mrs. McCallegennek köszönhetjük. Sophie igazán kedves lány, megígérte, hogy segít matekból, mivel nem az erősségem a tantárgy, én pedig megígértem neki, hogy szaván fogom. DiFauldsék léptek le legelőször, így újabb helyek üresedtek meg az asztalnál. Fél órával azután, hogy befejeztük a vacsorát, megkérdeztem Sophie-t, hogy hol a mosdó. Lissa felajánlotta, hogy elkísér, de tagadólag ráztam meg a fejemet. Szerettem volna kicsit körbenézni, bár tudtam, hogy illetlenség, de alaposabban szemügyre akartam venni a McCallegen villát. Felálltam, és a szürke folyosó felé mentem, amerre Ian is eltűnt. Magas sarkú cipőm kopogott a padlón, és ahogy messzebb értem, egyre halkult a szüleim és a többiek társalgásának hangja.
Megpillantok két ajtót, egy zártat, és egy lengőajtót. Amikor a lengőajtóhoz értem, bepillantást nyertem a konyhai életbe. Sejtésem beigazolódott, nem Mrs. McCallegen készítette az ínyenc vacsoránkat, hanem egy idős, bajszos bácsi, és egy fiatal, magas kukta lány. Iant is megpillantottam, amint a lánnyal beszélgetett. Egy magasak voltak, a lánynak karcsú dereka, és ovális feje volt. Nem állt jól neki a felcopfozott haj, de muszáj volt összekötnie, a konyhai követelmények miatt. Ian nem vett észre, lekötötte a figyelmét, hogy poharakat kötötték le, amit egy tálcára pakolgatott. Mindegyikbe gyöngyöző arany folyadékot öntött, rájöttem, hogy ez bizony pezsgő. Megindult az ajtó felé, én pedig félreugrottam, mielőtt észrevehetett volna, azonban a cipősarkam nem gondolta úgy, hogy ez egyszerű mozdulatsor lesz. Abban a pillanatban estem hátra a hirtelen mozdulatok miatt, amikor Ian kilépett az ajtón, kezében a poharakkal. Azok hatalmas csörömpöléssel estek le, és törtek össze, az egyik szilánk felhasította a kezemet, és vékony csíkban vér kezdett el szivárogni belőle. Felszisszentem, Ian pedig lerogyott mellém.
– Jól vagy? – kérdezte, és óvatosan felsegített.
– Persze – mondtam fogamat csikorgatva. – Úgy sajnálom.
Felkeltem, de még mindig kapaszkodtam a felkarjába, nem mertem elengedni. Ő szorosan fogott, szinte meg is feledkeztem a karomból csordogáló vérre. A szeme fogvatartott, mogyoróbarna volt, hosszú szempillákkal keretezve.
– De hisz vérzel – kapott a szájához, és a fürdőbe vezetett, de még hátraszólt a válla felől: – Marie, takaríts össze, kérlek.
Marie pedig ugrott, és felsöpörte a szilánkokat. Ian belökte a fürdő ajtaját, és kötszert keresett. Én nem szóltam. Ő sem tette ezt, kutatott a szekrényekbe, én pedig némán vizslattam a tetteit.
– Sajnálom – mondtam jobb téma hiányában. Mikor beértünk a szobába, leültetett a kád szélére, és azóta nem mozdultam innen.
– Hát, nekem nem lesz belőle bajom. Nem a legdrágább családi pohárszettet törted össze – nevetett, én pedig elmosolyodtam.
– Legalább ne mondtad volna a lánynak, hogy takarítsa össze. Nekem kellene – erősködtem, miközben hozzám lépett, és lefertőtlenítette a sebet.
– Ez a dolga. Vagyis, ez is, többek közt – mondta színtelen hangon. Vállára tettem a kezemet, mikor újra a sebhez érintette a fertőtlenítőszerrel átitatott rongyot, és megszorítottam neki. – Fáj?
– Nem vészes – mondtam, és összeráncoltam a homlokom. Nevetni kezdett. – Mi ilyen vicces?
– Mindjárt bepisilsz a fájdalomtól, de nem vallod be – mondta, nem nézve a szemembe. Orra egyenes volt, szája mellett apró gödröcskék jelentek meg, amikor mosolygott, és ettől megőrültem. Szívem vadul dobogni kezdett, és attól féltem, hogy csak még jobban vérezni kezdd a kezem a gyors pulzálásomtól. Letette a rongyot, és rám nézett.
– Igen – mondtam. – Nem szeretem, ha gyengének tűnök.
– Ez nem gyengeség – mondta, és gézt vett a kezébe. Finom mozdulatokkal borította be karomat.
– Jó, de mégsem lehetek egy picsogós lány, nem igaz? – kérdeztem egy kis éllel a hangomban. Őket ki nem állhattam. Felnézett, most először, mióta bejöttünk ide. Végigmérte az arcomat, elidőzött az ajkaimon, és a szememen. Folyamatosan mosolyogott, miközben engem nézett.
– Mi az? – kérdeztem kétségbe esve. Megrázta a fejét, és elvágta a gézt, majd leragasztotta, hogy ne jöjjön fel. – Köszönöm.
Felém nyújtotta a karját, hogy felsegítsen. Most vettem észre, hogy a ruhám tiszta pezsgő volt.
– Szerinted Sophie ruhái rám jönnének? – kérdeztem a ruhámat nézve. Ian kacagott.
– Nincs olyan élő ember, akinek olyan kicsi mérete van, mint Sophie-nak. De ha engem kérdezel, sokkal csinosabb vagy, mint ő.
Éreztem, ahogy a pír elönti az arcomat. Hebegtem valami köszönöm félét, és kiléptünk a fürdőszoba ajtaján. Marie eltakarított mindent. Benéztem a lengő ajtón, miközben Ian elvezetett mellette. Láttam, ahogyan megvető pillantással néz rám, így inkább elfordítottam a fejemet.
Az étkezőben a beszélgetés egy pillanatig sem szűnt meg, mintha fel sem tűnt volna a hiányom. Leültem, Ian pedig megállt az asztal messzebbre eső felén, és Mr. McCallegenhez fordult.
– Uram, sajnos egy kis gond történt a pezsgőkkel – mondta, és kifejtette a dolgokat. Kicsit kínosan éreztem magam, amikor Jared, Sophie és Lissa kinevetett, de ettől függetlenül nem volt olyan vészes a szerencsétlenkedésem fogadtatása. McCallegenéknek nem számított az a hat pohár, azt mondták van még nekik. Mikor felajánlották, hogy hozatnak másik pezsgőt, mindenki tiltakozni kezdett. Így Joey McCallegen felajánlotta Iannek, hogy csatlakozzanak hozzánk az este további részében. Az ülésrendünk úgy nézett ki, hogy Mr. McCallagen ült a folyosóhoz legközelebbi részén, mellette a felesége, másik oldalán volt két üres szék, ahol DeFieldsék foglaltak helyet, mielőtt elmentek. Mrs. McCallegen mellett ült a lányuk, Sophie, mellette pedig Jared. Az üres hely köztem és Jared között helyezkedett el, mellettem Lissa, utána a húga, mellette pedig a szüleink foglaltak helyet. Ian ott állt McCallegen mellett, leülhetett volna mellé, mindenki erre is számított. De ő elindult felém, és a mellettem lévő helyre huppant le. Elnyílt a szám, és ismét elpirultam volna, ha nem pacsizott volna le Jareddel. Ezek szerint jóban voltak, és nem miattam ült ide.
Ahogy beszélgettünk, öten, Sophie, Jared, Melissa, Ian, és én, rájöttem, hogy nem csak rendkívül helyes, hanem remek humora van. Jareddel rengeteget poénkodtak, és egyre közelebb éreztem magamat. Arra lettem figyelmes, hogy az asztal alatt hozzáér valami a lábamhoz. Először megijedtem, de igyekeztem leplezni. Lopva Ianre pillantottam, aki elmosolyodott, és észrevétlenül kacsintott. Simogatni kezdtem a lábammal a lábát.

***
Otthon minden értesítésre odakaptam a telefonomhoz, de hiába reménykedtem, nem Ian jelölt be a közösségi oldalon. Amikor végleg lemondtam a dologról, elaludtam. Reggelre semmi jel nem volt arra, hogy egyáltalán emlékszik rám. Én nem tudtam a vezetéknevét, viszont ő halhatta az enyémet, de nem mozgatta a dolog. Mégis mit hittem?
Ebédkor, ismét pittyent a telefonom. Miután befejeztem, vadul kalapáló szívvel olvastam, hogy Ian Waither ismerősnek jelölt. Azonnal elfogadtam a barátfelkérését.

***
Lissával rengeteget jártunk át a McCallegen családhoz, általában arra hivatkozva, hogy Sophie korrepetál engem, de valójában Ian miatt időztem ott. Sophie hamar összerakta a dolgot, és egyből kérdezősködni kezdett. Olyan sablonkérdésekkel zaklatott, hogy az első pillanattól kezdve tetszik-e, hogy nem zavar az a három év különbség, és így tovább. Én pedig lelkesen válaszolta neki, cseppet sem tartva attól, hogy Ian megneszeli a dolgot. Ha meghallaná, maximum nem járnék többet át, simán elkerülhetem, ha esetleg múltkor félreértelmeztem a dolgokat. Mint kiderült – ugyanis Sophie imád fecsegni -, nincsen barátnője, tehát semmi sem állhat az utamba. Váltottam vele néhány szót, de nem minden alkalommal dolgozott.
Egyik szombat este különös üzenetet kaptam tőle.
„Szia. Képzeld el, Jared nagyon furcsa dolgot kérdezett. Azt, hogy akarok-e tőled valamit, vagy csak játszom veled.”
Szívem felugrott a torkomba, a világ pedig ezernyi fekete ponttá változott. Szédültem, és féltem. Meg mertem volna esküdni rá, hogy mindjárt felszakad a bőröm a heves dobogástól.
„És, mit válaszoltál?” – gépeltem, és el sem vettem a telefonom kijelzőjéről a szememet, amíg meg nem jelent, hogy gépel. Akkor azonban gyorsan lecsuktam a chat-fejet.
„Hogy akarok tőled valamit.”
            Ekkor csengettek. Az ajtóhoz rohantam, és megpillantottam Iant, fehér ingben, aminek a legfelső gombja ki volt gombolva. A karjaiba ugrottam, ő pedig megpörgetett, és olyan szorosan vont magához, mintha az élete múlna rajta.
               Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, mire enyhén szétnyílt az ajkam.
               – Szeretlek – mondta.
               – Szeretlek – válaszoltam.
               És egy csókkal pecsételtük meg az imént elhangzott vallomásokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése