Bobo Sz: Két dollár öt cent

Sziasztok!
 Megvan az az érzés, amikor olvasol egy letehetetlen könyvet, nézel egy sorozatot, vagy filmet, ami a képernyőhöz láncol, aztán találsz egy párost, akikre csak annyit tudsz mondani, hogy "Ez igen! Ezek  ketten összeillenek, I ship it!" Nos, nekem is volt egy ilyen párosom, akik közt azonban nem alakultak valami fényesen a dolgok. Na, de mire vannak a jófej bloggerek, ha nem arra, hogy komolyan vegyék a karácsonyi kívánságod, és összehozzák a két drágaszágot? Nem mellesleg a háttérsztori is zseniális, olvassátok, imádjátok, és persze shippeljétek... *hatásszünet*, akit shippelni kell ;) 

Puszi, Maja<3 

*****

Beacon Hills városára lesújtó csend telepedett. Az éjszaka sötét köntösébe bújtatott utcákon egy lélek se járt, a forgalom pedig gyökerestül sorvadt el, ahogy közeledtünk az éjfélhez. Az emberek titkon rettegtek, de nem merték kimondani gondolataikat, inkább remegő térdekkel vonultak vissza otthonaik békés szegletében. Mindannyian őrültek voltak. Hiszen a magány és a csend kegyetlen párost alkotva vonzották be az enyészet savanykás bűzét. De ismét itt voltunk mi, a megmentők, hogy ne hagyjuk kinyuvadni az életképteleneket, és egy újabb reggel felsegítsük az égre a Napot. Mondanom se kell, de ez az egész elég fárasztó meló volt.

A por, a félelem és a halál szaga keveredett a levegővel, ez pedig megnehezítette a gondtalan légzést. Fojtogatott az érzés, hogy én is olyan leszek ettől a lehangolt várostól, mint a többi rémült ember. Az ablakhoz léptem, és egy határozott mozdulattal széthúztam a függönyöket. Idegesen fürkésztem a kórház előtti parkolót, ahol mindössze egy autó állt, és az is az enyém volt, ettől pedig még ingerültebb lettem. Belemarkoltam a párkányba, ami az ujjaim nyomán behorpadt. A háttérzajként beálló monoton lépésektől pedig hasogatni kezdett a fejem.

 – Megtennéd, hogy nem járkálsz fel-alá?  – pillantottam hátra. A tekintetem összeakadt Maliáéval, aki megtorpant szavaim hatására.

– Megtennéd, hogy nem járkálsz fel-alá? – utánzott le gúnyosan. Ami azt illeti még a nyelvét is kinyújtotta rám, mint egy igazán érett óvodás.

– Jössz nekem öt dolcsival – fölényes mosolyra görbült ajkam. Sakk és matt. Behúztam a függönyt, hogy kint ne láthassák, idebent ég a villany, aztán Malia felé fordultam teljes testemmel.

– A szart jövök neked öt dolcsival.

– Fogadtunk, emlékszel? Te állítottad, hogy kibírod gúnyolódás nélkül. Én meg azt mondtam, hogy nem tudsz nélküle élni, és milyen igazam volt! – A mosoly egyszerűen lemoshatatlan volt az arcomról. Mindig élveztem, ha egy kicsit a földbe tiporhattam a lányt. Szinte már nevetségesen jó érzéssel töltött el, mikor láttam a döbbenettel keveredő haragot az arcán. Tudtam, hogy képes lenne bemosni nekem, és talán nem is bántam volna, ha így cselekszik.

– Itt van a hülye öt dolcsid – nyúlt bele a zsebébe, majd kicsapta az asztalra az összeg töredékét. – Remélem, most már boldog vagy!

– Ez csak két dollár öt cent – állapítottam meg teljes higgadtsággal. – A többit is virítsd, angyalom.
                – Most legszívesebben, megfojtanálak, Theo! – mérgelődött, miközben a másik zsebéből előtúrta a maradék összeget.

A mosolyom a duplájára nőtt. A pénz után nyúltam, de fülsüketítő sikítás szakította félbe a mozdulatot. Igyekeztem a kezemmel elzárni a hang útját, mielőtt beszakad a dobhártyám, de még így is átütően nagy hangerőnek érzékeltem a sikolyt. A szemem sarkából láttam, ahogyan Malia is hasonlóan szenved, mint én. A legborzasztóbb az egészben az volt, hogy mérföldekről fel tudtuk ismerni ezt a hangszínt. Ugyanis Lydia sikolya rákényszerítette az embert, hogy megkülönböztessék a többitől. Egyedi volt, kecses és hátborzongatóan kínkeserves. Percek múlva maradt csak abba az üvöltés, aminek egész vonulata alatt átütött a lány fájdalma. Ha tippelnem kellett volna, akkor egy tízes skálán tizenegyes fájdalmai voltak.

Malia tekintete teljesen megváltozott ezek után, mintha a fényét magával vitte volna a sikoly szele. Gyilkos ösztönök villantak fel a szemében. Képes lett volna bárkit megölni, aki az útjába kerül. Szó szerint pedig én álltam előtte, és egy pillanatig el is hittem, hogy azon nyomban kitépi a szívem.  Szinte láttam magam előtt a képet, ahogyan felnyitja a mellkasom, és egy állatias mozdulattal kirántja a vörösen lüktető szervemet. Végül nem történt semmi ilyesmi, csak csendben szuszogott magányosan a gondolataival, amiket semmi pénzért nem osztotta volna meg velem. Ismét fel-alá kezdett járkálni, ezzel vezetve le feszültségét.

– Hol van már Liam? – nyögte végül ki a szívfájdalmát.

Erre a kérdésre én is választ szerettem volna kapni, tekintve, hogy a fiú már három sikítást lefedő időt töltött távol tőlünk. A sikolyok tíz percenként ismétlődtek, és egy körülbelül öt percig tartott, szóval nagyjából háromnegyed órája lépett le Liam, hogy lopjon egy kis morfiumot a kórházból. Tudtam, hogy nem kellett volna egyedül elengedni, mert még ezt se képes teljesíteni.

Átvészeltünk még egy sikoltozást, mire Liam felbukkant. Csapzott volt, és a ruhája a felsőtestére tapadt az izzadságtól. Szaporán vette a levegőt, mint egy távfutó a maraton után. Táskája ránézésre is nehéz volt, reménykedtem, hogy nem valami nassolni valóval tette tele, hanem morfiummal.
               – Húzzunk el – közölte, és már le is fordult a folyosón a kijárat felé. Malia azonnal a nyomába eredt, én pedig még körül néztem, hogy nem hagytunk-e nyomot magunk után.

 – …szóval Mason szerint lehetséges – szuszogta Liam, mikor beértem őket.

– Mi lehetséges Mason szerint? – kérdeztem vissza, ugyanis lemaradtam a mondat elejéről.

– Egy banshee erejét felhasználva szerezni halhatatlanságot. Hetekig kínozni kell hozzá, majd lassan megölni. A halála előtti utolsó percekben pedig enni kell a szívéből, majd rabul ejteni a lelkét – Liam egyre gyorsabban haladt, mi pedig szinte futó lépésben követtük. – És azért tűntek mostanában annyian el, mert csak úgy lehet egy banshee lelkét rabul ejteni, ha közben látja mások halálát. Szóval mindenki meg fog halni – közölte kétségbeesetten.

Ugyan próbálta titkolni érzéseit, de Liam sosem volt arról híres, hogy kordában tudja tartani a benne lüktető feszültséget. Most pedig különösen nehezére esett, mert az eltűntek között volt Hayden is. Nem értettem mit eszik a lányon, az egyetlen közös az volt bennük, hogy mind a ketten az agyamra tudtak menni.

Beszálltunk a kocsiba, és együtt szurkoltunk azért, hogy Lydia ne kezdjen sikítozni, míg vezetek, mert annak csúnya vége lehet. Nem hittem benne, hogy sikerülhet azelőtt odaérnünk, mielőtt baleset következhetne be, így végül is az esélytelenek nyugalmával adtam gázt az autónak. Útközben Liam telefonált Scottnak, hogy elindultunk. Az eső is megeredt, és minél sűrűben esett, annál szaporábban mozgott az ablaktörlő, nehezítve a kilátást. Az út csúszós lett a víztől, de nem lassítottam, inkább tövig nyomtam a gázt. Száguldottunk az erdő közepén áthaladó aszfalt úton, az autó kerekei pedig egészen az ablakokig felverték a vizet. Gyalogosként mindig utáltam az ilyen seggfejeket, akik beterítettek a mocskos lével, de ezúttal nem féltem tőle, hogy bárki is elázhatna miattam.

Az utunk természetesen nem maradhatott el sikítás nélkül. Mivel egészen közel voltunk a helyhez, ahol Lydiát kínozták, így fokozott fájdalmakkal járt a helyzet. Egy satufékkel állítottam meg az autót, csúsztunk néhány métert, de szerencsére nem sodródtunk le az útról. A tenyeremet a fülemhez szorítottam, de már késő volt. A gyötrelmes kíntól szenvedve összegörnyedtem, és másra se vágytam, mint a békés csendre. Éreztem, ahogy a bőrömön meleg folyadék csordogál végig. Véreztem, és a vér a fülemből folyt, mert átszakadt a dobhártyám. Remegve vettem el a kezem, de az égvilágon semmit nem hallottam. Láttam, ahogyan Malia és Liam is próbálják védeni a fülüket, ebből következtettem, hogy még biztosan tart. Végső soron nem is volt akkora probléma, hogy kiszakadt a dobhártyám, így legalább zavartalanul tudtam vezetni. Gázt adtam, majd egyenesbe hoztam a kocsi orrát. Pusztán azért utáltam magam, mert Liam ismét belerángatott az önmarcangolásba. Mások életéért szenvedtem, és senki sem köszönte meg, mert én csak egy vérfarkas voltam, akitől féltek az emberek.

Leparkoltam a régi gyár épülete előtt. A fülem lassan gyógyulni kezdett, így tompa zajokat hallottam. Azt is érzékeltem, hogy Malia üvöltözik velem, de nem értettem, mit mond. A hangok egyszerűen nem álltak össze értelmes szavakká. Olyan volt, mint egy dallamos lüktetés, ami magával ránt a mélybe.  Kiszálltam az autóból, és a többiek is követték a példám. Scott és Stiles már ott álltak, és feltételezhetően ránk vártak. Egyből el kezdtek konzultálni, és hálát adtam istennek a süketségemért, hogy nem hallom, ahogyan egymás szavába vágva közlik a híreket. A kocsimnak dőltem, és karba font kezekkel néztem őket. Egy pillanatra felém fordultak, majd vissza. Feltételezem, én voltam a téma. Ezután rezegni kezdett a farzsebem, így megnéztem a telefonom. Liam írt egy üzenetet, amiben azt kérdezte, hogy most megsüketültem-e. Válaszra se méltattam, csak egy lenéző pillantást küldtem felé. Erre reakcióként egy három oldalas kisregényt kaptam, miszerint kinek mi lesz a dolga. Én feladatként megkaptam, hogy Maliával bejussak az épületbe, és kiiktassam az őrök nagy részét, míg Liam a tetőre felmászva a szellőző rendszerbe morfium bombákat dob, hogy a bent lévők kicsit bekábuljanak. Ez ránk nem hat, hiszen túl gyorsan regenerálódunk ahhoz, hogy bármilyen kábító hatású szer befolyásoljon minket. Stiles és Scott pedig a csatornarendszeren keresztül azonnal abba a helyiségbe jutnak, ahol Lydiát fogva tartják a hangokból kiindulva. Persze a bulis meló megint másokra maradt, én meg vághattam előttük a sövényt, hogy a tiszta járáson csak végig futhassanak. Az volt a szerencséjük, hogy eltörhettem néhány nyakakat, így egy kis izgalmat legalább tartogatott magában a bevetés.

A hallásom egészen visszatért, így mikor Maliával a bejáratot kerestük, már minden szavát hallhattam volna, de inkább megjátszottam, hogy nem. Csak egy kicsit húzni akartam vele az agyát, mert láttam rajta, hogy dühíti a helyzet. Kis séta után találtunk egy hátsó bejáratot, ami meglepő módon nyitva állt, és nem őrizte senki. A folyosón, ahova beléptünk, teljes sötétség uralkodott, így vérfarkas szemekre váltottam, hogy kicsit közelebb juthassak az igazsághoz. Nem is kellett sokat sétálnunk hozzá, hogy a semmiből megtámadjanak minket. Éjjellátó szemüveg volt rajtuk, és fegyvert is hoztak magukkal. Az első golyó, amit belém repítettek, nem volt ugyan pontos, de annál fájdalmasabb, ugyanis sisakvirággal turbózták fel a fegyvereiket. Nem volt időm kiszedni a golyót, úgyhogy azzal az oldalamban küzdöttem meg a pitiáner vadászokkal. Hamar legyűrtük a kisebb, talán tíz fős csapatot, aztán tovább haladtunk. Útközben kioperáltam magamból a golyót, amit Malia felvont szemöldökkel nézett végig.

– Kösz, nem kell segítened – közöltem, mikor végre kint volt a sisakvirággal átitatott lövedék.

Nem sokkal később újabb csordába akadtunk, akik már profibbnak tűntek, mint az előző banda. Test-test közelből se féltek harcolni. Az egyiknek kitéptem a kezéből a fegyverét, és azzal ütöttem le egy másikat, aki le akart tépni a társáról. Hasonlóan altattam el még néhány erőszakos fickót, mikor is megéreztem a beazonosíthatatlan illatot. Morfium, jutott hirtelen eszembe. Hát Liam mégse olyan hülyegyerek.

– Most pedig mindenki vegyen egy nagy levegőt!

Én így tettem, mire zavartan néztek rám, aztán a helyzetet kihasználva hátba támadtak. Ezt nem vettem annyira jó néven, mi több, inkább csak felhúztak vele. Kitértem a golyó elől, majd gyomorszájon rúgtam a tagot, de olyan erősen, hogy felkenődött a szemközti falra. A többiek lassan elkábultak, én pedig Maliát kerestem a tekintetemmel. Mögöttem állt, s a falnak támaszkodott, miközben a kezét a mellkasához szorította.

– Sisakvirág – szuszogta az egyetlen szót, ami ajkára jött. Én is jól tudtam, hogy sisakvirág volt a lőszerekben, és az legyengíti a mifélénket. Még éppen elkaptam a lányt, mielőtt összezuhanhatott volna. Rá valószínűleg azért volt ilyen gyorsan hatással, mert a golyó túl közel érkezett a szívébe. Mögöttem állhatott, mikor odébb léptem a lövés elől, akkor találhatták el. Nem úgy ismertem, mint aki figyelmetlen lenne a harctéren.

A földre fektettem, hogy ki tudjam szedni a lövedéket a mellkasából. Egy kicsit frusztrálónak  éreztem, hogy a pólója alatt kell matatnom. Mivel gyors megoldás kellett, nem pedig humánus, így csak a körmömmel ejtettem egy mélyebb vágást, majd benyúltam a bordái közé, hogy elérhessem a golyót. Eszméletlenül fájhatott neki, ugyanis az egész teste megfeszült, mégse adott ki egy hangot sem. Csak meredten nézte az arcom, ami egészen zavarba ejtő volt. Sikerült végül kihalásznom a mérget, ő pedig megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Jössz nekem öt dolcsival – közölte, mire értetlen fejet vágtam. Ő jön nekem öt dolcsival, amiért megoperáltam. – Mert mindig is tudtam, hogy belém vagy esve.

– Ugyan – forgattam meg a szemem.

Elkapta a tarkóm, és magához húzott. A forró ajkával egy pillanat alatt támadta le az enyémet, még felfogni se volt időm, hogy mi történik. Csak lehunytam a szemem, visszacsókoltam, és úgy döntöttem, hogy jövök neki öt dolcsival, mert igaza van. Hirtelen az se érdekelt, hogy mi lesz Lydiával, csak abban voltam biztos, hogy elvesztettem egy ki nem mondott fogadást. Pedig én sosem vesztek.