Gyilkos bőrdzsekiben

Sziasztok! 

Néhány nap, és a blog betölti a hatodik hónapot. Erre csak annyit tudok mondani, hogy azta'! Tudom, nem egy nagy szám, de nekem mégis olyan hihetetlennek tűnik. Nem azért, mert nem terveztem vele hosszútávra, egyszerűen csak mert brutálisan gyorsan elhaladt ez az idő. Egyébként, ha minden jól megy, majd lesz egy "különkiadás" szerű ezzel kapcsolatban, vagy erre alapozva. Ez viszont nem az, hanem egy novella. Ugyanúgy TW-s, és igeeeen, megint az egyik kedvenc shipemről szól. Bár ezt a sorozat készítői is támogatták, azért hagytak pár megválaszolatlan kérdést maguk mögött a jeleneteikkel. A novellában ezekre próbáltam választ adni. Remélem, sikerült:) 

Jó olvasást! 

Maja 

Tartalom: Jackson unja a londoni fényűző életet, úgyhogy a féktelen bulizás helyett inkább a tetőn gondolkozik. Mint kiderül, nem csak a múltban vonzotta a veszélyt...

Szereplők: Jackson Whittemore, Ethan Steiner 

Időpont: 2018. január

Egyéb megjegyzés: -

****

Jackson Whittemore egy húzással kiürítette a poharat, majd egy hanyag mozdulattal a pultra ejtette az ital árát. Meg se várta, hogy a lány megköszönje a díjat, esetleg azért hálálkodjon, mert nem tart igényt a visszajáróra. A fekete szépség a parti kezdete óta csorgatta rá a nyálát. Elég volt a pult kétméteres körzetébe kerülnie, máris bezsebelt tőle pár flörtölő pillantást, na meg a bájaiból is többet mutatott meg a fiúnak, mint másoknak.

Pechjére azonban a vendéget hidegen hagyta a viselkedése. A kanimából lett kiméra sokat tapasztalt az elmúlt két év során, amit az angol fővárosban töltött. Megtanulta használni az erejét, sőt fejlesztette is azt – minden értelemben. A természetfeletti képességek, és azok kezelése a csábítást is megkönnyítették. Igaz, titkolta a valódi kilétét, de az önbizalmát felerősítette a tudat, miszerint ha úgy hozná a sors, bárkit el tudna tenni láb alól. Márpedig a lacrosse-csapat egykori kapitánya a középiskolában sem volt híján az önbizalomnak…

Most mégis szenvedett. Érezte, hogy hiányzik valami, de nem tudta megmondani, mi az. Egy külső szemlélő azt hihette volna, mindene megvan, amit egy korabeli srác kívánhat: kocsi, lakás, sportiskola, haverok, bulik, és még a nők is megőrülnek érte. Néha maga Jackson sem értette, miért nem boldog. A teremben lévőkkel ellentétben nem ugrált önfeledten, nem kutatott egyéjszakás kalandok után, de még csak nem is szándékozott részegre inni magát. Na, nem, mintha lett volna rá lehetősége – a szervezetének hála, ha a terem összes alkoholját magába öntötte volna, akkor is színjózanul ér haza. Még csak el sem homályosodik a látása.

Régi szép idők, gondolta egy gunyoros mosollyal az ajkán, miközben leperegtek előtte a részeges esték, amit emberként élt át. A szeme sarkából látta, hogy egy lány felé közeledik. Úgy tűnt, őt nem áldották meg Jacksonhoz hasonló képességekkel az égiek – pontosabban szólva, Derek Hale –, tántorgó mozdulatai elárulták, hogy aznap éjjel nem vetette meg az ital nyújtotta örömöket. Minden jel arra utalt, hogy kevésnek találta az efféle élvezeteket. A fiú úgy sejtette, ismeri. A barna, loknis hajjal már találkozott, meg azzal az undorító, rikító rózsaszín blúzzal is. Talán őt szedte fel két hete? Vagy ez az, akivel a parkban csinálta? Esetleg a recepciós csaj abból az étteremből?

Az emlékei elpártoltak tőle, pedig még mindig józan maradt. Rádöbbent, hogy gyakorlatilag tök mindegy, mikor, hol, hogyan szerezte meg a lányt. Hiszen olyan volt, mint az összes többi: szexi, magabiztos, gazdag, és sötétebb, mint Beacon Hills valamennyi halálesete egybevéve. Hogy elkerülje a találkozást, a ruhatárhoz ment  Kicsit aggódott, hogy még ide is követni fogja a vadász, így nem pazarolta az időt. Szerencsére azonnal kiszúrta a bőrdzsekijét, azzal a folyosó felé vette az irányt. Egy csapattársának hála, aki a bulit szervezte, könnyedén kiismerte magát az épületben. Nem tervezett ilyen korán lelépni, de a benti őrület elvette a kedvét az összejöveteltől. Nyugalomra vágyott, és pontosan tudta, hol kaphatja meg azt.

Egy lépcsőn keresztül jutott a tetőre. A hideg levegő megcsapta az arcát, a kora tavaszi szellő pedig tökéletesen beállított séróját ostromolta. Nem zavarta különösebben. Voltaképpen már semmi sem hozta lázba. Eltűntek a természetfelettivel kapcsolatos megpróbáltatások – amióta maga mögött hagyta a szülővárosát, senki sem próbálta eltenni láb alól. Sorra nyerték a csapatával a meccseket, mindenki tátott szájjal figyelte, ahogy ilyen fiatalon letarolja a környék letapasztaltabb játékosait. Bár eleinte jelentett némi izgalmat az egyenlőtlen játék, mára egy csöpp kihívás sem rejlett benne. Ugyanígy állt a magánélete is. Azt kapott meg, akit csak akart. Néhányan inkább meghaltak volna, mintsem hogy kihagyják az ágyában töltött órákat. A srácok, akikkel együtt lógott, nem győztek álmélkodni a sikerein.

Jackson Whittemore-ral bárki, bármikor cserélt volna. Jobban irigyelték, mint Beacon Hillsben. Sokan imádták, még többen gyűlölték, de abban mindenki egyetértett, hogy megfogta Isten lábát az adottságaival. Pedig, ha akár csak sejtették volna, min ment keresztül pár évvel ezelőtt, mindjárt megváltozott volna a véleményük.

Engedte, hogy a tüdeje megteljen levegővel, aztán szabadjára engedte a légáramlatot. Arra gondolt, mit szólna Lydia, ha most látná. Vajon ő is felszínesen ítélné meg? Elvégre, a kapcsolatuk alatt is leginkább csak magával törődött. Bár, szó, ami szó, ez Jacksonról is elmondható. Mindenki úgy tekintett rájuk, mint a suli álompárja. Ők voltak Mr. és Mrs. Tökély. A lacrosse-csapat jóképű kapitánya, meg az évfolyam legdögösebb csaja… Jackson kínosan felhorkantott, ahogy arra gondolt, mennyire mást várt ettől az egésztől. Abban bízott, a természetfeletti képességek majd megváltoztatják. Izgalmasabbá teszik az életét. Ahhoz képest nagy zuhanásnak nézett elébe. Amióta Anglia fővárosába tette a lábát, egyszer sem beszélt a természetfelettiről. Egyedül tanult meg minden praktikát. Egyedül dacolt a teliholddal, egyedül fékezte meg a gyilkos ösztöneit, egyedül járt utána a fajtáját övező titkoknak. Egyedül volt. Sehol egy őszinte mosoly, kérdés, segítség.

Sehol semmi.

A zsebébe csúsztatta a kezét. Ha egyszer Derek idetolja a képét, szétrúgom a seggét. Legalább történne is valami. Vizualizálta a jelenetet. Dühös, erőltetett mosoly kúszott az ajkaira, ahogy arra gondolt, hogy az alfáját püföli. Valahol mélyen persze tudta, hogy nem ő tehet arról, hogy itt kötött ki. De könnyebbnek tűnt mást hibáztatni.

A képzeletének az ujjaihoz érő doboz szabott határt. Értetlenül emelte ki a zsebéből az aprócska tárgyat. Mindössze néhány lámpa pislákolt az utcán, de ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felismerje a szerzeményét. A doboz cigaretta láttán halkan elkáromkodta magát. Sosem gyújtott rá, még a legnehezebb időkben sem. Biztos valami gyökér csempészte bele a zsebébe, hogy aztán elterjesszék róla, hogy füves cigit szív, attól akkora király a pályán. Jackson mindössze az agya legkisebb szegletében jegyezte meg, hogy talán, esetleg, kivételesen ő volt az a gyökér, aki más dzsekijét vette fel.

Szitkozódva indult a bejárat felé. Ám alig tett meg pár lépést, máris furcsa bizsergést érzett a tarkóján. A fejében bekapcsolt a vészjelző, pont úgy, mint amikor megtalálta Scott szétszakadt kesztyűjét, aztán észrevette a közelben ólálkodó Dereket. Valami megváltozott. Megfeszítette az izmait, beleszippantott a levegőbe, és mielőtt felfoghatta volna, mi történik, egy alak vetődött rá a sötétben.

Megnyúlt karmai néhány milliméterre súrolták a fiú nyakát. Ha nincs résen, talán már halott lenne. Még szerencse, hogy időben kapcsolt. Éles üvöltés tört felszínre a torkából, a szeme pedig gyémántkék árnyalatba borult. Támadója láttán hosszú, méreggel teli karmai is elővillantak, gyilkos fegyverként szolgálva az életét – amit egysíkúsága ellenére sem adott volna fel.

Gyakorlott mészárossal állt szemben. Az ismeretlen ordítása harangszóként hatolt az éjszakába. Tétovázás nélkül vetette magát a fiúra, ezúttal a felsőtestét célozta meg. Hegyes karmai Jackson bőrdzsekije alá furakodtak, a világoskék ingjén át a bőrét karcolták. Ő meglendítette a karját, és egy egyenes ütéssel eltörte a másik állkapcsát. Természetesen nem hitte el, hogy ennyivel megnyeri a párbajt. A másik a légcsövébe bokszolt, majd az arca felé közelített. Hófehér szemfogai megvillantak a sötétben, amikor lecsapott a ragyogó szempárra. Kevesen múlott, hogy nem vakította meg Jacksont örökre. Ha nem hunyja le a szemét, talán sosem jön rá, ki is tört az életére.

A karmok a torka felé közelítettek. Az érintése nyomán kiserkent a vére, az émelyítő szag valósággal elhomályosította az elméjét. Könnyűszerrel végzett volna az illetővel, ha a kanimák első számú szabálya nem lebeg előtte. Figyeld a szívverését. Várd meg, míg elbízza magát. Öld meg!

Bam-bam. Nem állt meg a torkánál, a szívét kereste. Ezek szerint biztosra akart menni. Bam-bam-bam. Eltépte az ingjét. Jackson hallotta, ahogy a gombok szanaszét gurulnak a párás talajon. Bam-bam-bam-bam-bam. A fogát csikorgatta, prüszkölt, mint egy megvadult bika. A tenyere végigsiklott Jackson mellkasán. A fiú biztosra vette, hogy a támadás nyomait még órák múlva is magán viseli majd. Ez a seggfej viszont örökre.

A merénylő teste megemelkedett. A kiméra szinte látta maga előtt, ahogy a magasba lendíti a karját, hogy aztán egy sátáni kacaj kíséretében lecsapjon az áldozatára. Csakhogy az áldozat ezúttal gyorsabbnak bizonyult. A következő pillanatban egy ragacsos, nyálkás végtag szorult a támadó nyakára, majd egy könnyed mozdulattal a falnak taszította a fiút. A hangokból ítélve újabb törésekkel gazdagodott a kis akciója következtében.

Jackson tudta, hogy csak akkor menekülhet meg, ha végez vele. Kár, hogy az oldalát furdalta a kíváncsiság az illető kilétével kapcsolatban. Elvégre, évek óta tartózkodott Londonban, de semmi érdemlegesbe nem keveredett. Beacon Hillsben sosem látott napvilágot, hogy ő végzett az úszócsapat tagjaival, és Isaac apjával, mint ahogy Matt halálát is balesetként könyvelték el a seriffhivatalban. Senkinek nem állhatott érdekében a másvilágra küldeni.

Tudta, hogy nyerésre áll; sőt, fejben már el is könyvelte magának a győzelmet. Lassan, gúnyosan közelítette meg a földön heverő alakot. Ki akarta élvezni a mámor minden egyes pillanatát. Na, nem úgy, mint az az idióta tette. Nem tudta, mióta erősítette a vérfarkasok táborát, de újoncnak tippelte. Esetleg olyannak, akit csak a bosszú hajt, és megfeledkezett a természetfeletti alapvető szabályairól.

A galléránál fogva nyomta a falnak. Kétségtelenül élvezte a fölényét, furcsa büszkeség töltötte el, amikor a támadója nyakánál pihenő karmait figyelte. Most tudatosult benne, hogy egyetlen mozdulata is a másik életébe kerülhet. Úgy tervezte, amint magához tér, rögtön kérdőre vonja a történtekért, de a fiú keresztül húzta a számításait. Amint kinyitotta a szemét, Jackson hátra hőkölt. Nem engedte szabadon, de a szemöldöke a hajtövéig szaladt, a szívverése pedig mintha kihagyott volna egy ütemet. Volt valami abban az íriszben, ami nem hagyta nyugodni. Kicsit zöldnek tűnt, kicsit barnának, de semmiképp sem riadtnak. Sőt, úgy festett, mint aki tisztában van a hatalmával. Mint aki tudja, bárhogy is álljanak a dolgok, a végén úgyis ő kerül ki győztesként.

Emlékeztette valakire.

Jackson megrázta a fejét.

Nem valakire, hanem rá. Ő vizslatta mindig azzal a veszélyes, sunyi pillantással, amikor veszekedtek.

Újabb fejrázás. Komolyan Lydiához hasonlítom ezt az állatot, aki majdnem kitépte a torkomat?

– Rohadt életbe – motyogta a másik. – Te nem ő vagy.

Jacksont kevés választotta el attól, hogy a fiú képébe röhögjön. Így, hogy a markában tartotta, inkább szánalmasnak tűnt, mint veszélyesnek. Még a fogai is visszahúzódtak, és markáns arcvonásairól is lehullott az állati szőrzet. Ez azonban édeskevésnek bizonyult ahhoz, hogy a kiméra futni hagyja.

– Most jön a duma, hogy nem is rám vadásztál, mi? – húzta el a száját ironikusan. – Ennyire futja egy vérfarkastól? Vagy csak most kezdted a pályát? Mert akkor hülyébb vagy, mint hittem. Komolyan elhitted, hogy végezhetsz egy kanimával?

– Félreértés volt. Megesik – Azzal már lökte is volna el magától a gallérját markoló kezet.

Jackson erei a kétszeresükre tágultak, hallotta, ahogy a vénái hadjáratot indítanak a füle ellen. Dühös volt. Az alattuk tombolókra, Derekre, amiért átváltoztatta, a sekélyes exeire, Scottra, Stilesra, Mattre, sőt, egy kicsit még Lydiára is. Az ismeretlen merénylő jelentette az utolsó ütést a kövön. Miatta törtek felszínre az évek óta gondosan rejtegetett indulatai. Mit sem törődve az esdeklő pillantással, újra a kőépítménynek taszította a vérfarkast, majd a füléhez hajolva suttogni kezdett.

– Félreértés, mi? Az angoloknál így megy, kinyírtok valakit, aztán ráfogjátok, hogy félreértés? – Ha józan ésszel gondolkozik, megrémült volna a saját hangjától. Szinte már sziszegett, akárcsak kanima korában. – A világ másik végéről jöttem, haver. Ott nincsenek véletlenek. Senkit sem tesznek el csak úgy láb alól. Kell, hogy legyen egy ok, amiért megpróbáltál megölni.

Bam. Bam. Bam. Zavarta, ahogy zakatolt a szíve. Zavarta, hogy félni lát valakit a fajtájából. Legjobban mégis az idegesítette, hogy őrlődött. Tudatosan még nem ölt meg senkit. Valahol, mélyen, sejtette, hogy egyszer sor kerül majd a vérontásra, de közel sem így képzelte el a szituációt. Egy lepukkant tetőn végezni egy szánalmas fiúval, aki ráadásul alig lehet idősebb nála… Nem valami nagy teljesítmény.

– Halljam! – ripakodott rá néhány másodperc elteltével. – Egy egyszerű kérdés. Miért. Akartál. Megölni. Egyáltalán, tudod, mit csinálsz, vagy valami szarházi csicskáztat?

Most jelentkezett először változás a viselkedésében. Megemelte az állát, a tekintetével a világos íriszt kereste. A haladás ellenére Jackson nem nyugodott meg, sőt, csak még inkább felment benne a pumpa. Látta, hogy mi jár a másik fejében. Már nem rettegett tőle, hanem úgy vizslatta, mintha neki, Jackson Whittemore-nak hiányozna egy kereke.

– Valamit benéztél, haver. Én a szagot követtem, semmi több – A hanglejtése cinizmust hordozott magával, ám az arcvonásai meg sem rezdültek. – Kilóméterekről érezni a bűzöd... Biztos a pikkely teszi, meg a cigi. Bakker, de utálom, hogy mindig a legbüdösebbek tesznek keresztbe a falkának!

– A ku…

Elharapta a káromkodást. Gyorsan megrázta a fejét, majd szabad ujjaival a zsebéhez nyúlt. A doboz tapintása ezúttal sokkal forróbbnak tetszett, mintha csak megkésve próbálta volna figyelmeztetni a veszélyre. Szóval így értette az edző bá’, hogy ez a szar akkor is megölhet, ha nem használod. Ordítani támadt kedve, ahogy felrémlett előtte a kapkodásának miértje. Ha nem mászik rá az a csaj, nem veszi el más kabátját – aki történetesen egy pszichopata elsőszámú célpontja –, és ez az egész nem történik meg. Pech, hogy sosem arról volt híres, hogy elkerülje a veszélyt.

– Bocs, elengednél? – fészkelődött a foglya. – Nem érek rá egész nap.

– Ja, vágom – biccentett lekezelően. – Még ki kell nyírni egy embert.

– Kanimát – érkezett a tudálékos javítás. – Nem ugyanaz.

A zsigereiben érezte, hogy nem hagyhatja annyiban. Mégis elengedte az izzadtságtól nedves gallért. Lehunyt szemmel hallgatta az egyenletlen légzést, miközben egyre csak az otthona járt a fejében. Pontosabban, az utolsó év, amit ott töltött. Mindenhol azt olvasta, ha a kanima farkasalakot ölt, elfelejti a nyálkás szörnyként elkövetett gyilkosságait. Neki ez nem sikerült. Néhanapján még mindig felrémlettek előtte az áldozatok arcai. A férfi, akit a felesége szeme láttára gyilkolt meg. A lány, akire egy szórakozóhelyen csapott le. Isaac apja, ahogy kirántja a kocsiból, és az életéért könyörög. Mindenről ő tehetett. Ráfoghatta Mattre, rá is fogta, és mindennek elhordta a néhai fotóst, de az éj leple nem hagyta nyugodni. Folyton őket látta, akiktől elvette a legdrágább kincsüket. Őt átkozták a tetteiért. Nem Dereket, Scottot, vagy Mattet, hanem őt, akinek a kezéhez tapadt a vérük.

– Miért teszel úgy, mint aki bármit is tud a kanimákról?

Maga is meglepődött, amiért utána kiáltott. Nem akart erről beszélni. Szíve szerint kitépte volna a testéből azt a darabot, hogy lehajítsa az épület tetejéről. Talán akkor mindent elfelejthetne. Mindent…

– A szörny hetek óta hajkurássza a falkát – válaszolt úgy, mintha csak az időjárásről kérdezték volna. Színtelen, egyszerű, mégis laza hangon. Jacksonon hideg borzongás lett úrrá, amikor megfordult, hogy újfent a szemébe nézzen. – Már hármunkat megölte. Szerintem nem kérdés, mit kell tennünk. Eddig csak hátráltattál, és ahogy elnézem, a továbbiakban is ez a célod. Persze, ha felajánlanád, hogy segítesz megkeresni a sorstársadat…

Most szakadt el a cérna. Jackson tudta, hogy ítélik meg a természetfelettiek. Beacon Hillsben mindenki félt tőle, szörnyetegnek tartotta, mert nem változott egyik pillanatról a másikra olyanná, mint ők. Mindenki zsigerből gyűlölte a kanimákat, de közben fel se merült bennük, mit érezhetnek belülről. Milyen lehet reménykedni, bízni a változásban, eredménytelenül. Vagy szembesülni azzal, hogy te állsz egy tömeggyilkosság hátterében.

Üvöltött. Úgy ordított, mint még soha azelőtt. A zöldes-barna szemek meg csak nézték, töretlenül figyelték, mintha minden egyes szavát örökre az emlékezetükbe próbálnák vésni.

– Azt hiszed, ezt akartam? Egy kibaszott óriásgyíkként öldökölni egy idióta nyomorék irányítására? Vérfarkas akartam lenni, bazdmeg, nem valami elcseszett utánzat! – Közelebb lépett a fiúhoz, majd lökött rajta egyet. – Tudod, nem mindenki gerjed a vérre. Azt mondod, félreértésből végeztél volna velem? Pusztán véletlenül? Lehet, hogy neked nem fájt volna, hogy kinyírsz egy ártatlant, de nekem… – Nem fejezte be. Megrázta a fejét. Miért mondja el mindezt egy őrültnek? – Mindenről, amit látsz, McCall tehet. Nem csak ő, de vele kezdődött minden. Ha aznap éjjel nem mászkál az erdőben a gyökér haverjával…

– Scott McCall változtatott át?

Egyre inkább úgy vélte, szórakozik vele. Kár, hogy a humora nem nyerte el a tetszését.

– Legalább a magadfajtához konyítanál egy kicsit – vetette oda foghegyről. – McCall mázlista, de nem gyilkos. Az a gyerek akkor sem ölne, ha az élete múlna rajta. A béták pedig nem...

– Nos, amikor legutóbb láttam – vigyorodott el a másik. –, nem úgy festett, mint egy béta.

Jackson lelkét gonoszkodó káröröm töltötte el a hír hallatán. A legnagyobb higgadtsággal vallotta be magának, hogy igenis feldobta a hír, miszerint Scott sem akkora szentlélek, mint ahogy azt mutatta.

– Na, mi van, még ő is bemocskolta a kezét?

Ezúttal a támadójára került a sor, hogy egy elnéző, mégis gúnyos mosollyal reagálja le a hallottakat. Lassú léptekkel közelített felé, és csak akkor állt meg, amikor a szája a kiméra fülét súrolta.

– Miért teszel úgy, mint aki bármit is tud az alfákról? – Jackson nem mozdult. Attól tartott, ha akár egy milliméterrel is megdöntené a fejét, túl közel kerülne a sráchoz, aki alig negyed órával ezelőtt még a vérére pályázott. – Attól, hogy láttál pár filmet, meg váltottál két szót néhányukkal, még nem leszel okosabb. Én éveket töltöttem velük. Nekem elhiheted, sokkal árnyaltabb a helyzet, mint elsőre tűnik.

– Éveket?

Óvatosan húzódott el tőle, hogy felvegye a szemkontaktust. Nem azt kapta, amit várt. A mély írisz nem rejtett magában nagyképűséget, büszkeséget, nosztalgikus örömöt, mindössze a fájdalom sötét tüze lobbant meg benne egy pillanatra. A lacrosse csapat sztárja önkéntelenül fonta keresztbe a karját. Egyre kevésbé tetszett neki ez az egész. A hatodik érzéke azt súgta, jobban járna, ha lelépne. Míg mielőtt belerángatják valamibe, aminek nem szeretne a részesévé válni.

– Túl hosszú időszak, túl sok veszteséggel – biccentett komótosan. – Nem szívesen beszélek róla.

– Ha mindez igaz lenne – mormogta az orra alatt. –, akkor nem hoztad volna szóba. Nincs szükség felesleges drámázásra, ezzel nem győzöl meg. Az előbbi például úgy hangzott, mintha azon rinyálnál, hogy dobott a csajod. Előfordul. Majd lesz másik – rántott egyet a vállán. – Más, mint ő, de lesz. Mármint, ha nem azzal kezded az ismerkedést, hogy kitéped a torkát.

Váratlanul érte a reakció. A fiú először felvonta a szemöldökét, aztán a homlokát ráncolta, majd váratlanul ravasz mosoly kúszott az ajkaira. Látszott rajta, hogy másodperceken múlik, hogy nem röhögi el magát. Jackson egyre erősebben gondolkozott rajta, hogy beutalja a legközelebbi diliházba.

Újabb fejrázás. Nem értette, miért maradt vele, miért nem ment vissza a ruhatárba a dzsekijéért. A végén még egy agyhalott vérfarkas rászáll. Úgy döntött, nem pazarolja az idejét a támadójára. Mindketten tudták, ki kerülne ki győztesen egy újabb merénylet esetén. Jackson ráérősen sétált a bejárat felé, bízva abban, hogy az elmúlt percek történései mindössze a képzeletében játszódtak le, amikor egy megtört hang kúszott a fülébe.

– A feltételezéseiden nevettem, nem azért, mert átvertelek – Habozott. – Tényleg sok veszteség ért. Az egyikük azzal búcsúzott tőlem, hogy „Ez Beacon Hills!” Most már értem, mire gondolt. Az a város mindenkit tönkretesz.

– Ha egyetlen nevet mondanál – kiáltotta Jackson unottan. – Egyetlen embert, akit talán ismerhettem, és meghalt, akkor esetleg hinnék neked.

Nem, mintha bármin is változtatna.

Máshogy vette a levegőt. Türelmetlenül, mint aki a maga mögött hagyott hullaerdők fái közt kutat. A szívverése csak egy pillanatra gyorsult fel, feltételezhetően akkor, amikor a számára fontos embereket vette sorra. Aztán egyre csak lassult. Végül teljesen nyugodtan, mintha a bolti árukról cseverésznének, ejtette ki annak az embernek a nevét, akiről Jackson a levadabb rémálmaiban sem feltételezte volna, hogy már nincs köztük.

– Allison Argent.

Megtántorodott, mintha egy ólomsúllyal vágták volna fejbe. A két szó megvadult méhkasként hálózta be az agyát. A szavak elpártoltak tőle, a vére meglódult az ereiben, és még a látását is elvesztette egy pillanatra. Azt kívánta, bár örökké így maradna. Magatehetetlenül. Bénán, mint egy utolsó senkiházi. Vakon, az örökkévalóságig. A lelke mélyén tudta, semmit sem segítene. Ugyanúgy kísértenék az áldozatai. Ugyanúgy látná Allisont, érezné az illatát, viszonozná a mosolyát, versenyt úszna vele, elfuvarozná a suliba éjnek évadján, csak mert az idióta pasija elhagyta a telefonját, aztán még ő nyugtatná a szekrényeknél kuporogva. Látná élni.

És látná meghalni.

Nem érzékelte az idő múlását. Nem tudta, mikor történt. Mit csinált, amikor a legjobb barátja kilehelte a lelkét? Éppen a fajtája után nyomozott, egy plázacica ágyában hempergett, vagy megnyert egy meccset? Egy biztos: semmit, amivel megmenthette volna.

Lelépett Londonba. Szó nélkül maga mögött hagyta a hazáját. Azzal nyugtatta magát, a többiek tudják, mit csinálnak, neki magával kell törődnie. Azzal, hogy helyrehozza az életét, és megtanulja kezelni a képességeit. Az önzősége elvette tőle a lányt, akit a húgaként szeretett.

Nem érdekelte, mi történt. Tisztában volt vele, ha a zöldes-barna szemű sráccal lóg, előbb-utóbb fény derül az igazságra. De még nem állt készen rá. Így is túl sok információhoz jutott ahhoz, hogy úgy tegyen, mintha mi sem történt volna.

Mégis, az egyik gondolat felül kerekedett a többin. A „Mi lett volna, ha…” kezdetű, kedvgyilkos monológ.

Nem akart többé ilyet. Nem bírta volna tovább folytatni, amit elkezdett. Meg akarta mutatni, hogy képes a változásra – és nem csak úgy, mint a többi természetfeletti.

– Segítek elkapni – nyögte ki végül. A tekintete a semmibe révedt, mintha onnan olvasná a szavakat. – Egy feltétellel. Nem ölheted meg. Elkapjuk, de nem bántjuk. Visszatérítjük.

A srác arcán továbbra sem tükröződtek az érzelmei. Egy hanyag mozdulattal a zsebébe nyúlt, előhalászott egy tollat és egy jegyzettömböt, aztán gyors, kecses mozdulatokkal felírt valamit a sárga lapra.

– Majd hívj – nyomta Jackson kezébe a cetlit.

Szó nélkül tervezett lelépni, pont úgy, mint ahogy a lacrosse-csapat legnépszerűbb játékosa tette sok évvel ezelőtt. Még szerencse, hogy a kiméra időben kapcsolt, és újdonsült ismerőse után kiáltott. Persze, csak azután, hogy magára öltötte jól ismert, megtörhetetlen álarcát.

– Nagy kérés lenne – gúnyolódott. –, hogy megmondd a neved? Csak hogy ne pszichó seggfejként szerepelj a névjegyeknél.

A távolodó alakot megvilágították a lámpák fényei. A horizonton utat törtek maguknak a felkelő Nap első sugarai. Az egyik pont az arcát érintette, még ragyogóbbá varázsolva ezzel a hófehér fogakat.

– Ethan.

Azzal beleveszett a hajnalba, magára hagyva a kanimát. Miközben Jackson a kissé döntött számokat tanulmányozta, egy apró görbület jelent meg a szája szélén.

– És én még hiányoltam az izgalmakat…